Sokáig készült, de minek? Az utolsó Donként is emlegetett New York-i keresztapa történetének mozifilmes feldolgozása még rossz se tud lenni. Mintha olyan emberek készítették volna, akiknek semmi közük a filmkészítéshez. Kritika.
Az Armand Assante főszereplésével forgatott, 1996-os játékfilm tévére készült, de az a Gotti egyébként teljesen vállalható még ma is, sőt sokan az egyik kedvenc gengszerfilmjükként emlegetik. Hát, a Törtetőkből ismert színész, az egyébként még csak nem is elsőfilmes rendező Kevin Connolly szerencsétlenkedését nem fogják. Végigülni is emberes feladat, nemhogy jót találni benne.
Véresen leszámol mindennel, amit profizmusnak hívnak.
Lehetne itt hosszasan arról értekezni, hogy John Gotti mennyire különös figura volt, hogy tömegek imádták New Yorkban, és igen, tisztelték is, de közben persze kegyetlen maffiózó volt, aki éppen úgy jutott nagyon magasra, ahogy azt nekünk Scorsese, meg a többi tehetséges, ebben a műfajban is utazó filmművész már bemutatta: sok gyilkossággal, s még több gyilkossággal.
Azért is döbbenetesen szomorú egyébként, hogy Connolly és Travolta filmje ennyire impotens, mert hát egy gyenge közepes gengszterfilmet egy ilyen élettörténetből tényleg nem lehetetlen feladat összerakni: kellenek gengszteres arcok, sok leszámolás, némi kegyetlen, fekete humor, morális tanulság, menő zenék. És egy ilyen filmben, mint ez: karizmatikus főszereplő.
Nézzük, mit teljesít ebből a Gotti. (Spoiler: az égegyadta világon semmit.)
Az arcok még rendben vannak, a bőrkabátok is, de hát ők is csak úgy vannak, mennek az olajos hajukkal, a kopasz fejükkel, esetleg ülnek egy elegáns helyen, s nagyon rosszul nagyon ismerős gengszterfilmes kliséket puffogtatnak. A színészek (köztük olyan veteránok, mint Stacy Keach, Pruitt Taylor Vince és Chris Mulkey, meg Travolta felesége, Kelly Preston) szépen kisminkelt zombiként járnak-kelnek a szettben, a párbeszédeknek se eleje, se vége, a jeleneteknek nincs íve, csak úgy egymásra vannak dobálva. A többszörösen bekeretezett szerkezet és a narráció óvodás, s még azt a maradék élvezeti értéket is kiöli a filmből, ami egyébként ott lenne – mindent ötvenszer mondanak el, és akkor is hihetetlenül bénán. Olyan pocsék zenét, mint amilyen a Gottinak van, szerencsére csak nagyon ritkán hallani amerikai filmben: azon se csodálkoznék, ha egy ingyenes zeneszerző programmal komponálták volna.
És ott van Travolta. Az a Travolta, akinek láthatóan fontos volt a Gotti, sőt, miután a Lionsgate fejesei megnézték a filmet, s nem akarták filmszínházakba küldeni, ő volt az, aki kivásárolta az alkotást, és tulajdonképpen maga intézte el, hogy szélesvászonra kerülhessen. Nagy kár volt, hogy erőltette, mert így kikerülhetetlen az égés – azzal együtt, hogy ő tényleg tiszta erőből játszik. Igaz, bár ne tenné, hiszen
Travolta mindig az a sztár volt, akit nem szabad elengedni, mert ha elszabadul, ha nincs erős rendezője, képtelen leszállni a ripacsvonatról – és iszonyatos sebességgel elgázolja a filmet.
Az nem az ő érdeme, hanem a Gotti működésképtelenségét példázza, hogy még így is ő a legszimpatikusabb a filmben, ahogy küzd, ahogy elhiszi, hogy a randa maszk, a szemöldökrángatás és a vad gesztikulálás felépíti a szerepet – ő legalább valami olyasmit csinál, amit a színészek szoktak.
A rendezőről és vágóról ez nem mondható el, ők inkább a végeredményt látva most ismerkednek a szakmával. Egyik kedvenc jelenetem a filmben, amikor Gotti megy a kápóival az utcán, találkozik egy „egyszerű emberrel” – majd amikor beszélt a hálás férfival, elindul, s odaszól a többieknek, hogy akkor most vissza az üzlethez. Aki egyetlen ilyen filmet, vagy inkább azt mondom, mozgóképet látott már, az pontosan tudja, hogy olyat, hogy „vissza az üzlethez”, csak olyan filmesek mondatnak a szereplőikkel, akik vagy túl sok gengszterfilmet néztek, vagy még nem láttak egyet se – vagy fogalmuk sincs, miért is voltak jók azok a művek, amelyekből nyúlni szeretnének.
Igen, hát muszáj leírni, a Gotti tényleg nemcsak vacak, hanem egyenesen szánalmas film. Nem lett volna szabad mozikban bemutatni. Nem jó, nem kényelmes ez senkinek: sem Travoltának, sem Connollynak, sem a nézőknek. Meg kellett volna szegény filmet ölni, aztán feldarabolni, elásni, majd reménykedni, hogy soha nem talál rá senki. És még úgyis fájt volna annak, aki mégis rábukkan – de a kudarc így lett igazán csúnya és felesleges. Pedig, ha valaki én aztán tényleg drukkolok Travoltának. És ha valaki, ő aztán tényleg képes lehet még egy sokadik feltámadásra is.
De most nagyon nem örülünk, Vincent.