Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A szombaton 55. születésnapját ünneplő színész a kilencvenes években még az amerikai film izgalmas kaméleonja volt. Rebellis kívülállóból lett közönségkedvenc a Jack Sparrow-alakítással, aztán a saját karikatúrájává torzult. Portré a teljesség igénye nélkül – hogy rájöjjünk, mi is történt Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb A-listás színészével.
Annyira érdekes és menő volt! Jött ez a fekete szemű, majdnem nyálas srác a semmiből, és a kilencvenes években úgy megmászta Hollywoodot, ahogy az csak keveseknek sikerült. Ahhoz képest, hogy a magánéletét már akkor botrányok kísérték – szétvert hotelszobák, végigdrogozott és ivott időszakok –, különös módon a szerepválasztásait a mérték tökéletes eltalálása jellemezte. Egyszerre lett az amerikai film izgalmas, megújulni képes, határfeszegető kívülállója, és tudott egy-egy kommerszebb közönségfilm kedvéért úgy belebújni a drámai vagy sármőr szerepekbe, hogy abban még mindig maradt valami üde frissesség.
Alakításaiban a kezdetektől voltak túlzó elemek, de ezeket jól ötvözte a természetes gesztusokkal. A figyelemre méltó színeváltozások aztán egy ponton elakadtak, és bár Jack Sparrow figurájával Johnny Depp instant ikont alkotott, a nagy stúdiók azóta szó szerint konzerváruként tartósították a teljesítményt. A kínos ripacskodások lejtmenete mégsem vezetett a süllyesztőbe, mert Depp jelenleg még mindig Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb A-listás színésze. Portrénkban a miértekre keressük a választ.
Kis senkiből tehetséges kívülálló
A húszévesen Los Angelesbe érkező Deppnek Nicolas Cage javasolta, hogy ki kellene próbálnia a színészkedést – így lett a fiúból Freddy Krueger egyik áldozata a Rémálom az Elm utcában című horrorban. Kisebb szerepekben feltűnt például A szakaszban, aztán John Waters Cry-Baby című tinimusicaljét zenélte végig már főszereplőként.
Waters addigra az egyik legbotrányosabb rendezőként írta be magát az amerikai mozi történetébe: a Rózsaszín flamingók vagy a Female Trouble a jó ízlés határait feszegetik, sokan a mozicenzúra elleni lázadásként értelmezik őket. A Watersszel közös munka már ekkor előrevetítette Depp folyamatos románcát az amerikai film kívülállóival – amely pózzal színészként ő maga is szívesen kacérkodott, és igazán sikerült pillanataiban meg is tudta valósítani. Ebbe a sorba illeszkedik Emir Kusturica szürreális drámája, az Arizonai álmodozók. Vagy Jim Jarmush látomásszerű beavatáswesternje, a Halott ember.
Depp letisztult, ártatlan arca tökéletes volt az élet és halál mezsgyéjén felnőtté érő fiatal férfiak alakítására, a mából visszanézve pedig egészen meglepő, milyen visszafogottan is képes volt játszani.
Tim Burton gótikus múzsája
Részben erre az érzékenyen megragadott ártatlanságra épített Tim Burton, amikor az Ollókezű Edward címszerepére szerződtette – innen indult évtizedeken átívelő együttműködésük és barátságuk, és nem túlzás azt állítani, hogy Helena Bonham Carter mellett Depp lett a rendező másik nagy múzsája.
A sötét humorral és romantikával dolgozó, gótikus filmekre specializálódó Burton és Depp következő közös munkája talán a legkevésbé ismert, pedig a világ legrosszabb rendezőjének kikiáltott Ed Wood életrajzi filmje erős darab, alaposan átitatva a Burton-i abszurd melankóliával. Az élete alkonyán drogfüggőként tengődő Lugosi Béla és a kriminálisan tehetségtelen, de annál lelkesebb Ed Wood barátságára épülő film szívszorító tragikomédiába csomagolva mutatja be a Hollywood árnyékában rejtőzködő kudarcokat és széthullást. Ezután jött Az álmosvölgy legendája, a Charlie és a csokigyár, A halott menyasszony, a Sweeney Todd, Alice Csodaországban… A filmek színvonala változó, de nagyrészt Burton műhelyében formálódott markánssá az a színészi játék, amellyel ma Deppet azonosítjuk.
Hollywood classic: a sármőr és a drámai hős
Természetesen Hollywood sem hagyhatott ki egy ilyen karakteresen jóképű arcot. Depp a kezdetektől megtestesítette az ellenállhatatlan, jószívű rosszfiú archetípusát, aki vadregényes kalandokra csábítja a lányokat. Tette ezt a magát legendás hódítónak képzelő fiúként a Don Juan DeMarcóban, majd a Csokoládé öntörvényű vándorcigányát alakítva.
Mindeközben folyamatosan támogatta karrierjét drámaibb szerepekkel is. 1993-ban a nehéz sorsú kisvárosi fiatal, Gilbert Grape bőrébe bújt. Bár itt jórészt még ellopta előle a show-t Leonardo DiCaprio, aki az értelmi fogyatékos öccsét játszotta felejthetetlenül. A Fedőneve: Donnie Brascóban viszont az ellentétes lojalitások közt őrlődő beépített ügynök szerepében már egyenrangú partnere volt Al Pacino maffiafőnökének.
Az őrület és a dráma a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmben szabadult egymásra. Depp a gonzó újságírás atyját, Hunter S. Thompsont formálta meg, az elborult vízióiról hírhedt Terry Gilliam filmjében. A Thompson regényéből forgatott drogos ámokfutás produkálta Depp pályájának egyik legjobb alakítását.
Kalóz a csúcson
A korábbi munkái alapján már-már elkerülhetetlennek tűnik, hogy Depp végül megteremtett egy olyan alakot, mint Jack Sparrow kapitány a Karib-tenger kalózai filmekben.
A tematikát a Disneyland kalózos szettingje inspirálta, Sparrow korábban nem létezett. Őt a forgatókönyvírók találták ki sokkal szolidabbra, aztán Depp rengeteg ötlettel állt elő a figura kapcsán – hogyan mozogjon, öltözzön stb. –, elsődleges ihletforrásként pedig Keith Richardsot nevezte meg a Rolling Stonesból. A Disney egy ponton annyira megijedt a színész kreatív ötleteitől, hogy majdnem kitették a produkcióból, az idő viszont Deppet igazolta. Jack Sparrow azonnal legenda lett, egyszemélyes brand, akiről tavaly az ötödik bőrt is lehúzták.
Jack Sparrow a határvidék romantikus kalandorának tökéletes megtestesítője úgy a sztorikban, mint a merev stúdiórendszerben. Kiismerhetetlen, hedonista, ravasz, cinikus és gyakorlatias, csélcsap és ha kell, lojális, de leginkább rendkívül szórakoztató. Depp beletette a tudása legjavát, és Sparrow-ban ott lüktet a Burton-i túlzás és abszurd, a Gilliam-féle őrület, plusz Depp minden extravaganciája – egységes rendszerbe simulva. A színész lubickolt a szerepben, a hollywoodi gépezet pedig az első Oscar-jelöléssel keblére ölelte rebellis fiát.
Csak a maszkok és a fix bevételek
2010 körül egyértelművé vált, hogy a kreatív szempontból még izgalmas ezredfordulót követően Hollywoodból kifogyott a szufla. A stúdiók évek óta futószalagon gyártották az anyagilag biztosnak tűnő remake-eket, továbbá korábban soha nem látott mennyiségben kezdték el építeni a franchise-okat (lásd például a Marvel-univerzum filmjeit) és a brandeket. Az egyik jólfizető márka pedig évekig maga Johnny Depp volt.
Depp eddigre kívülállóból a családi filmek koronázatlan királya lett: 2010-re túl volt három Karib-tengeren, a Pán Péteren, a Charlie-n, az első Alice-on. Voltak ugyan jól sikerült próbálkozásai, hogy visszatérjen a különc zónába, de ezek vagy a feledés homályába vesztek, mint a szifilisztől szétrohadó Rochester gróf kosztümös drámája. Vagy a közönség értetlenkedése fogadta őket, mint mikor Jude Law-val és Colin Farrellel közösen beugrottak a váratlanul elhunyt Heath Ledger helyére Terry Gilliam aktuális filmjébe, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmába.
Az abszolút mélypontot az Éjsötét árnyék, A magányos lovas és a Mortdecai jelentették – ezek a filmek a kasszáknál és a kritikailag is csalódást okoztak. Depp Jack Sparrow különböző utánérzéseit játszotta, mintha csapdába ejtette volna a saját teremtménye és manírjai. Már semmi újat nem tudott felmutatni, és az elmaszkírozott figurák mögött egyre ijesztőbben kiüresedett.
A pénz a válasz?
Viszont iszonyú jól keresett: 2011-ben ő volt a világ legjobban fizetett színésze. Tíz év alatt összesen 650 millió dollárt zsebelt be, túlköltekezései és extravagáns életmódja miatt viszont 2017-re csődközeli állapotba navigálta magát. Vett három saját szigetet a Bahamákon, egy teljes falut Franciaországban, egy 47 méter hosszú jachtot, számos ingatlant Los Angelesben. Emellett pedig például hárommillió dollárt tapsolt el egy ágyúra, hogy néhai barátja, Hunter S. Thompson hamvait kilőhesse Aspenben, és havonta 30 ezer dollár értékben vásárolt bort, aminek egy részét mindenhová magával viteti.
És hiába sütötte rá a Forbes 2016-ban az egyik legtúlfizetettebb színész bélyegét, az amerikai bukásokat jórészt kipótolják a nemzetközi jegyeladások bevételei, mert Európától Kínáig mindenhol ismerik a Depp-márkát, és a nézők fix terméket akarnak. Depp tehát voltaképp saját magát ejtette csapdába Hollywood kreativitást mellőző bugyraiban – a pénz miatt.
Mostanában elképesztően sokat dolgozik, évente akár négy-öt filmje is kijön, ezek viszont már nem vernek akkora visszhangot. Pedig a 2015-ös Fekete misében sikerült újra megcsillantania valamit a régi képességeiből – a hátborzongató Whitey Bulger bostoni maffiafőnök és FBI-informátor alakja köszönőviszonyban sincs a korábbi idétlenkedéseivel.
Úgy tűnik, Deppnek bejött a velejéig gonosz-vonal, mert elvállalta a Gyilkosság az Orient expresszen és a Harry Potter-univerzum aktuális rosszfiúja szerepét is – ő játssza Gellert Grindelwaldot a Legendás állatok és megfigyelésük filmekben. Bár az első részben egyetlen jelenet erejéig tűnik fel és az ősszel érkező második rész trailerében is csak villanásnyira, mégis van benne valami ígéretesen fenyegető és nyomasztó. Ahogy Bulger esetében, mintha a figurában szabadjára engedné az elmúlt tizenpár év frusztráltságát. Vagy csak képzelem, és talán kezd visszatérni belé az élet – meg a színjátszás.
Johnny Depp Trump kivégzésével viccelődött
