Mert ugye az van, hogy Nick Cave ledob minden felülfogalmazást, túlgondolást, verbális giccset és fontoskodást.

Nos. Próbálok akkor személyes és pontos lenni. Nyilván lesz benne némi szplín és nosztalgia. Lesz*rom.

Mert viszonyom van hozzá. Mert annyira fontos nekem, hogy van viszonyom hozzá. Van közös történetünk.

Nick Cave nélkül, mondjuk, nem az vagyok, aki vagyok. És hát ennél erősebb érv nincs és nem is kell, amikor egy viszonyról beszélünk. Nem azt gondolnám a zenéről, a kultúráról, következésképpen a világról sem, mint amit most gondolok. Ez itt és most, ebben a fake-ekkel és egyensúlytalanságokkal finoman szanaszét tördelt poszt-poszt-poszt-állapotban kétségbeejtően érzelmesnek, sőt érzelgősnek hangzik. De akkor is így van.

Nick Cave nélkül persze a világ sem lenne az, ami. Hogy Murakamit parafrazeáljam: többek közt róla beszélek, amikor a zenéről beszélek.

De nem csak úgy beszélek róla, hogy azt mondom: természetesen azon a polcon a helye, ahol Dylan, Neil Young, Cohen, Lennon és McCartney (szóval a Beatles), Bowie, Patti Smith, Thom Yorke (és a Radiohead), az R.E.M., és így tovább. Persze úgy is.

Hanem úgy is róla beszélek, amikor a zenéről beszélek, hogy eszembe jut az is, hogyan alakult a zene meg az én történetem. Ma például már egészen elképesztően viccesnek, egyben csipetnyit mágikusnak, s tán sosem volt időnek tűnik az a kor, amikor nem az volt, hogy rákattintok erre vagy arra az url-címre, és informálódom, vagy egyszerűen csak igénybe veszem az előfizetett streaming szolgáltatást, letöltök és bedobom azt az mp3-mat, vagy – na jó, ez már végképp neandervölgyi metódusnak tűnik – betolom azt a cédét.

1988 magasságában például a Magyar Ifjúság cikkéből (szerző: Marton László Távolodó) értesülhettem arról, hogy van ez a Nick Cave nevű fej, aki, és aztán a nyilvánvalóan a Dob utcában üzemelő Dob hanglemezboltba zarándokolhattam el, hogy kettőszáz vagy háromszáz forintért (már nem emlékszem pontosan, aki tudja, pontosítsa) kilencven perces kazettára másoltathattam Nick Cave Tender Prey című lemezét, meg talán a Your Funeral, My Trialt.

Aztán 1990-ben egy művházas (művházas!) filmvetítésen nézhettem meg a Nick Cave and The Bad Seeds Road to God Knows Where című koncertfilmjét. Ami valójában azért érdekes, mert ott hangzott el az az ötcsillagos bon mot a helyszínen a szinkronfordítást végző ember szájából, aki egy ponton megunta sorolni, hogy a videókazetta (videókazetta!) másolása mellett még mi minden tilos (mármint a videókazettával). Minden meg van tiltva, mondta az ember, és az ott és akkor 1990 tavaszán annyira ült, hogy. De tényleg nagyon.

Aztán olyan is volt, hogy Kicking Against The Pricks című feldolgozáslemezét – amiből/től/nek a segítségével egyébként egészen pontosan kiderült, hogy hogyan kell a bluest, a soult, a gospelt, meg a countryt, összességében: a tradíciót újraértelmezni, dekonstruálni, aztán pedig újra összerakni; persze többek közt erről szól Nick Cave egész pályafutása, beleértve a bibliás örökséget is –, szóval, hogy ezt a lemezt esztergomi diákként átbuszozva (Vértes Volán) a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat dorogi gyártóüzemének boltjában – teljes képzavar 2017-ből nézve – tudtuk megvásárolni. Fogalmam sincs, hogyan. Nem is kell, hogy értsem.

Aztán az első magyarul megjelent Nick Cave-könyv, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát. 1992.

Aztán az első magyarországi Nick Cave-koncert 1995-ben, a Pecsában. És aztán a többi fellépése idehaza. Vagy nem idehaza. Mindig azon röhögtünk – de persze nem röhögtünk, mert egy kicsit komolyan is gondoltuk, hiszen egy olyan fejről, mint a Nick Cave nem lehet nem komolyan gondolni dolgokat, még akkor is, ha a műveinek van egy teljesen jellegzetes, sajátos humoros rétege –, nos tehát mindig azon nevettünk, hogy akire rámutat a koncertjein azzal a teljesen tipikus Nick Cave-es mozdulattal, az ott nyomban holtan esik össze.

Ilyet pedig nyilván csupán valami emberen felüli ember tud véghezvinni. Nem is mondom, hogy nem lebegi körül valami a valóságoson túli aura. Pedig – bocs, annyira utálom ezt a fordulatot, de most leírom – ő is emberből van. Akinek a fia lezuhan egy csodás tengerparti szikláról, és szörnyet hal. És, aki ettől olyan lemezt csinál, hogy meg kell szakadnia a szívnek.

Valóságon túlról jött, itt ragadt, mintha legalábbis a Berlin felett az ég angyalainak egyikét látnám már vagy harminc éve.