Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Trianon előtt három évvel a Pesti Hírlap írásaiból kiderült: ha az Osztrák-Magyar Monarchia elveszti az első világháborút, akkor az antant vagy feldarabolná, vagy a német és a magyar vezető rétegek meggyengítésével szervezné át a kettős államot. A területveszteségek pontos mértékét nem lehet sejteni, de a felbomláshoz 1917 nyarán sem sok hiányzott: kormányválság volt Ausztriában és Magyarországon is, a nemzetiségek pedig egyre inkább radikalizálódtak.
„A népek önrendelkezési joga” – az első világháború végkifejlete felé közeledve vészesen hangzott ez a történelmi Magyarország elitjének. Száz éve, 1917. augusztus 15-én a Pesti Hírlap e címmel megjelent vezércikke így fogalmazott: „vigyázni kell nekünk, hogy a népek önrendelkezési jogának elvéből magunkra nézve kivonjuk azt az igazságot, hogy a magyar földön az államföntartó magyarság tartsa meg mindenféle rendelkezési jogát”.
Vagyis a népek önrendelkezési joga ellentétben állt a lap más számaiban oly sokat emlegetett „magyar szupremáciával” (vezető szereppel), sőt a Monarchia és azon belül a Magyar Királyság területi integritását is veszélyeztette immár. Azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát letörlik a térképről, az antant vezetői ekkor még nem döntötték el végleg. Galántai József, Az első világháború című kötet szerzője szerint mindez csak 1918-ra vált egyértelművé, miután a Monarchia folytatta elhibázott politikáját és egyre jobban kötődött Németországhoz – és így az antant szemében egyre inkább tehertétellé vált.
Két probléma volt az Osztrák-Magyar Monarchiával – de nem ez döntött
Ám 1917-ben azt már sejteni lehetett még a pesti sajtóból is, hogy a magyar szupremáciának vége lesz a térségben. A „népek önrendelkezési joga”, illetve a demokrácia két olyan tényező volt, amelynek védelmére hivatkozva az Egyesült Államok 1917-ben belépett az első világháborúba – említi Sipos Kinga Ágnes tanulmányában. Mindkét tényezővel hadilábon állt a Monarchia – ezt már egy korabeli angol elemző állapította meg a Daily Telegraphban. E. J. Dillon véleményét a Pesti Hírlap ismertette 1917. augusztus 9-én.
A hivatalos angol felfogáshoz közel álló elemzőt persze nem a demokrácia izgatta az első világháború kellős közepén, hanem az, amit Galántai is említett, vagyis, hogy a Monarchia egyre inkább Németországhoz kötötte a saját jövőjét. Az újabb történelmi kutatásokból tudjuk, hogy az antant vezetőit éppen ez fordította 1916-18 között végképp a Monarchia ellen. Korábban ugyanis nem tervezték a Monarchia feldarabolását Londonban és Párizsban – Róma volt a kivétel, az olaszok már régen hangoztatták efféle törekvéseiket.
Az angolok döntése
Manfried Rauchensteiner osztrák hadtörténész szerint az angolok azután döntöttek a Monarchia felbomlasztása és a nemzetiségi törekvések támogatása mellett, hogy az 1916 végén trónra került utolsó osztrák császár és magyar király, IV. Károly óvatos tapogatózásba kezdett 1917 első felében az esetleges különbékéről. Rauchensteiner 2013-ban magyarul is megjelent könyve, Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása szerint az angolok és franciák kezdetben még hajlottak volna a megegyezésre, de itt is az olaszok utasították el legkategorikusabban Bécs ajánlatát. Így az álláspontján változtatgató Lloyd-George brit kormányfő végül a kemény fellépés mellett döntött.
A béketapogatózások folytatódtak osztrák-magyar részről, bár sikertelenek maradtak, többek között azért is, mert Németország fenyegetően lépett fel. Berlin végső esetben még katonai akciókat is fontolgatott szövetségese, a Monarchia ellen 1917-ben – írja Rauchensteiner, aki az osztrák hadtörténeti múzeum igazgatója volt hosszú ideig.
A valódi magyarázat – és a Monarchia sorsának megpecsételődése
A hirtelen megváltozott angol álláspontra, a Monarchia elleni keményebb fellépésre Dillon adott mélyebb magyarázatot, méghozzá már 1917-ben: „Németország legjelentékenyebb és legtartósabb hódításai a háborúban azok, amiket saját szövetségesei megszerzésében tett: elválaszthatatlan szövetségben Ausztria-Magyarországgal, s Törökország, Bulgária, Románia és Szerbia segélyforrásai fölött rendelkezve, a központi hatalmaknak együttvéve 170 millió emberük van és 15 millió főnyi hadsereget tudnak kiállítani.” (Ekkorra Szerbia és Románia jelentős részét a központi hatalmak szállták meg, a szerb politikusok emigrációba szorultak – 1917-ben Korfun működött a kormányuk.)
Vagyis Dillon szerint az antant nem engedhette meg, hogy Berlin, Bécs és Budapest még szorosabb szövetségre lépjen: „Ha az entente nem tud döntő győzelmet kivívni, akkor a teutonok maradtak a győztesek s a béke német béke lesz. A veszély legbelsőbb magva a Habsburgok és Hohenzollernek birodalmainak szilárd összeköttetése”.
A Monarchiától függ Európa sorsa
„Ausztria-Magyarországtól függ tehát a politikai Európa jövője. Sok politikus nézete szerint ez a fenyegető veszély megszűnnék, ha a monarchia elszakadna Németországtól és önálló életre térne” – javasolta Dillon, aki szerint a monarchia „nem maradhat meg tovább mostani alakjában”. „Vagy nemzetiségekre kell bomlania, vagy pedig az új, középeurópai szövetségnek kell felszívnia” – írta Dillon, aki úgy vélte: a monarchiát irányító két kisebbség, „a két németbarát, demokrataellenes elem – a magyar és a német – tartja kezében a helyzet kulcsát”. „Ha ezt a két elemet meg lehetne fosztani vezető szerepétől, talán még kedvezően fejlődhetne az entente ügye” – a Pesti Hírlap szerint ez „az utolsó mondat a legjellemzőbb: ez világítja meg egyúttal a legjobban Dillon szempontjait is”.
Hogy Dillon nem a levegőbe beszélt, az a Pesti Hírlap „Angol hadicélok” című augusztus 7-ei címoldalas vezércikkéből is kiderült. „A kis fehér békegalamb, amelyet a mi táborunkból föleresztettek, szegény meg van lőve. Az a beszéd, amelyet Lloyd-George tegnap az angol hadicélok megvitatására kiküldött új bizottságban elmondott, alaposan véget vethet annak a mindenfelé szállongó reménykedésnek”. A Pesti Hírlap nem írhatta le a valóságot – azt, hogy minél tovább tart a háború, annál valószínűbb a központi hatalmak veresége. Ám az sem nem véletlen, hogy a lap hangsúlyozza: a Monarchia „hódítás és hadikárpótlás” nélküli békére törekszik. (Rauchensteinertől tudjuk, hogy ez nem teljesen volt igaz, bizonyos meghódított területeket esetleg megtartottak volna.)
Reménytelenség
Akármit is akart Bécs vagy Berlin, az angolok nem „döntetlent” akartak három év vérontás után, hanem „teljes győzelmet” – ez derült ki a Pesti Hírlap szerint a brit miniszterelnök, Lloyd-George beszédéből, aki még béketárgyalásokra sem volt hajlandó. A Pesti Hírlap ennek kapcsán írta: „Lasciate ogni speranza” (Hagyjatok fel minden reménnyel) – Dantéra utalva.
A helyzet 1917 közepére tehát gyökeresen megváltozott, és kezdett megpecsételődni az Osztrák-Magyar Monarchia sorsa: ekkora a szerb emigráns miniszterelnök, Pasić kiegyezett az úgynevezett Délszláv Bizottsággal, amelynek vezető személyiségei horvátok voltak. Pasić ugyanis az orosz cár bukását látva, és az orosz támogatást elveszítve, átmenetileg feladta nagyszerb törekvéseit és Ante Trumbić horvát politikussal együtt 1917 júliusában aláírta a korfui egyezményt a szerb-horvát-szlovén állam megteremtéséről.
A Bácska és a Bánság sorsa is kétségessé kezdett válni
Közben a Pesti Hírlap szintén augusztus 9-ei vezércikke (Szláv álmok) beszámolt az osztrák birodalmi gyűlés Délszláv Klubjának – a szlovén Anton Korosec vezette csoportosulásról van szó – törekvéseiről, amelyek „a monarchia struktúrájának megbontása mellett a magyar szent korona birodalmának egyes részeire is áhítozik, és nemcsak horvát testvérei közé dobja be a tőlünk való elszakadás üszkét, hanem Zágrábon keresztül még a magyar Bácskára és Bánságra is ráveti a szemét”.
A Bácska és Bánság kérdését a magyar korona alattvaló közül a horvát Radics István (Stjepan Radics – ő az, akiről Mementó-sorozatunk előző részében megírtuk, hogy majd egy szerb képviselő fogja lelőni az általa áhítozott délszláv állam létrejötte után) vetette fel a zágrábi országgyűlésben, a száborban. Ám a szlovének ekkor még nem feltétlenül a Monarchia keretein kívül képzelték volna el a délszláv egyesülést, ahogy számos horvát politikus is inkább a trialista átalakítást akarta elérni, azaz Bécs és Budapest mellé Zágrábot tették volna meg a Monarchia harmadik, délszlávokat egyesítő központjának.
A franciák Erdélyt adták volna Romániának, Radics a csehek vezető szerepében bízott
Bár 1917 augusztusában az angolok tűntek aktívabbnak a szerb és olasz érdekek összehangolásával, mindez nem jelenti azt, hogy a francia sajtó csendben nézte volna a dolgokat: a Libre Parole című lap július 31-én azt hangsúlyozta, hogy a francia közvéleménynek nem szabad elfeledkeznie arról, hogy Romániának „Erdélyt meg kell kapnia”.
Közben a horvát parlamentben Radics arról is beszélt, hogy „a csehek az a nép, amely hivatva van a monarchia nagy problémáit szláv értelemben megoldani. A monarchiának túlnyomó mértékben szláv államalakulattá kell válnia” – tette hozzá. Ez egybecseng Dillonnak az antant politikájára javaslatot tévő elképzeléseivel.
Az, hogy az antant a nemzetiségek mellé állt, és a népek önrendelkezési jogának követelésével lépett fel, kiváló indok volt egy érdekeinek leplezésére is. Hogy ez az érdek mi volt, azt Winston Churchill fejtette ki a Pesti Hírlap 1917. augusztus 9-ei száma szerint: „Ha Németország világkereskedelme véglegesen megsemmisül, akkor Anglia kész a békére.”
Gyenge osztrák és magyar kormányok
Közben kiderült: a Monarchia mindkét felében tartós kormányválság alakult ki. Augusztus elsején a Pesti Hírlap azt írta, hogy „Seidler miniszterelnök végleges kormányt alakít” Ausztriában., s így az ottani válság „közel jutott a megoldáshoz, jóllehet az összes akadályokat még nem küzdötték le”.
Ám pár nap múlva kevésbé óvatos elemzést adott: a keresztényszocialisták „áthidalhatatlannak látszó akadályokat” gördítettek Seidler elé, aki nem tudott parlamenti többséget szerezni.
Budapesten hasonló volt a helyzet: Tisza István bukása után Esterházy Móric került a miniszterelnöki székbe, de Tisza ellenzékének nem volt parlamenti többsége, ráadásul az általuk hirdetett jogkiterjesztés, az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetését is egyre inkább húzták. Választást a háború közepén nem mertek rendezni, így patthelyzet alakult ki, és az új kormányfő, Esterházy Móric 1917. augusztus 20-án lemondott. Utódja Wekerle Sándor lett, aki már érdemi módosításokat nem hajtott és nem is hajthatott végre – a parlamenti többséggel ugyanis továbbra is Tisza István pártja rendelkezett, élesen ellenezve a Monarchia alapvető reformját.
Félelem az általános választójogtól
A magyar félelem az általános választójogtól nem volt véletlen: az osztrák példa mutatta: nem tartható fel egyetlen nemzet szupremáciája a többi fölött – demokratikus keretek között. Ezért még a korábban a jogkiterjesztés mellett érvelő Pesti Hírlap vezércikkírói is visszahőköltek. Ehelyett augusztus 23-án a Népoktatás és választójog című cikkükben odáig jutott a kormány közeli újság, hogy magyar nyelvtudáshoz kötötte volna a választójog megadását. Vagyis a problémák láttán a magyar elit nem kompromisszumra törekedett, hanem megmakacsolva magát, továbbra rohant a katasztrófa felé.
(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)
Mementó 1917: a bukott Tisza lapja lecigányozza az utódot, Esterházy grófot
Mementó 1917: három birodalom roppan meg júliusban
