HVG: Mialatt az Isteni Színjáték újrafordításán dolgozott, a Pokolból és Paradicsomból is jelent meg új fordítás Baranyi Ferenctől és Simon Gyulától, holott Babits Mihálynak ebben száz évig nemigen akadt kihívója. Reneszánsza volna Danténak?

Nádasdy Ádám: Inkább talán – hogy a szavakkal játsszunk – a középkornak van reneszánsza. Ezt előhívhatta A Gyűrűk Ura népszerűsége, filmváltozata. A csillagok háborúja is nagyon hasonlít a lovagregényekre, a sötét titkokat őrző középkori történetekre. Ezek nyomán a sikeríró Dan Brown egyik regényének a Színjáték első részére utaló Inferno címet adta. Bár a cselekménynek nincs sok köze a dantei történethez, mégiscsak behozta a köztudatba.

HVG: A régmúltból öröklött olvasói bizalmaskodás jele, hogy keresztnevén vonult be a köztudatba az Isteni Színjáték szerzője?

N.Á.: Akkor, az 1200–1300-as évek fordulóján nem nagyon használtak mást. Melléje oda lehetett tenni Dante esetében az Alighierit, de az csak azt mutatta, hogy a nagyapját vagy a dédapját így hívták. A vezetéknév valamikor a reneszánszban kezdett elterjedni, alkalmazása azonban jó ideig ingadozott. Legtovább talán a képzőművészeknél maradt meg a régi változat. Leonardót, Michelangelót, Raffaellót, noha XV. századi alkotók, még a keresztnevükön emlegetjük, de a Danténál alig négy évtizeddel fiatalabb Petrarcát a vezetéknevén.

HVG: Gyaníthatóan irodalomtörténeti megfontolásból írja a cím mindkét szavát nagybetűvel, hogy átmentse a mű eredeti, jelzőtlen, Commedia megjelölését. Mikor lett Isteni a Színjáték?

N.Á: Pár évtizeddel a szerző halála után, amikor a könyvnyomtatásnak még híre sem volt, az egyik példányon egyszer csak megjelent az Isteni szó. Nem tudjuk, kinek köszönhető az ötlet, a könyvmásolónak-e vagy másnak. Még az is lehet, hogy az öreg Boccacciónak, aki szerette, nagyra becsülte és tanította az Isteni Színjátékot. Dante csak úgy nevezte a művét: Commedia. Ez a megnevezés arra utalt, hogy a mű a tragédia fordítottja: rosszul kezdődik, de jól végződik. Semmiképp nem hal meg a főszereplője, és a szerző nem csak emelkedett nyelvet használ, mint ahogy Dante is keveri a szép szakaszokat és az alpári részeket.

HVG: Egyéb feladatai mellett nyolc évet szánt arra, hogy újrafordítsa, tudományos és érdekes jegyzetekkel lássa el az Isteni Színjátékot. Régóta készült erre? Merthogy 1976-os, Hol járok én című versében is Vergiliusszal társalgott...

N.Á.: Mindig ott bujkált a fejemben. Apám jól tudott olaszul; operai rendező volt. A Babits-félén kívül volt Dantéja otthon olaszul, németül, sőt képekkel illusztrált nagy alakú kiadásban is. Úgy beszélt erről a könyvről, mint egy országról, amelyben járt. Ahogy más embernek mondogatja az apja, hogy amikor én Irakban dolgoztam... Megtanultam én is olaszul, diplomát szereztem a nyelvből. Végig bennem volt, hogy ezzel a Dantéval valamit csinálni kellene. Egyszer költözködni segítettem valakinek, és a spejz legmagasabb polcáról levertem a Színjáték egy olasz példányát, méghozzá a Vandelli-féle kritikai kiadást. Az előző lakó hagyhatta ott. Elkértem, és nagyon örültem neki. De kis nézegetés után félretettem, más dolgom volt. Aztán egyszerre csak úgy éreztem, hogy neki kell látnom. Térey Jánossal folytatott egyik beszélgetésem adta meg hozzá az utolsó lökést.

Fülöp Máté

HVG: Babits Dante-fordítását akrobatikus mutatványnak nevezi. Nem jelentett visszatartó erőt, hogy olyan előddel méreti meg magát, akinek művét nagyra becsüli?

N.Á.: Az övé a magyar műfordítás-irodalom egyik csúcsteljesítménye. Más kérdés, hogy én nem értek egyet azzal, ahogy ő dolgozott. Apám, ha a saját ízlésével ellenkező színielőadást látott, de el kellett ismernie a profizmust zenében, táncban, akkor azt mondta: „Ha ezt, akkor így.” Ugyanígy gondolkodom én is Babitsról, aki nagyon szecessziós, nagyon díszített. Költőibbre hangolta Dantét az eredetinél. Egy helyen Dante azt írja: „Nyisd ki a szád.” Ez így szerepel az angol, a német fordításban, és az enyémben is. Babitsnál viszont: „Ajkat tárva szólalj.” Ő láthatóan a zeneiséget, a rímelés visszaadását gondolta a legfontosabbnak. Magyarul ezt nem könnyű megoldani, szemben az olasszal. Ott a szavak kilencven százaléka azonos típusú végződést kap. Szinte azon kell ügyeskedni, hogy ne rímeljen, amit olaszul írok. Dante ezen, ravaszul, a hármas rímmel segített. Magyarban a rímelés feltűnő, tolakodó. Ezért én nem tettem rímet a fordításomba. Babits olyan gyönyörűen megcsinálta, hogy jobban nem tudnám. Akkor minek? Drámai jambust használtam. Ezen szólal meg például Madách Imrénél Az ember tragédiája vagy Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című költeménye.

HVG: Megtorpant fordítás közben, ha közismert, sokat idézett részhez ért? Mint itt: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.”

N.Á.: Ezek nagyon jó sorok. Arany Jánostól származnak, aki egy verstani könyvben vonultatta fel a különböző nyelveken létező verseléseket, és bemutatta, hogyan hangzanak ezek magyarul. A Pokol első sorainak fordítását is ilyen példaszövegnek szánta. Ezt utána mindenki, Babits is átvette. Én szándékosan változtattam meg, hogy az olvasót rögtön az elején figyelmeztessem: nem azt fogja olvasni, amit megszokott. Később maradt egy-egy sor, ami azonos, mint az Angyal Jánostól való: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Egyébként a magam útját járom; azt gondolom, hogy meg kell piszkálni egy kicsit az olvasót, drámák esetében a nézőt. Úgy, mint a fényképész, amikor juszt se szemből fotózza a párizsi Notre-Dame-ot, hanem egy helikopterről, oldalról.

HVG: A meghökkentés része a bédekkerszerű borítószöveg is? „Jöjjön velünk a Túlvilágra, és nézze meg, mi vár önre. Nem lesz fenékig tejfel!”

N.Á.:Végtére Dante volt az első katasztrófaturista. Végiglátogatta a Poklot a Földgolyó belsejében, majd a Purgatóriumot egy kis óceáni szigeten. Horrorszerzők haja is égnek állhat az általa kieszelt válogatott kínoktól. Végül a súlytalanság állapotában a Kristály-égbolton túli Paradicsomba utazott.

HVG: Kapott már visszajelzést tanároktól, hogy ezzel a mai nyelvezetű, a túlvilági beosztást ábrákkal illusztráló fordítással megnyerhetik a dantei műtől eddig sokszor idegenkedő gimnazistákat?

N.Á.: A szinte külön is olvasható lábjegyzetekkel is ennek a korosztálynak kívántunk kedvezni. De az egy hónapja megjelent könyvre eddig elsősorban öreg olvasók reagáltak, akik viszont azt mondták, végre megértették, miről szól ez az erősen pikareszk jellegű mű. Néha olyan érzésem van, mintha Dante egy több száz cédulát tartalmazó dobozból válogatott volna, hogy melyik lelket hová helyezze el. Vagy egy maga elé akasztott lepedőn ábrázolta, ki hová kerüljön. Csak egyszer hibázott: az ókori jósnőt, Mantót a Pokolban és a Purgatóriumban is szerepelteti. Persze nem hiszem, hogy ténylegesen cédulázott. A középkoriak nagyon mások voltak, kevés írott szöveget láttak. Dante, mint művelt ember, legföljebb négy-öt könyvet birtokolhatott. Ettől még rengeteg dolgot kellett észben tartania. Föltehetően az egész túlvilági beosztás ott volt a fejében. Bármennyire hihetetlen is ez ma: az emberi agy képes erre.

Irodalmi nagydíjat kapott az Artisjustól Nádasdy Ádám

Nádasdy mellett kapott díjat az Artisjustól Ladik Katalin, Ménes Attila, Dérczy Péter és György Péter is.