Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Próbáld ki, mit tennél, ha menekülnél. Lehet, hogy kiderül, te se tudsz bölcs, morálisan rendben lévő döntéseket hozni – világít rá a Menekülj okosan! színházi társasjáték ötletgazdája arra, mit várhatnak a nézők/játékosok, ha beülnek egy ilyen előadásra.
Menekülj okosan! – MigrAction – ez a teljes címe a Mentőcsónak egység új interaktív színházi társasjátékának, amelyet a Jurányi Házban mutattak be Budapesten. Az előadás a The Great Escape című társasjátékon alapul, amelyet az Amnesty International angol szervezete fejlesztett ki.
A játékban a nézők négy családot alkotnak, vagyis egy falu közösségét, és menekülni kényszerülnek. Útjuk során a játékosok súlyos döntéseket hoznak, amelynek következtében akár embereket veszíthetnek el, a cél pedig az, hogy minél előbb és minél nagyobb létszámban eljussanak egy békés országba.
A nézőkön túl fontos szereplője még a játéknak egy menekültekkel foglalkozó szakértő, egy igazi menekült, és a színészek, akik mozgatják, viszik előre a történetet.
Rezai Mohammed Amin fiatal afgán menekült a darab részeként elmeséli a saját élettörténetét, és hozzácsapódik a falu közösségéhez, velük menekül – mint ahogy a valóságban is tette. Az előadásban a Magyar Helsinki Bizottság szakértője, Iván Júlia vesz részt játékvezetőként. Az ötletgazda és rendező – aki egyébként színészként is szerepel – Fábián Gábor.
Az alkotók célja, hogy a játékon keresztül alapvető emberi jogi dilemmák átgondolására bírják rá a közönséget a demokrácia vagy a diktatúra működése, az önbíráskodás vagy a szolidaritás, a befogadás vagy éppen a kirekesztés kapcsán.
A Mentőcsónak a kezdetektől fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Az eddig létrejött előadások a mélyszegénységet, a rasszizmust, a tehetség magyarországi sorsát, az elvándorlást járták körül. Amikor tavaly nyáron elkezdtek azon gondolkozni, hogy mi legyen a következő színházi társasjáték a nagy sikerű Szociopoly után, éppen zajlott a menekültválság: egyértelmű volt Fábián Gábor számára, hogy erről beszélni kell.
A rendező abban is biztos volt, hogy a társasjáték-alapú színház az egyik legmegfelelőbb forma, mert a Szociopolynál kiderült, mennyire erőteljesen be tudja vonni a nézőket. Olyan minőségű átélést és megértést képes elérni, ami egy hagyományos színházi előadással nem lehetséges. Nagyon felkavarja a nézőket az, hogy egy másik ember sorsának részesévé válnak, belebújnak a bőrébe, és ráadásul azonnal látják a döntéseik következményeit is. Emiatt nem tudnak kívül maradni érzelmileg.
„Egyrészt a játék az, ami elsodorja a felnőtteket, másrészt a személyes élmény” – magyarázza a rendező. „Hiába nézel meg egy nagyon jó filmet ugyanerről, az nem veled történik. Egy a témára érzékeny ember persze egyébként is bele tudja képzelni magát mások helyzetébe, de mi olyan helyekre is el akarunk jutni a darabbal és a mondandónkkal, ahol hiányzik ez az érzékenység. Ahol előítéletek, hiedelmek uralkodnak. Gyere, próbáld ki te is a menekültek helyzetét, te, aki ugyebár sokkal okosabb, iskolázottabb vagy, mint ők. Próbáld ki, te milyen döntéseket hoznál egy ilyen menekülés során. Ja, hogy te se tudsz bölcs, morálisan rendben lévő döntéseket hozni? Lehet, hogy maga a helyzet olyan, amibe nem szabadna egyetlen embernek sem kerülnie? - mindezek a kérdések már nem elméleti problémák lesznek, ha a játék részesévé válsz.”
Fábián Gábor azért ragaszkodott ahhoz, hogy a színészek és a szakértő mellett legyen egy igazi menekült is, mert amíg nincs meg a találkozás, az élmény, hogy lám itt van egy menekült, és rá nem igazak a mindenhol hangoztatott sztereotípiák, addig nagyon kemény az elutasítás betonfala. Ha legalább egy ember történetét megismerjük, megjelenik egy hajszálrepedés ezen a falon. És ha már van egy kivétel, akkor lehet, hogy van több is, sőt az is előfordulhat, hogy úgy ahogy van hülyeség az eredeti állítás.
Amin – aki hét éve él Magyarországon, és ma már tolmácsként is dolgozik – megerősíti Fábián Gábor szavait.
„Van egy meglehetősen szélsőséges gondolkozású haverom, aki nem ismerte a történetemet, és szidta előttem a menekülteket. Amikor pedig elmeséltem neki, hogy én is menekült vagyok, és ugyanígy érkeztem Magyarországra, egyszerűen nem akarta elhinni. Azt mondta, nem, te más vagy, beszélsz magyarul, hasonlóak a szokásaid. Erre felvilágosítottam, hogy 5-6 évembe került, hogy megismerjem a nyelvet, a kultúrát, hogy mit illik, és mit nem. Ehhez idő kell. Meg is mondtam neki, hogy amikor azt állítja, a most érkező menekültek kulturálatlanok, akkor nincs igaza: majd ha már tíz éve itt laknak, és még mindig ugyanígy viselkednek, akkor mondhatja róluk ezt.”
Az érzékenyítés, a sztereotípiák oldása persze nem megy máról holnapra, de valahol el kell kezdeni, és nyilván egy előadás nem elég. Ezért a Mentőcsónakosok azt szeretnék, hogy az ország minél több pontjára, rengeteg iskolába eljusson az előadás, és legyen egy második alkalom is, amikor csak beszélgetni mennek vissza a menekültekkel foglalkozó szervezetek. Hogy az osztályok életében egy tanéven belül többször is megjelenhessen a téma, gyökeret verhessenek a gondolatok.
A rendező hangsúlyozta, hogy Magyarországon nagyon gyenge a civil szféra, és a szervezeteknek kevés olyan eszközük van, amellyel hatékonyan tudják kommunikálni a számukra fontos célokat a külvilág felé. Megkeresték az összes menekültekkel foglalkozó szervezetet, azt szeretnénk elérni, hogy minél többen „használják”, továbbfejlesszék ezt az előadást, feldolgozó órákat csináljanak hozzá.
A játékban a szakértő is elengedhetetlen, aki saját magát képviseli, nem szerepet játszik. Vele lehet vitatkozni, pontosan ismeri a számokat, a statisztikákat. Ha egy színész tenné ugyanezt, akármilyen felkészült is lenne, nem volna hiteles. A menekültválság kapcsán rengeteg tévedés keringett a sajtóban, különböző álhírek kaptak szárnyra. Egy ilyen egzaltált közegben különösen jó, ha van egy nyugodt, higgadt hang, objektív képviselete a tényeknek.
A nézők olyan kérdésekről gondolkoznak a játék során, amelyekkel nem foglalkoztak eddig, vagy ha igen, akkor evidensnek tűntek a válaszok. Csakhogy ezekben a döntéshelyzetekben már nem evidensek a válaszok. A saját bőrükön tapasztalják meg, milyen az, amikor csak két rossz választás van: középosztálybeli felnőttek lazán mennek például lopni.
Mindenki kénytelen szembesülni a saját döntésével, és utána a játékostársaival is, akik megkérdezik, hogyan tehette ezt meg. Hogy adhatta például el prostituáltnak az egyik falubeli lányt?
„Az egyik főpróbán egy egészen pokoli vitát követhettünk végig arról, hogy na jó, de ez a kislány mennyi idős is, szűz vagy nem, vajon ő mit szólna hozzá, hátha vállalná. Nagyon súlyos dolgok merültek fel, és persze kiderült, hogy ez a játék azért messze nem csak a menekültkérdésről szól, hanem arról is, hogy a magyar társadalomban hogyan viszonyulunk például a nőkhöz” – meséli Fábián Gábor.
Iván Júlia megemlíti azt is, mennyire érdekes megfigyelni, hogyan zajlik a döntési folyamat. Először ugyanis a csoporton belül kell szavazniuk, és ezután a négy csoportnak kell hoznia egy egyhangú döntést, csak úgy lehet továbbmenni.
„Az egyik tipikus modell az, hogy van a nagyhangú vezető, aki mögé beállnak a többiek. De volt olyan csapat is, ahol az első pillanattól többségi szavazást csináltak kézfeltartással: mini demokráciát építve döntött a 6-8 ember, egymást pedig érvekkel próbálták meggyőzni. Azután volt, ahol kitalálták, hogy lehessen vétó joga mindenkinek.”
Ez is nagy hozadéka lehet a játéknak, hogy az érvek segítségével történő vitára tanít, amire meglehetősen nagy szüksége van mindenkinek, nemcsak a diákoknak. Fábián Gábor hozzátette, hogy a drámapedagógia egyik eszköze ez a kétszintű döntés, hogy először kiscsoportban vitatnak meg mindent, mert egy kiscsoportban mindenki meg mer szólalni, illetve ki mer mondani olyan állításokat is, amelyeket társadalmi normák tiltanak. Egy kiscsoportban sokszor még bevállalja ezt is az ember, éppen ezért ott uralkodóvá válhat egy egyébként tiltás alá eső vélemény is. Na de utána egy ilyen döntést ki kell vinni a nagy plénum elé, ahol éles viták alakulhatnak ki.
Felvetődött bennem beszélgetés közben, nem lehet-e egy olyan veszélyes üzenete is a játéknak, hogy morális alapelveink nem jók semmire, éles helyzetekben nem lehet őket alkalmazni.
A rendező nem tart ettől, szerinte inkább azzal szembesülnek a játékosok, hogy milyen borzasztó érzés megtenni ezeket az erkölcsi határátlépéseket, amelyeknek a következményei általában még szörnyűbbek. És ez a gondolatsor nem oda visz, hogy ezek a szép elvek semmit sem érnek a gyakorlatban, hanem oda, hogy nem szabad embereket olyan helyzetbe hozni, ahol csak erkölcstelen döntések léteznek.
Másrészt – teszi hozzá Iván Júlia – arcul üti a játékosokat az is, hogy szinte tök mindegy, mit választanak, így is-úgy is rossz lesz nekik. Hasznos szembesülni azzal is, hogy az élet kemény, és mi nem vagyunk mindenhatóak, néha kicsúsznak a dolgok az irányításunk alól.
A Menekülj okosan! – MigrAction még egyszer megtekinthető ebben a színházi évadban a Jurányi Házban május 30-án 19 órakor.
