Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mindenki tudja, hogy miről van szó, mégis ragaszkodik a fiktív világához Goda Krisztina "nem gárdafilmje". Az ijesztő disztópiaként is szolgáló tanmesében a Fenyő Iván által játszott rendőrfőnök vezetésével alakul először küzdősport-egyesületté, majd félkatonai erőszakszervezetté egy vidéki fiatalokból álló csapat. A valósághoz való viszonyulásában kissé elfinomkodott történet sablonos, de érdekes, ifj. Vidnyánszky Attila pedig végre a mozivásznon is megmutatja sokat hallott tehetségét.
Ez így egy kicsit sűrű volt. Ha van olyan darabja az utóbbi évek magyar filmtermésének, amit érdemes lett volna, mondjuk sorozatformában kifejteni, akkor az a Veszettek. Két órában bemutatni azt a folyamatot, ahogy egy elmaradott, a mindennapi bűnözéshez már-már hozzászokott település egyszer csak egy külső vezéralak hatására radikalizálódik, legalább ambiciózus vállalkozás volt az alkotók részéről. Így azonban egy drámai és romantikus elemekkel átszőtt szocio-akcióthriller lett a dologból, ami, hát, sok.
Az is igaz, hogy kevés olyan magyar film készült mostanában – vagy igazából valaha –, ami már két évvel a bemutatása előtt komoly visszhangot tudott volna kiváltani. „Gárdafilm” – harsogják azóta is, de ez ma már elavult bélyeg. Egyrészt, mert a Trianon-emléknapokon tisztelgő öreg patriótákkal vegyülő fiatal nemzetiek csoportosulásánál jóval aktuálisabb hivatkozási pont a filmben látottakkal hasonlóan sportklubként és félkatonai szervezetként működő Betyársereg.
De – ahogy azt a készítők is annyira szeretnék – hagyjuk is a hivatkozásokat. Goda Krisztina rendező még a forgatáson mondta a hvg.hu-nak, hogy „ez egy fiktív világ, fiktív szervezetekkel és karakterekkel. Nem teszünk közéjük egyenlőségjelet semmilyen valós személlyel vagy szervezettel”. Az most mindegy, hogy nincs olyan ember, aki ezt elhiszi, fontosabb kérdés, hogy miért csinál valaki egy égető társadalmi kérdéseket feszegető filmet úgy, hogy közben tagadja, hogy olyat csinál.
A sztori Czető Bernát László Kakukk című kisregényén alapszik. Czető érdekes figura, egyetlen mozis forgatókönyvét az 1999-es Rosszfiúkhoz írta, ami lényegében ugyanaz, mint a Veszettek, csak Sas Tamás rendezésében és Stohl András főszereplésével, szóval végül is mégsem. Ezen kívül a Szomszédok szülőatyjaként és a közmédiás sikersztori, a Marslakók fő írójaként ismert a szakmában. Az ő írását hollywoodizálta Goda állandó társa, a film kedvéért a Filmalap-döntőbizottsági tagságát kis időre szüneteltető Divinyi Réka.
Egy szándékosan fiktív településen járunk, amit Kazincbarcikából, Várpalotából, Gyöngyösből és egy kis külvárosi Budapestből gyúrtak össze, igen hatásosan. Joci (Klem Viktor) és Máté (ifj. Vidnyánszky Attila), valamint haverjaik tipikus kisvárosi suhancok, ki jobban, ki kevésbé. Máté például kevésbé, ő ugyanis a legnagyobb reménység a társaságban, akinek komoly esélyei vannak futóként befutni és ezzel kitörni a szegénységből. Merthogy az van, és ha az van, van lopás, meg van egy kis erőszak is, meg gyűlölet.
Joci például nem rest időnként apró részletekben kirabolni azt a kisboltot, ahova öccse részmunkaidőben bedolgozik, és egy kis bunyóba is bármikor beleáll, ha arról van szó. A csapat aztán végül mégis azért kerül szembe a rendőrökkel, mert rosszkor voltak, rossz helyen. Amikor kiderül, hogy a rendőrfőnök (Csuja Imre) a fiúk személyében nem az igazi bűnösöket csukta le (a megyei média ereje, ugye), jön a váltás.
De még milyen váltás! Dobhártyaszaggató, epikus dobpergés kíséretében jelenik meg az Ismeretlen Motoros, aki Terminátorként veszi be a várost, még ha a bukósisak alatt a militarista Kovács Ákos-imázs is bújik meg. Természetesen a jó előre beharangozott karizmatikus vezetőről, Ács Jánosról van szó, akit Fenyő Iván hoz nagyszerűen.
Innentől szépen lassan indul az építkezés. Merthogy ez az Ács, ahogy a hozzá hasonló, a valóságban is létező vezéralakokhoz hasonlóan nem hülye, és bár az uszítás a célja, nem az uszítással kezdi. Az ideológiáját nem ráerőltetni, hanem belenevelni akarja a fiúkba, ezért a negatív dolgok előtt a pozitívak jönnek. A könyvtárat átalakíttatja klubhelyiséggé, a jófiú kap egy sportcipőt, elkezdenek edzeni, de ahhoz kell az erőnlét, eljárnak futni, ha meg már harcművészetet tanulnak, akkor miért ne futnának éjszaka olyan helyek felé, ahonnan többször jelentettek már lopást. És akkor már miért ne rendfenntartsunk egy kicsit, végül is, aki meglopja a másikat, az ne pofázzon.
Ismerős? Persze, hogy az. Mindenkinek ugyanaz jut eszébe, ha meghallja azt, hogy Gyöngyöspata. Mindenki hallott az azóta feloszlatott Magyar Gárdáról, sokan emlékeznek még a Szebb Jövőért Egyesületre, a Betyársereg a mai napig „vadászik” az éppen aktuális célpontjaira, és még egy ártatlanabbnak hangzó kezdeményezésből is olyan dolog tudott kisülni, mint a Tolvajkergetők.
A Magyarországon a kétezres évek közepe óta kiéleződött – és úgy nagyjából minden értelemben vett – kettészakadás, azon belül is a pártpolitika szintjén sem egyértelműen kommunikált (pláne nem kezelt) cigány–nem cigány együttélés kérdése tehát igazán megért egy mozit. Annál érdekesebb volt a képlet, hogy azt nem egy úgynevezett liberális művészfilmes, hanem a közönségfilmes vonalról érkező Goda Krisztina (na meg a 790 milliós támogatást összeverbuváló állandó producertársa, Kálomista Gábor) csinálta meg.
De akármilyen jól is mutatták be a jelenséget, az igazi arcon csapás elmarad, mert túlóvatoskodták az anyagot. Czető kisregényében még ugyanúgy elhangzik az, hogy roma, meg hogy cigány, amellett, hogy ott van a „telepi” kifejezés is. A filmben azonban egyetlen egyszer nem hangzik el a két előbbi megnevezés, végig telepizik benne az amúgy roma színészek (pl. az egyaránt nagyszerű Nyári Oszkár és Törőcsik Franciska) által játszott szereplőket. Így pedig hiába ismerős minden, amit a vásznon látunk, Godáék tartják azt a két lépés távolságot, ami miatt pont nem tudjuk eléggé beleélni magunkat a helyzetbe. De legalább is jól megnehezítik a dolgunkat.
Hogy mégis erős a film, arról – az előzetes alapján gondoltakkal ellentétben – a színészek tehetnek. Ifj. Vidnyánszky Attila tehetségéről már jó ideje ódákat zengnek a színművészetis társak, nemrég pedig már az édesapja által igazgatott Nemzeti Színházban nyűgözi le a nézőket és a kritikusokat. Vidnyánszky egy olyan alakítással helyezi magát a színésztársak fölé, ami semmilyen tekintetben nem kívánja az arcunkba üvölteni, hogy „EZT NÉZD!”, egyszerűen csak van valami a jelenlétében, amitől elfeledkezünk, hogy egy mesterkélt történet kitalált szereplőjéről van szó, és nem egy hús-vér emberről.
A legnagyobb meglepetést Fenyő Iván tartogatja, akit utoljára a 2009-es Made In Hungaria csókkirályaként láthattunk a moziban, de ő volt Sas Tamás kedvenc hősszerelmese is (S.O.S szerelem!, 9 és ½ randi). Amikor kell, szimpatikus apafiguraként látjuk, amikor pedig a diktátori képességekkel rendelkező, undorító manipulátort kell hoznia, azt is gond nélkül teszi. Arról, hogy a Vidnyászky tesóját játszó Klem Viktor szinte eltűnik a két főszereplőtárs mellett, főleg az tehet, hogy neki jutott a legtöbb kínos dialógus – mert abból van elég, hiteles szlenget írni még mindig nem tanultak meg a magyar filmesek.
Goda rendezése egyébként szinte semmit nem változott az évek alatt, ugyanolyan kimért, amerikai mintán alapuló, a jeleneteket feleslegesen túlvágó, ellenben vérprofi és céltudatos maradt, mint a tíz évvel ezelőtti Csak szex és más semmi idején. Az előre hájpolt verekedős jelenetek ugyan semmi újat nem nyújtanak egy köztévés sorozathoz képest, de van néhány egész zseniális húzása: a film két szexjelenetének összehangolása például elképesztő hatást nyújt. Babos Tamással is nagy mázlija van, az operatőr szépen helyezi a hangsúlyt a fekete bomberdzsekik által uralt szürke képekre, és ügyesen kerüli a témában rejlő, agyondramatizáló kliséket.
Hiába lehet felróni a filmnek, hogy szinte ordít a vászonról a bármilyen forgatókönyvírói kézikönyvben található, pontokba szedett, strukturált cselekményvezetés, az A-ból B-be lépegetés – ami témától függetlenül is matekossá, hideggé teszi a filmet –, el kell ismerni, hogy végig leköt a fiúk története. Ha Vidnyánszky karakterén kívül nincs is igazán kidolgozott, sőt azonosulható karakter, azért nincs olyan pont, amikor ne érdekelne, hova fut ki ez az egész, eléri-e a célját Ács, vagy sem, észhez térnek-e a fiúk, vagy sem.
Megoldást, hál’ istennek nem nyújt a Veszettek – sokkal hatásosabb véget ér annál –, de a téma felrajzolásával remélhetőleg olyan szinteken is beindítja a kellő párbeszédet, ahonnan jelenleg a legjobban hiányzik.
