Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hűtlenül hátat fordított hazájának Bartók Béla 1940-ben, vagy hiperérzékeny művészként emigrálásával kívánt félhangosan tiltakozni a mind erőteljesebben jobbra forduló magyar politika ellen? A világon a legismertebb magyar komponista halálának (szeptember 26-i) hetvenedik évfordulóján számos emlékezés járta körül a bartóki életút ezen „talányos fordulatát”.
Régóta ismételgetett citátumok kerültek elő, így például az, hogy a közhiedelemmel ellentétben Bartók „soha nem tekintette véglegesnek az áttelepülését”, hiszen nem mondta fel Csalán utcai tágas villájának a bérleti szerződését. Amerikában nem is élt szegénységben, művei bemutatásáért, s a kizárólagos jogokért komoly dollárezrek ütötték a markát, vagyis nem politikai, hanem inkább megélhetési emigráns volt.
Viszont: gyötrő honvágyának egyik utolsó megnyilvánulásaként megkomponálta az 1944 decemberében Bostonban bemutatott, majd a halála előtti hónapokban, 1945 februárjában hosszabbra átírt Concertót, amelynek harmadik tételébe belevariálta a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország kezdetű operettdalt. E parafrázis egyik zenei értelmezése szerint Bartók a „tönkresilányított hazafias eszményeken” gúnyolódott, mások szerint az az „olvasat” is megállja a helyét, hogy „egy hazafi hazájának szóló szerenádot” írt.
Bartók levelezéséből is nyilvánvaló, hogy mennyit tépelődött a „menni vagy maradni” kérdésén, számvetéséből valóságos breviárium állítható össze.
„Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De még a legkedvezőbb esetben is – óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése (most, 58 éves koromban az áldatlan munkát, mint pl. a tanítást újrakezdeni valahol, és teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet (…) Azután itt van az anyám: most, élete utolsó éveiben hagyjam el örökre – nem, ezt nem tudom megtenni!” – írja például 1938 áprilisában a Bázelben élő Annie Müller-Widman asszonynak.
Ugyanez idő tájt azon is háborog, hogy „nálunk sajnos a ’művelt’ keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak: igazán szégyellem magam, hogy ebből az osztályból származom”. Egy évvel később pedig így mérlegel: „Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami történik, mondhatják. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is került az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia, és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg.”
E levél-megnyilvánulások alapján többen jutottak arra a következtetésre, hogy Bartókot voltaképp a babitsi „vétkesek közt cinkos, aki néma” dilemmája gyötörte.
A természetéből adódóan zárkózott, még a társasági életet is kerülő zeneszerző azonban – észlelve a világ- és a magyar politikai élet radikalizálódását – korántsem maradt néma. Nemtetszését korábban udvarias távolmaradással fejezte ki, 1931-ben például ő volt az egyedüli kitüntetett, aki nem vette át személyesen Horthy kormányzótól a Corvin-koszorút.
1937 őszén viszont már határozott politikai megnyilvánulásaként értelmezhető az, hogy a Magyar Rádiónál megtiltotta, hogy zongorakoncertjeinek felvételeit átadják közvetítésre az olasz és a német adóknak. Ugyanez év novemberében neve ott olvasható – 14 író- és művésztársa, például Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos társaságában – annak a kollektív nyilatkozatnak az alján, amelyben az aláírók az alkotói szabadság megnyirbálása és a népi írók perbe fogása ellen protestáltak.
Az Anschluss, Ausztria 1938. márciusi bekebelezése után az osztrák szerzői jogvédő társulás tagjaként Bartók is felszólítást kapott az új „tulajdonostól”, a német államtól, hogy „igazolja árja származását”. A „jog- és törvényellenes” eljárás ellen barátja, Kodály Zoltán nevében is nyilatkozatban tiltakozott, s nyomatékul nem engedélyezte népdal-kompozícióinak előadását a németországi baden-badeni zenei ünnepségeken.
Bartók kézjegye ott van annak a megrendítő, a történelmi jelzővel jogosan felruházható állásfoglaláson is, amelyről a „címzettek” többsége a közzétételekor nem óhajtott tudomást venni, s amelyről az utókor is hajlamosnak látszik megfeledkezni. A komponista halálának mostani kerek évfordulóján legalábbis senki sem érdemesítette említésre azt a nyilatkozatot, amely 1938. május 5-én mindössze két napilapban, a Pesti Naplóban és a Magyar Hírlapban kapott teljes terjedelmében nyomdafestéket.
Az Országgyűlés alsóháza a jelzett napon kezdte tárgyalni A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címen előterjesztett törvényjavaslatot, amelyet elfogadása után első zsidótörvényként emlegetnek majd. A parlamenti vita előtt a szellemi élet 59 tagja érezte úgy, hogy meg kell szólalnia.
| Íme, a 77 évvel ezelőtti tiltakozás teljes szövege: |
„Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz!
Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy – az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevételével – jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazástól várják megélhetésük biztosítását. S felteszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy polgártársaik egy részének vallása miatt való megbélyegzése, polgári jogai teljességéből való kiforgatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni.
|
Az 59-ek deklarációja pusztába kiáltott szó maradt, az állampolgári jogegyenlőséget felrúgó törvény a végszavazásakor a 245 tagú parlamentben 90 százalékos támogatást kapott.
A petíciózók, persze, nem voltak naivak, 1938 tavaszán aligha reménykedhettek abban, hogy szavukra a törvényhozók odafigyelnek, szégyentől izzó szavaikat inkább az utókorhoz intézték. A tiltakozó akció erkölcsi jelentőségének ismeretében inkább az meghökkentő, hogy a történetírás még nem tárta fel a nyilatkozat históriáját.
Mindmáig nem tudni, ki volt a tiltakozás kezdeményezője, ki fogalmazta meg a felkavaróan míves mondatokat, ki gyűjtötte össze az aláírásokat. Ez annál is meglepőbb, merthogy a Bartók szellemiségét is pontosan tükröző állásfoglalást jegyzők névsora igencsak fajsúlyos, s nem csak az utókorból visszatekintve.
Az aláírók
Az egy híján hatvanból tíz olyat sem találunk, aki „nyomtalanul” tűnt volna el a történelem emlékezetéből. Volt köztük két arisztokrata parlamenti képviselő (a szabadelvű Apponyi György és a legitimista Széchenyi György gróf), Budapest egykori főpolgármestere, Bárczy István, négy zenész (a ma már alig ismert Kozma Erzsébet mellett a világhír küszöbén álló zeneszerzők, Bartók és Kodály, valamint a zeneesztéta Tóth Aladár), hat, a maga korában is neves, a mai aukciókon milliókért jegyzett képzőművész (Bernáth Aurél, Csók István, Kernstok Károly, Kmetty János, Márffy Ödön festők és Ferenczy Noémi gobelinművész). Az építészeket a bauhausos Walter Gropius által magasztalt Molnár Farkas és Fischer József képviselte (utóbbit 1945 után a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnökévé nevezték ki). Lelkiismerete szavára hallgatott a jogász-akadémikus Polner Ödön és a matematikus-akadémikus Rados Gusztáv.
Legtöbben, 16-an irodalmi területről „érkeztek”. Nevét adta a nyilatkozathoz a már életében klasszikusként emlegetett Móricz Zsigmond, a Nyugat vezető kritikusa, Schöpflin Aladár, a könyvnapok kitalálója, Supka Géza, A tardi helyzet című szociográfiájával egy csapásra országos nevet szerzett Szabó Zoltán és (a korábban még Gömbös Gyulával kokettáló író) Zilahy Lajos. Ugyancsak aláírt az életigenlésben verhetetlen költő, Berda József, a Huszadik Század című folyóiratot szerkesztő, utóbb polgári radikális politikusként is nevet szerzett Csécsy Imre, valamint a nem sokkal korábban a Viharsarok című könyve miatt nemzetgyalázásért perbe fogott Féja Géza. (Az ő szerepvállalása több szempontból érdekes és egyben meglepő is. A szóbeszéd szerint 1938-ban a megszövegezésben is és az aláírásgyűjtésben is tevékeny részt vállalt, majd néhány évvel később szélsőjobbra sodródva antiszemita cikkeivel árasztotta el a sajtót).
A szellemi élet népfrontos tiltakozásához a szociáldemokrata politikus (1948-ban a kommunista párttal való fúziót támogató, majd „jutalmul” koncepciós perben elítélt) Szakasits Árpád ugyanúgy csatlakozott, mint az Ady-kutató Földessy Gyula, az egyébként vitézi címet viselő Makay Miklós lelkész és a vallástörténészként ismert Szimonidesz Lajos, valamint az országos ismertségű színész, Somlay Artúr.
Legnagyobb számban talán újságírók és szerkesztők adták a nevüket, így például a Kállay Miklós miniszterelnök 1943-as kiugrási kísérletében is feladatot vállaló (s 1949-ben koncepciós perben bebörtönzött) publicista, Pálóczi-Horváth György, a művészetkritika meghatározó egyénisége, Kárpáti Aurél és a Szép Szó című folyóirat József Attila halála utáni két szerkesztője, Gáspár Zoltán és Remenyik Zsigmond.
(Az 1994. május 5-én és a 2005. szeptember 24-én megjelent HVG-cikkek, valamint a szerző 1997-es tanulmánya alapján.)
