Morvai Ferenc hosszú évek után végre eltemethette kedvenc csontjait, amelyhez már kínai nyelvű szakvéleményt is mellékelt. A turbómagyar szubkultúra nagyszabású show-val ünnepelte a jeles alkalmat. Tanulság: a tudomány nem magyar.
Az embernek lehet néha nyűgös napja; ezer fok van, folyik róla a víz, negyven éves. Szóval semmi kedve tudósítási okból, sőt célzattal megtekinteni egy rakat sültbolondot, aki szentül hiszi, hogy Petőfi halála után még évekig szibériai nőként tengette életét, és csak arra várt, hogy egy kazángyáros helyezze örök nyugalomra. Aki pedig mást mond, az meghamisítja a magyar múltat, mi több: nem is magyar.
Ez eleve érthetetlen. Aki szerint nagy, XIX. századi költőnk hősi halált halt a magyar szabadságért, az kozmopolita korcs, aki viszont úgy véli, hogy Petőfi meghúzta magát távol családjától, hazájától, és egy darabig idegen hatalmat szolgált, az a nemzeti érzelem és tudat lánglelkű őrzője.Megfejtenivaló tehát akadna, ám a tudósító dolgát nehezíti, hogy a kánikulában még a habókosok kedvéért sem hajlandó feketébe öltözni, így egy kissé kilóg majd a gyászoló gyülekezetből – gondolja ő. A Papp László Sportaréna elé érve azonban az egész tér fehérlik. Mint kiderül, az egyik spirituális vezető javasolta, hogy az igazhitűek a szakrális alkalomra öltözzenek fehérbe. Az elvegyülés innentől nem okoz gondot, testközelből lehet megtekinteni a szokásos jelmezbált, amely most éppen Petőfi tiszteletére bújt nemez süvegbe, tarsolylemezbe, Trianon-pólóba.
Valószínűleg általános fölzúdulást okozna, ha a tisztelt, gárgyult, ünneplő közönség értesülne arról, hogy Petőfi saját elhalálozásának és egyben temetésének díszleteiről miként rendelkezett. Tudvalevő, hogy úgy kívánt elesni a harc mezején, hogy pirosló arcok és piros zászlók vegyék körül, ez utóbbiakon a „Világszabadság!” fölirattal. Az elesés – a tudomány mai állása szerint – sikerült, csak emlékét árpádsávval és Szent Koronával (azt mondtuk már, hogy „akasszátok föl a királyokat”?) ápolók általában kétségbe vonják.
Arra a fölvetésre, hogy esetleg, netalántán mégsem Petőfi földi maradványainak adják meg a végtisztességet, mindenki kategorikus válasszal rendelkezik. Morvai úr évek óta nyomoz, már a kínaiak is megerősítették állításait, hiszen a dokumentációban ott van a hivatalos, kínai papír, az MTA nem magyar és nem tudományos, különben is a zsidók. Ezek előtt az érvek előtt természetesen fejet kell hajtani, hiszen egy kínai nyelvű papír – amely fordítás hiányában akár recept is lehet – egy turbómagyarnak mindent megmagyaráz.
A színpadon eközben egy vidéki néptáncegyüttes bájtalanul együgyű műsora pörög. Nagy Magyar Puszta: juhászok táncolnak („terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát”). Megszületik Petőfi: két kapatos koma (na, a pirosló arcok megvannak) összeölelkezik, majd táncolnak. Petőfi felnő: táncol. Petőfi elveszi Szendrey Júliát: leány legény színpadra pattan, és ropnak egyet. Így tovább. Úgy nevezett művészet.
Amikor fölhangzik Reviczky Gyula „Petőfi él” című verse, amelyet az elveszett nemzedék tüneményesen depressziós költője éppen az ellen az álhírek ellen írt, hogy Petőfi Szibériában él, akkor a tudósító inkább elmegy hamburgert enni.
Visszatérve nem másba botlik, mint magába, Morvai Ferencbe, a Megamorv-Petőfi Bizottság elnöke, kazánok és újratemetések patrónusába, aki azt a meglepő tájékoztatást adja, hogy a nap fénypontjának beharangozott és késő délutánra tervezett temetési ceremónián már túl is vannak, a délelőtt folyamán a Nemzeti Sírkertben kegyelet teljes aktus keretében elföldelték az Oroszországból – Amerika érintésével – átcsempészett maradványokat.
A tudósító innentől hanyagolja a kultúrprogramot, igyekszik a rejtélyes temetés – amelyről a Fiumei úti temető természetesen mit se tud – nyomába eredni. Miközben a sportcsarnokban előbb egy rockoperát, majd egy oratóriumot mutatnak be az értő közönségnek, ő az indexes kollégákkal lohol át a fiumei úti temetőn, amelynek végében meg is leli költőnk síremlékét.
A helyzet most a következő. Petőfi teste – a nemzetellenes tudomány vélekedése szerint – valahol Segesvár mellett porladt el. Létezik egy családi nyughely, ahol Petőfi szülei, felesége és fia fekszik, és tőle nem messze, a Fiumei úti temető eldugott szegletében, egy sír, amelyet egy magánszemély igényelt nemrég, és amelybe tegnap besüllyesztettek egy oroszországi nő urnáját, és átvésték a föliratát, de amelyről minden igaz magyar tudja, hogy valójában kit takar.