Remarque regényének címe a háború egyik utolsó napját összefoglaló hadijelentésből származik. Egy ilyen unalmas napon veszti életét Paul Bäumer a száz és száz kilométereken át kígyózó német lövészárkok egyikében. A regényhős ugyanazt a nevet viselte, mint a fogorvosjelöltből lett harci pilóta, aki ugyan nem dicsekedhetett annyi győzelemmel, mint a szintén nemzeti hősként ünnepelt Vörös báró, Manfred von Richthofen, de 43 győzelme mellett elmondhatta azt – amit sem a Vörös báró, sem az lövészárkok Paul Bäumere nem –, miszerint túlélte a háborút.

Persze Nyugaton a háborús helyzet négy éven át változatlan volt, változó, tökéletesedő gyilkolási technikával és eszköztárral. Amúgy lövészárkok meredtek egymással szemben – a keleti fronton némileg más volt a helyzet –, miközben a szemben álló hadvezetők azon töprengtek, hogyan billentsék ki az állóháborút a maga befagyott állapotából. Ám az igazából sem a lövészárkokból vezényelt újabb és újabb rohamokkal, sem az ellenség tüzérségi megpuhításával, a tüzérségi és gyalogsági támadás mindinkább tökéletesített összehangolásával, sem gyilkos gázok bevetésével, sem – mint ahogy azt Ludendorff tábornok 1918 elején kifundálta – tapasztalt elit rohamosztagok kialakításával sem sikerült tartósan. A modern gyilkolási technikák a védekezőnek kedveztek, és a gyakorlat újra és újra megcáfolta az elméletet, Verdunnél és Somme-nál mindkét oldalon többszázezernyi halott szerepelt a véres bizonyításban.

A regény és az ebből készült film mindezt a fenti borzalmakat szemlélteti – lövészárok-perspektívából. A regény egyetlen alkalommal lép túl a közkatona látószögén, amikor nem az ugyanabba a bombatölcsérbe zuhanó francia az ellenség, nem a rohamok túlélése az emberfeletti feladat és nem a bevetések közti idő kitöltési őrjíti meg a bunkerekben vagy a harctértől pár száz méterre kuporgókat.

A filmből ez a beszélgetés, amelyben a német katonák eljutnak addig, hogy a háború igazából senkinek sem az érdeke, kivéve néhány tucatnyi politikai és gazdasági hatalmasságot, kimaradt. Ettől még világos, hogy a háború értelmetlenségét és abszurditását mutatja meg, például a háború négy évét végigharcoló, az utolsó időkben eleső szakaszvezetővel, Kattal, akit több kilométeren át hurcol bajtársa, úgy, hogy az utolsó pillanatig azt hiszi, apai barátja életben van. Vagy a kitüntetési jelenettel, ahol az a szadista kiképzőtiszt kap érdemkeresztet, akit büntetésből vezényeltek a frontra, és láttuk egy német támadás során a bombakráterben reszketve kuporogni.

A lövészárkokból, ha kiszakadnak a gondolatok – és betegsége, rövid szabadságolása alatt egyszer Paul személyesen is – akkor inkább egy másik ellentét szúr szemet: a fronton harcolók és a hátországban élők teljesen ellentétes valóságészlelése. Előbbit a becsapódó srapnelek, gáztámadások és sorra elhulló bajtársak halála alakítja, utóbbit a háború közvetett élményei, mindenekelőtt a sebesültvonatok szomorú látványát győzelmi jelentésekkel és az ellenség gaztetteivel felülíró sajtó.

Az egyik ilyen elfojtott konfliktus a gimnáziumi osztályfőnökével szembeni csalódottság, aki a végzős korukban nemzeti lelkesedésből az önkéntes szolgálatra buzdította növendékeit és még egy-két év múlva sincs fogalma róla, milyen mészárszékre küldte a 18 éves fiúkat, de továbbra is meg van győződve a háború értelméről. A másik vita apja barátainak körében marad el.

A Monarchiában kávéházi Konrádoknak nevezték azokat a nagyokos megmondóembereket, akik a biztonságos városi találkozóhelyeiken kielemezték, mit csinálnának jobban, a névadó Conradnál. Utóbbi, Conrad von Hötzendorf 1906-tól egy év megszakítással 1917-ig volt a Monarchia vezérkari főnöke, a Szerbia és Oroszország elleni megelőző csapás, avagy preventív háború híve volt, 1911-es – átmenetinek bizonyuló – leváltása mögött is az állt, hogy egy Olaszország elleni „védekező” háborút sürgetett Ferenc Józsefnél. (Majd ironikus módon – 1915-ben, mikor Olaszország üzent hadat a Monarchiának szerelemre gyúlt egy olasz származású férjes asszony iránt, akit nagy nehézségek árán feleségül is vett, és megvetett szerelmes galambpárként éltek a csehországi Teschenben, ahol a világháború alatt a Monarchia főhadiszállása – és egyben a sajtó-főhadiszállás – berendezkedett.)

Németül a Kávéházi Konrád megfelelője tán Biergarten Helmuth lehetne – Helmuth von Moltke, német vezérkari főnök neve nyomán. Paul is ilyennek látta apja generációját, akik ültek a sörház verandáján és a kriglikkel magyarázták, hol és hogy kéne áttörni az antant védvonalán.

A másik fajta konfliktust a katona és a szerettei közti viszony hordozta: míg a többieket azért hagyta meg magabiztos hitükben, hazafias nekibuzdulásaikban, mert felmérte, semmit sem tudnak a lövészárkok pokláról, gondolkodásuk a sajtópropaganda fő csapásai mentén halad, és semmi értelme sem volna, ha megkísérelné megingatni illúzióikat, addig családját épp azért zárja el az információktól, hogy illúziókkal tegye elviselhetőbbé számukra az aggodalmat.

A másik jelenség, amire a film és regény nagyon erőteljesen ráirányítja a figyelmet, hogy mennyire megváltozott a hadseregek korfája a háború második felére, miután a hatalmas emberveszteség pótlása újabb és újabb évfolyamok behívását tette szükségessé. Csak a Monarchiában, csak az 1914. évben jóval több, mint egymillió katonát kellett pótolni. Itt a háború előtt a 18 és 42 év köztiek voltak hadkötelesek, de általában 20 éves koruk körül hívták be a férfiakat. Márpedig a korfa felfelé volt mobilabb, hamarosan feltolták 55 éves korig.

Persze fiatalabbak is kikerülhettek önkéntesként a frontra, volt is rá példa minden országban, hogy 15-18 évesek jelentkeztek szolgálatra, ami felett nemegyszer a sorozóbizottságok is szemet hunytak.

Extrém kivételek is akadtak. Az Est például 1914 novemberében még be is számolt a császár legfiatalabb katonájáról. A cseh Waczlaw Sura állítólag katonavonatokra felkéredzkedve jutott el a szerb frontra, ahol mint tisztiszolga megmaradhatott egy cseh alakulatnál. A britek bizonyítottan legfiatalabb katonája mindössze 12 éves volt, amikor feliratkozott a seregbe, és túlélte a Somme-i csatát, hogy aztán anyja kérelmére – születési anyakönyvi kivonatát látva – hazairányítsák. (Igaz a szerb seregben egy 1914-ben nyolcéves fiú végigharcolta a háborút, akit családjának kiirtása után egy szerb egység vezetője vett szárnyai alá.)

Németországban már a háború előtt enyhén szélesebb volt a hadkötelezettség határa (17 és 45 között), és az 1910-es évek közepén évről évre mintegy félmillió német fiú lépett hadköteles korba. Mindez lehetővé tette, hogy 1918 tavaszáig, a végül sikertelen nagy offenzíváig ne legyen válságos a német veszteségek pótlása. Ezzel együtt az újabb és újabb korosztályokat mind hamarabb – egyre inkább idő előtt – hívták be, és egyre rövidebb kiképzés után vezényelték a frontra. 1916-tól fogva mindössze 1-2 hónapnyi felkészítés jutott.

Nemhiába fogadja a filmen Kat szakaszvezető a tizenéves újoncokat azzal, ha túl akarnak élni, felejtsenek el mindent, amit a kiképzésük során hallottak – majd elsőként arra oktatta őket, hogy eszükbe ne jusson szuronyharcba bocsátkozni, hanem a gyalogsági lapáttal szakítsák le az ellenség fejét.

Ez utóbbi már a regény – és a film – lövészárok-perspektívája. A kínok és félelmek egy szűk, párszáz méteres mezsgyére korlátozódtak. Akárcsak az örömök: egy adag friss kenyér vagy sajt, egy ellenségtől zsákmányolt marhahúskonzerv, egy gyors közösülés, pár nap pihenő.