Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar zene országhatárok közé van predesztinálva – Tóth Gergő, a hazai kiadóóriás, a Magneoton vezető menedzsereként nem szereti hitegetni a hazai előadókat a nemzetközi karrier ígéretével. Hisz a zeneipari szakácskönyv létezésében, de nem szívesen gyártana fiúbandákat. Mi vár az európai trendekre Magyarországon? Hogyan készül a tökéletes zenekar? És milyen gyomor kell a magyar sikerhez?
hvg.hu: A popszakmában egyre inkább megkerülhetetlen a piacra tervezés. Mennyiben nevezhető trendérzékenynek a magyar közeg?
Tóth Gergő: Nem igazán merem kijelenti, hogy trendérzékeny, vagy sem, mindkettőre vannak jó példáim. Az elmúlt két évtizedben a legnagyobb rockmagazinok közönségszavazásán mindig a Tankcsapda az év legjobb magyar rockzenekara, ugyanakkor ezzel párhuzamosan jelen vannak az ország saját közösségi média-szupersztárjai is, akik akár a legfrissebb nyugati trendeknek is megfelelnek.
hvg.hu: Hogyan kezelhető a magyar és az európai piac koherens egészként?
T. G.: Most is vannak olyan gyerekek, akik a legfrissebb kinti zenéket hallgatják, akik mindennel képben vannak, és ennek megfelelő, szupertrendi zenét csinálnak. Aki viszont a magyar piac sajátosságait figyeli, értelemszerűen olyan produkcióval áll elő, amely az itteni igényeket szolgálja ki.
A leglényegesebb különbség, hogy a külföldi trendeket követők általában angolul énekelnek. Itt pedig fontos megjegyeznem, hogy Magyarországról külföldre igazán átütő sikert magyar zenekar még nem ért el. Arra persze volt példa, hogy a VHK lemezét kiadta a Neurosis kiadója San Franciscóban, vagy sokakkal egyetemben például a Blind Myself tagjaként magam is végigturnéztam Európát és Amerikát, de soha nem voltunk klasszikus értelemben vett sztárok, kis klubokban, foglalt házakban játszottunk. A nemzetközi mainstreambe még egy magyarnak sem sikerült betörnie.
Ez pedig megágyaz egyfajta ördögi körnek. Aki európai módon trendi, az általában gyorsan elvérzik Magyarországon, hiszen külföldön érdemben nem érvényesül, itthon pedig a vidéki klubokban a legszükségesebb költségeket fedező nézőszámot sem tudja produkálni, így rövid időn belül feloszlik.
Nagyon fontos, hogy annyi pénzt megtermeljen egy csapat, hogy a költségeit állni tudja. Persze az sem baj, ha mindenkinek marad ötezer forint a zsebében, mert elképzelhető, hogy a dobos vagy a gitáros egy idő után feláll, és teljesen jogosan azt mondja, „bocs, nekem számláim vannak, és most inkább a munkahelyemre szeretnék összpontosítani". Ezzel előbb utóbb mindenkinek szembe kell néznie.
hvg.hu: Mi a fő oka a hazai elszigetelődésnek?
T. G.: Ha le akarjuk sarkítani, a magyar közönség egyszerűen nem beszél angolul, vagy ha beszél, nem olyan szinten, hogy a dalszövegeket igazán magáénak érezze. Szinte egy kezemen meg tudom számolni, az utóbbi évtizedben hány angol nyelven éneklő zenekar volt képes érvényesülni Magyarországon, összelapátolva egy vidéki koncerten a már fegyverténynek számító 300-500 embert.
Persze, ha beindulna egyfajta körforgás, és az itthon jól boldoguló zenekarok hirtelen befutnának külföldön is, az hosszú távon bizonyosan befolyásolná a közízlést. Most azonban egy cseperedő fiatal zenész azzal szembesül, hogy lehet a külföldi példát követni, de ha az ember meg is szeretne a zenéből élni, magyarra kell váltania.
Én is hosszú éveken keresztül dédelgettem a határon túli érvényesülés álmát. Mindent megtettem, ami tőlem tellett, de ez egyedül, egyetlen zenekar számára akkor brutálisan nagy feladatnak bizonyult, amellyel nem lehetett megbirkózni. Próbálkozni persze lehet, és kell is, de jobb, ha nem ringatjuk magunkat álomvilágba. Le kellett mondanunk erről, ezért váltottunk magyarra.
hvg.hu: A magyar nyelvre átállás kompromisszuma tehát felfogható egyfajta belenyugvásként?
T. G.: Vallom, hogy soha nem a környezetedben, hanem saját magadban kell keresned a hibát. Ahogy sokan mások, valószínűleg mi sem voltunk elég jók ahhoz, hogy külföldön egy nagyobb kiadó is ráharapjon a lemezünkre. A helyzet az, hogy kintről az ember sok próbálkozás után is ugyanúgy visszapattan, itthon pedig sokkal jobban lehet érvényesülni magyar nyelven. Ez olyan kompromisszum, melyet egy idő után már nem fájdalom, sokkal inkább megkönnyebbülés meghozni.
hvg.hu: Egyre több feltörekvő zenekar épít a művileg megkomponált marketingre, önmenedzsmentre. Miben tud többet nyújtani egy kiadó, mint egy jól felkészült menedzser?
T. G.: A branding hihetetlenül fontos, ha van kiadód, ha nincs. Azok a produkciók, akik nem tudják kezelni a közösségi oldalaikat, nem tudják mit, mikor és hogyan kell posztolni, soha nem fognak tudni érvényesülni. Azok számára, akik mindezekkel már egyedül is jól elboldogulnak, egy kiadó segít abban, hogy a már meglévő tartalmak jelentősebb közönséghez vagy presztízsértékű helyekre jussanak el. Ehhez azonban szükség van egy kész, alanyi jogon erős termékre.
Arról viszont nem érdemes megfeledkezni, ha a dal maga nem jó, súlyos pénzeket ölhetsz bele, bevetheted az összes kapcsolatod, passzírozhatod tiszta erőből, akkor sem fog előrébb jutni a produkció. Ilyenkor persze könnyű bedobni, hogy rossz a menedzsment, pedig a legtöbb esetben csak a zenekar nem tudott jó slágert írni.
hvg.hu: Az elképesztő népszerűségi görbével rendelkező drum’n’bass Cloud9+ mellett Fluor Tomi legújabb élő formációja, a Wellhello születésénél is bábáskodott. Milyen recept alapján állít össze zenekarokat?
T. G.: Nem szeretném és nem is határozom meg egy zenekar identitását sem, én csak tanácsokat adok: elmondom, ha túl sok szó van egy refrénben, vagy segítek abban, hogy a megfelelő zenészek összetalálkozhassanak és egyáltalán, leveszem a válukról a szervezés, ügyintézés terheit. A munka viszont közös: az én feladatom, hogy megmutassam, hogyan lehetne még jobb a zenekar töredék idő alatt, mintsem arra a tagok saját tapasztalás, zsákutcába fordulás során jönnének rá. De ez így úgy hangzik, mintha valami zeneipari guru lennék, aki fiúzenekarokat rak össze, és rövid úton meggazdagszik belőlük.
hvg.hu: A fenti három állítás közül melyik sántít a leginkább?
T. G.: Teljes egészében semelyik sem igaz. Kétségtelen, hogy a fiúcsapat formulájában van pénz, elvégre a 13-18 év közti lányoknak ma is majdhogynem kutyakötelessége, hogy rajongjanak egy fiúcsapatért, ezért most sem lenne lehetetlen összerakni egy ilyen típusú zenekart. Az, hogy ebből Magyarországon milyen szintű egzisztencia teremthető, nehéz kérdés: a zeneiparban van pénz, de csak a legfelső rétegek számára. Azt pedig, hogy ki tartozik oda, sokszor nem is olyan egyszerű eldönteni.
Nagyon sok olyan produkció van ma Magyarországon, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Ha egy előadót százezren követnek a Facebookon, azt gondolnánk, iszonyú nagy közönségnek koncertezik, aztán ha egyáltalán a városnapokon kívül bárhol is fellép, talán ha harminc fizetővendég kíváncsi rá. Szakmán belül is nehéz ráérezni, hogy egy új projekt csak népszerű, vagy rendelkezik is valós, fizető közönséget behozó potenciállal.
Mert bármennyire is fájó ez sokaknak, a siker legfontosabb fokmérője a fizetővendég: vannak csodálatos albumok, garázsbandák és kamuzenekarok, de a végén úgyis csak arra kíváncsi mindenki a szakmában, hány fizető volt. Ez alapján lehet ugyanis bekategorizálni egy zenekart, rátenni az árcédulát. A bevételből lehet kifizetni a gázszámlát. Azonban mikor beárazom a zenekaraimat, a produkció gázsija soha nem lehet több, mint amennyit a belépő összegével képes kitermelni. Mert, ha történetesen a klubnak saját zsebből kell pótolnia, ha egyszer ki is fizet, nem fogja többé visszahívni a zenekaromat.
hvg.hu: Milyen ütemtervet követ egy zenekar felfuttatásával és szavatossági idejével kapcsolatban?
T. G.: Senki sem tud jósolni, de nyilván van egy idealizált elképzelés, amely alapján haladunk. A most kétéves Cloud 9+ esetében úgy számoltuk ki, hogy öt év alatt megközelíthetjük a műfaj hazai húzóneveinek nézőszámát, tehát a szintet, ameddig Magyarországon az angol dalszövegekkel el lehet nyújtózkodni.
Irreális dolgokat sosem szoktam belengetni egy zenekarnak, mert ha csalódni fognak, később én lennék a hibás. Ettől függetlenül, az én ütemtervemben az, hogy ez a banda hogyan fog majd egyszer elsatnyulni, tönkremenni, nem szerepel. A mostani tempóval és stratégiával arra törekszünk, hogy ha újabb három vagy öt év után eljutunk egy pontra, ahonnan következne egyfajta visszaesés, akkor képesek legyünk a szükséges döntések meghozására. Kellőképpen átgondolt döntésekkel és kiegyensúlyozott munkával elkerülhető, hogy hirtelen kipukkadjon a lufi.
hvg.hu: Milyen típusú zenész képes ma a szakmájából jól megélni Magyarországon?
T. G.: Aki külső zeneszerző és szövegíró nélkül saját maga írja a dalait, ezért saját maga kapja a jogdíjakat is, valamint szeret és tud is koncertezni. Az is befolyásoló tényező, hogy egy zenekarban hány tag van, hány felé és milyen arányban oszlik a jogdíj és a gázsi. Emellett persze nagyon sok profi van, aki sessionzenészként szintén a hangszerükből él, bár nyilván a legegészségesebb és legmenőbb dolog, ha a saját zenédből tudsz egzisztenciát teremteni.
hvg.hu: Sessionzenészként hol kell meghúzni azt a bizonyos határt, annak függvényében, mit vállalsz el, és mit nem?
T. G.: Zenésztől és gyomortól függ. A közönség egy része elvárná, hogy különböző műfajokat játszó zenészek kritizálják, ne adj Isten utálják is egymást. Sokaknál a zeneszeretet ugyanis egyfajta kiállást jelent valamiféle elvrendszer mellett. Ugyanakkor hajnalban a benzinkúton, mikor a zenészek hazafele menet összetalálkoznak koncertjeik után, legyen szó mulatós zenészről, popzenészről vagy metálosról, általában nagyon jókat beszélgetnek. Ugyanazt a szakmát művelik, mindenkinek megvan a saját közönsége, végső soron nincs köztük akkora szakadék. Az pedig, ha valaki egyszerre benne van egy jópofa pop- és egy rockzenekarban, szerintem morálisan is rendben van.
hvg.hu: Kell-e félni akkor attól a bizonyos piszkos munkától?
T. G.: Minden produkciónak megvannak a maga körei. Nem kell folyton ezen gondolkozni. Amikor én például dobolni tanultam, alapvetően metált szerettem volna játszani, de szívesen eldoboltam az R-GO-slágereket és mindenféle diszkódalokat is, szimplán a dobolás öröméért. Nem kell leköpnöd magad azért, mert sok mindent bevállalsz: egy kor felett pedig jó dolog észrevenni, hogy két fajta zene van, a jó és a rossz.
hvg.hu: A Magneoton az egyik legnagyobb magyarországi kiadó, olyan egykori és jelenkori előadókkal, mint például Zámbó Jimmy vagy épp Kozsó. Tiszta a lelkiismerete?
T. G.: Abszolút. A Zámbó Jimmy-hagyatékot nem én kezelem, és amúgy meg tök jó, hogy van egy munkám, amely a zenével kapcsolatos, és amelyet nagyon szeretek. A kiadónál pedig az említetteken felül rengeteg kitűnő zenekar és előadó van: ha nem lett volna Zámbó Jimmy, talán ma nem lenne állásom, talán nem tudná a kiadó a feltörekvő tehetségeket anyagilag is támogatni. A magyar zeneiparban vannak olyan elcsontosodások, melyeket ha megtanulsz elfogadni, együtt élni velük, boldog életed lesz, és nem kell örökké a párnába zokognod magad, miért nem a te zenekarod játszik a nagyszínpadon.
