Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hova menekülhet az ember, ha a Föld lakhatatlanná válik? A Csillagok között végre nem egy olyan jövőképet mutat be, ahol gonosz diktátorok miatt pusztul ki az emberiség – hiszen saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségeink. Christopher Nolan filmje a 2001: Űrodüsszeia megalomániájára épít, de igazi hollywoodi hőstörténet, érzelmekkel teli dráma kerekedik ki belőle.
A science fiction talán a leginkább sokféleképpen értelmezhető zsáner – mondhatni, a leguniverzálisabb. Éppen ezért nem lehet olyat alkotni a műfajban, aminek ne lenne legalább olyan hangos az ellen-, mint a rajongói tábora. Vannak, akik az entellektüel 2001: Űrodüsszeia/Solaris/A forrás-vonalra esküsznek, mások az akciódúsabb Mátrix/Terminátor-féle filmeket kedvelik, megint mások pedig olyan űrkalandokat néznek legszívesebben, mint a Star Wars, vagy Spielberg családi sci-fijei. Az utóbbi évtizedben pedig kifejezetten trendi lett olyan alkotással előállni, ami sokkal inkább emberi szempontból kezeli a monumentális témákat (Az ember gyermeke, Az őslakó, District 9, Hold vagy épp a tavalyi Gravitáció), a szuperhősfilmekről pedig ne is beszéljünk. És vannak, akik ezeket így mind, egy csomagban képesek fogyasztani – közéjük tartozik Christopher Nolan is.
Bár a Csillagok között pont nem Nolan-projektnek indult. Vagy legalábbis Christophernek nem volt hozzá köze, ugyanis 2006-ban öccsét, Jonathan Nolant kérte fel Steven Spielberg, hogy írjon egy fogyasztható forgatókönyvet Kip Thorne elméleti fizikus elképzeléseiből, amelyek olyan súlyos témákat jártak körül, mint a fekete lyukak, a féreglyukak és az időutazás. Spielberg aztán szépen elmaszatolgatta az idejét Indiana Jonesszal meg Abraham Lincolnnal, úgyhogy evidens volt, hogyha Chris bátyja végre kievickél a Batman-csapdából, akkor családban marad alapon közösen hozzák össze a projektet. Összehozták.
A sztori már az elején szimpatikus, nem akarja ugyanis egyből telitömni a néző agyát tudományos halandzsákkal, és az epikus vizuálokat is meghagyja későbbre – az első óra (merthogy majd’ háromórás eposzról beszélünk, Kubrick és Tarkovszkij büszke lenne) az építkezésről szól. A kétgyerekes apa, Cooper (Matthew McConaughey) farmján járunk, ahol önműködő kombájnok aratják a kukoricát. Az emberiség a végletekig kihasználta a Föld adottságait, a gabonákat eszi a penész, mindennaposak a kibírhatatlan porviharok, az is kénytelen a kukoricaföldeken dolgozni, aki egykor menő űrpilóta vagy mérnök volt. Disztópia ez is, mint a legnagyobb sci-fik, csak itt nem gonosz uralkodók meg kapzsi diktátorok okozták az emberek közelgő vesztét, hanem ők, saját maguk.
Cooper ex-NASA-alkalmazott, egyedül neveli 15 éves fiát és 10 éves lányát, és még az após (John Lithgow) is velük él. Murphy, a kislány olyan makacs, mint az apja, a suliban is azzal kerül bajba, hogy nem hajlandó tagadni a holdra szállást, amit szovjetellenes propagandaként tanítanak. Az ő kettejük kapcsolatára épül a film, a sztori is ott indul be, amikor Murph szobájában természetfeletti események történnek (a lány természetesen szellemeket lát a dologba), apja pedig a nyomokat követve rábukkan a hivatalosan megszűnt NASA titkos bázisára, ahol Brand professzor (Michael Caine), régi főnöke várja. Mint kiderül, egy tudós banda (Anne Hathaway, David Gyasi és Wes Bentley) már készen áll arra, hogy új lakóhelyet keressen az emberiségnek, épp csak egy pilóta hiányzott. Cooper véletlenül pont az.
Az apuka választhat: otthon marad a családjával és hagyja elpusztulni a bolygót, vagy elindul megmenteni a világot, de elbúcsúzik gyermekeitől, akiket esélyes, hogy sosem lát viszont többé. Filmet nézünk, mindenki tudja, melyiket választja. Itt fordulhatott volna könnyen Star Wars-ba a sztori, indulunk az űrbe, még két C-3PO is van a fedélzeten (a TARS és a CASE nevű poéngyáros segédrobotok ráadásul a 2001 monolitjaira hasonlítanak), de végül a lucasi-spielbergi kalandfilm helyett a dráma felé billen a mérleg. Na meg itt már töményen kapjuk a kőkemény tech-szövegeket és az asztrofizikai gyorstalpalót, amiket a kizárólag erre a célra írt magyarázókarakterek mondanak el nekünk – ezeket az egydimenziós szereplőket még mindig nem tudta lerázni magáról a Nolan-testvérpár. És ezeknek az egydimenziós szereplőknek köszönhető, hogy a színészi játék Matthew McConaugheyn és a Murph-öt játszó két színésznőn, a kis Mackenzie Foy-on és a nagy Jessica Chastainen kívül nem valami eget rengető, a „tisztességes” viszont jó szó rá.
A második órában elszabadul a vizuális orgia, a hatalmas űrben pont ugyanolyan aprónak és jelentéktelennek tűnnek embereink, mint a Gravitációban, csakhogy Nolannek nincs kedve kamaradrámázni. Megyünk egyből a féreglyukba, meg a fekete lyuk peremére, meg a jégbefagyott bolygóra, meg a vízi bolygóra, ahol ismét van idő egy Star Wars-idézetre: „Azok nem hegyek, azok hullámok!” – mondja Cooper az előzetesben is, Kenobi mester stílusát nyúlva: „Ez nem hold. Ez egy űrállomás!”. A tökéletest túlszárnyaló képek Hoyte van Hoytema operatőrzsenitől és az Eredet effektmágusától, Paul J. Franklintől, mindez Hans Zimmer orgonával felturbózott, emócióbomba zenéjére, ami itt-ott már pofátlanul idézi a minden szempontból legfőbb elődnek számító 2001-et.
Mégis a harmadik felvonás, az utolsó kábé háromnegyed óra az, amiért szeretni vagy gyűlölni fogják a filmet. Hogy ne lőjem le a poént, legyen elég annyi, hogy bekavar a relativitáselmélet, azaz gyorsabban telik az idő az űrben utazgatók számára, mint a Földön. Itt található a film legszívbemarkolóbb (a videóüzenetek megtekintése) és a legcsöpögősebb (idézet az előzetesből: „A szeretet az egyetlen, ami téren és időn át ível”) jelenete is. Aztán jön a vége, amit még akkor is nehéz lenne leírni, ha direkt el akarnám spoilerezni – még jó, hogy nem akarom.
Biztos, hogy sokaknál előjön majd a Lost-effektus, azaz a nagy várakozással a moziba ülők valami olyan csodát és olyan válaszokat várnak, amelyeket még egy ilyen kaliberű film sem képes fizikailag nyújtani. Az is tuti, hogy egyeseknek sok lesz a szentimentalizmus és kevés a tudományos magyarázat (nekik szokás ezt küldeni), pedig még így is kicsit sok volt az átlagember számára érthetetlen szakszövegelés, azt meg ugye senki nem várja el egy dollárszázmilliós stúdiófilmtől, hogy konkrétan az elméleti asztrofizikusokra szűkítse a célközönségét. És olyanok is lesznek, akik úgy a kétharmadáig azt mondják, hogy oké, de a vége azért mégis zavaros. Hát hogy a Stephen Hawkingba ne lenne zavaros? Most ültük végig a Bevezetés a komplex rendszerek fizikájába című kurzus első két óráját, csoda, hogy kicsit homályosan látjuk a világot?
Ezt a filmet látni kell, méghozzá IMAX-ben, ha lehet, most végre értelme is van, ugyanis Nolan a hatvanas években menő, de technikai okok miatt sajnos elég gyorsan kihalt 70mm-es tekercsre forgatott, mint, várjunk csak, volt ott valaki. Ja, igen, Stanley Kubrick, a 2001: Űrodüsszeiát. Feliratos verziót ne keressen senki – az okok ismeretlenek –, de a szinkron sem lett rossz, az eredeti nyelvű változatot pedig tényleg csak a hardcore, fizikai szaknyelvet ismerő nézők vállalják be elsőre.
Ahogy utaltunk rá, a science fiction a leginkább többféleképpen értelmezhető zsáner. De azt nem szabad elfelejteni, hogy egy filmet nézünk. És még ha az valóban elég merész módon eredeti is, mégiscsak egy hollywoodi stúdió pumpált bele 165 millió dollárt. Mielőtt beülünk a moziba, emlékezzünk a műfaj nevére, ami science fiction – nem pedig science science.
A Csillagok között 2014. november 6-tól látható a magyar mozikban, az InterCom forgalmazásában.
