Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi lenne, ha a közhiedelemben átlagosnak tekintett 10%-os kihasználtság helyett agyunk 100%-át meg tudnánk dolgoztatni? Erre az érdekes alapra épít a Lucy című film, de inkább fantasztikus, mint tudományos alkotásról van szó. Ha egy könnyed, mégis akciódús nyári szórakozásra vágyunk, akkor jelenleg nincs jobb választás a moziműsorban.
Valahogy így kell ezt csinálni. Mármint abban az értelemben, hogy ha már mindenképpen egy orbitális hülyeségen alapuló sci-fi-szerűséget akarunk csinálni, akkor legalább ne vegyük magunkat túl komolyan. Ezt Luc Besson is nagyon jól tudta, hiszen a Lucy, bár a tökéletes filmtől igen messze van, összességében egy jó kis nyári mozi – ami azonban a kissé félrepozicionált promók ellenére inkább vizuálisan elégítheti ki a nézőket, mintsem intellektuálisan.
Különben is, az 55 éves francia kultrendező sosem a realizmushoz való vonzalmáról volt ismert, annál inkább kedveli viszont a fegyverrel rohangáló csinos lányokat. Gondoljunk csak Anne Parillaudra a Nikitában, a 13 éves Natalie Portmanre a Léon, a profiban, vagy az azóta igazi akcióistennővé kikupálódott Milla Jovovich-ra Az ötödik elemben és a Jeanne d’Arc, az Orleans-i szűzben. Most még nagyobb hal akadt a horgára, annak a Scarlett Johanssonnak a személyében, aki a Marvel-mozik Fekete Özvegyeként már rutinos akcióhősnek számít.
A Tajvanon élő Lucy (Scarlett Johansson) barátja kétes ügyletekben utazik, egy alkalommal pedig ráveszi a lányt, hogy átadjon helyette egy aktatáskát a – meglepő módon – Mr. Jang nevű drogbárónak. Mint később kiderül, a táskában több zacskónyi CPH4 található, ami egy, a várandós nők szervezetében található (fikciós) hormon, az átlagember számára korábban soha nem látott mértékben felpörgető hatással – ezt kívánja szintetikus drog formájában áruba bocsátani a Jang-klán.
Export-ügyileg sem szórakoznak: a kiválasztott személyek hasát felvágják, majd a zacskó behelyezése után összevarrják, és már repülhetnek is a delikvensek az európai vevőkhöz. Csakhogy az utazás előtt Lucyt hasba rúgja az egyik fogva tartója, ennek során pedig felszakad a zacskó, a szervezetébe juttatva a drogot. A nő ezek után újabb és újabb képességekre tesz szert, kezdve a fájdalomérzékelés elvesztésétől egészen a telekinézisig. Ennek fényében természetesen mindenkit eltesz láb alól, aki az útjában áll, kiszabadul a fogságból, és elindul Párizsba, hogy megszerezze a maradék anyagot, aminek segítségével elérheti agyi kapacitásának maximumát.
Ezen a ponton üt be a film két legnagyobb problémája. Az egyik az, hogy mivel tudjuk, hogy Lucy a drogok hatására így is, úgy is meg fog halni, miután persze a célját már elérte, elveszti az izgalom-faktort a film, az akciójeleneteket így csak vizuálisan tudjuk értékelni, érzelmileg nehezen. A másikat pedig úgy hívják, hogy Morgan Freeman. Mivel az intelligencia szinonimájává váló színészóriás az utóbbi években főképp nagyhatalmú, milliárdos mágnások, vagy éppen Isten szerepében tetszelgett, egyre kevésbé kielégítő karaktereket osztanak rá. Ebben az esetben az agykutatással foglalkozó Norman professzort alakítja, akinek egyetlen feladata a filmben elmagyarázni azt az elméletet, aminek az égvilágon semmi értelme nincs.
Azért egy kicsit kár érte, mert a film első fele egy jóféle, Kill Bill-szerű csajos bosszúmozit ígér, de a közepétől átfordul olyan fontoskodásba, amibe még az is belefér, hogy egy autósüldözés-jelenet közben olyan mondatok hangozzanak el a semmiből, mint:
- Nem akarok meghalni.
- Sose halunk meg igazán.
Mi van?
Ezek az ál-bölcsességek ölik meg agyilag a filmet, ami az utolsó harmadban már végképp átmegy nonszensz vizuális ökörködésbe, de olyan szinten, hogy ha egy kicsivel előbb kijön a film, akkor Ozorán is simán vetíthették volna, inspirációs mű gyanánt. Luc Besson ezt egy fokkal konszolidáltabban fogalmazta meg, egy szerény hasonlattal élve: "Az eleje Léon, a profi, a közepe Eredet, a vége pedig 2001: Űrodüsszeia". A slusszpoén az, hogy Besson nem is hazudik olyan nagyot, hiszen a végén, a 100% elérésekor Lucy tényleg túllépi az emberlét kereteit, és egy látványos, de értelmezhetetlen transzformáció után beleolvad az örökkévalóságba.
Ha Scarlett Johansson karrierje szempontjából tekintünk a filmre, akkor akár egy elég erős trilógia záródarabja is lehet a Lucy. A tavalyi, A nő című romantikus sci-fiben Scarlett egy mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszernek adta a hangját, idén pedig az Under the Skin című művészfilmben bújt egy e világi nő testét magára öltő titokzatos idegen lény bőrébe. A Lucyval most végérvényesen az univerzum királynőjévé vált – és valószínűleg nem sok férfi vitatkozna ezzel a hatalmi felállással.
A tízszázalékos mítosz |
Hogy miért kell pusztán szórakoztató célú alkotásként kezelni a Lucyt, ahelyett hogy tudományos következtetéseket vonnánk le belőle? Az urbanlegends hiánypótló cikkéből kiderül, hogy nem egyszerűen igaztalan az állítás, hogy "az agyunknak csupán 10 százalékát vagyunk képesek használni", hanem értelmezhetetlen is. Egyrészt a modern orvostudomány tényként kezeli, hogy kisebb-nagyobb gyakorisággal az agyunk minden területét igénybe vesszük, de arra is rámutat az írás, hogy az evolúció sem engedte volna az egyik legfontosabb szervünk erőforrásainak ilyen mértékű pazarlását. Az első ilyen ismert állítás William James amerikai pszichológus szájából hangzott el, később pedig már szakkönyvek is hivatkoztak az ő elméletére. Hozzájárultak a mítosz terjedéséhez Karl Lashley 20-as évekbeli kutatásai is, amelyek patkányok agyán végzett kísérletekre alapultak. Később már a popkultúra is hozzátette a magáét, Alan Glynn Csúcshatás című könyve, és az abból készült 2011-es film már emelte a téteket: ez esetben 20% volt az agy alap-kihasználtsága. |
