Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Szabadság térre tervezett világháborús emlékmű a német megszállás utáni magyar áldozati szerepet emelné ki. Megnéztük azonban az 1944 tavaszán megjelent apróhirdetéseket, azaz, hogy mit is tett „Gábriel” a megszállás előtti napokban.
„Nagy vállalat keres személyzeti osztálya részére lehetőleg azonnali belépésre őskeresztény, fizetési jegyzékekben, MABI-, OTI- és adóügyekben jártas tisztviselőt vagy tisztviselőnőt. Írásbeli ajánlatokat fizetési igényekkel ’Német nyelvtudás előny’ jeligére Rudolf Mosse R. T. hirdetővállalathoz.” Ez a hirdetés a Pesti Hírlap 1944. február 12-i számában jelent meg, a negyedik oldalon. Vagyis a korabeli adó- és tb-ügyintézőknél fontos volt az „őskereszténység, ami 1944-es szóhasználat szerint a „nem zsidót” jelentette.
Egy másik cég február 13-án így hirdetett: „Őskeresztény magyar-német és magyar gyors- és gépírónő ajánlatát kéri rt. 'Törekvő 801' jeligére a főkiadóba.” Mások „perfekt keresztény” vagy „perfekt őskeresztény” tisztviselőket kerestek, de előfordult, hogy azt írták: „Törvénynek megfelelő gyors- és gépírónőt felveszünk.”
A munkáshiány miatt nem mindig számított az „őskereszténység”
A nem értelmiségi foglalkozásokba toborzó álláshirdetésekben sokszor elmaradt a vallási (valójában: faji) kitétel: így a német megszállás napján, 1944. március 19-én, vasárnap megjelent (tehát nyilvánvalóan korábban feladott) hirdetés így szólt: „16 éven felüli férfi és női munkásokat betanítunk lemezlakatos munkára. Állandóra alkalmazunk, jelentkezés hétfőn reggel.” A munkáshiány ekkor már olyan nagy volt, hogy nemcsak a származáson lépett túl a munkaadó, hanem az életkort is lejjebb szállította, s nőket is toboroztak nehéz ipari munkára.
Kivétel itt is akadt. A női munkaerőre ugyan szüksége volt, de vallási szempontot tükröz a Magyar Philips Művek Rt. hirdetése. E cég „vacuumtechnikai gyára keres jól képzett keresztény műszerészeket, elektroncső-szerelőnőket, szivattyúsokat és szivattyúsnőket”. Ez azonban összefügghetett azzal is, hogy hadiipari megrendeléseket teljesített a cég: 1944 tavaszán érkezett a hír, hogy Horthy Miklós kormányzó kitüntetéseket osztogatott a Magyar Philips Műveknél. Ez a Pesti Hírlap 1944. március 24-ei számában olvasható, tehát már a német megszállás után, amikor Horthy kormányzói fellépése egyfajta folyamatosságot jelzett a közéletben, de a Philips szerepére is rávilágít: „A Kormányzó Úr Siegmeth Alfréd cégvezető főmérnököt, Zoltai Ágost tisztviselőt és Kiss Ferenc művezetőt – a honvédelem érdekében kiváló buzgalommal teljesített hasznos munkásságukért a polgári honvédelmi érdemkereszttel tüntette ki”.
A megszállás utáni napok hirdetései között találjuk a Ford Motor Rt.-ét. E cég „őskeresztény származású”, „magyar állampolgársággal” rendelkező tisztviselőt vagy tisztviselőnőt keresett, ami mutatja, hogy 1944-ben a multik alkalmazkodtak a kelet-közép-európai valósághoz.
A tulajdonjog korlátozása
Minthogy a törvények a zsidónak minősített személyek tulajdonjogát is korlátozták, nem véletlen az alábbi hirdetés: „Fatermelő, fűrészáru, furnírok és tüzelőanyaggal foglalkozó, telepekkel bíró bej. és kijelölt cég keresztény tőkés társat keres. Érd. d. u. 4-6 között.”
Magyarországon már a harmincas évek végétől, jóval az 1944. március 19-i német megszállás előtt több zsidótörvény és még több rendelet korlátozta a zsidónak minősített személyek „közéleti és gazdasági térfoglalását”, azaz munkavállalását. Az úgynevezett III. zsidótörvény 1941 augusztusában a németországiakhoz hasonló fajvédelmi rendelkezéseket vezetett be, 1942-ben pedig a zsidónak minősített személyek tulajdonszerzését korlátozták.
A negyvenes évek elején tovább szigorították a foglalkoztatási szabályokat. Számos értelmiségi foglalkozás gyakorlását jogilag tiltották (nem lehettek lapszerkesztők, lapkiadók, mozi- vagy színházigazgatók). Más területeken pedig tovább limitálták (20-ról 6 százalékra csökkentették) foglalkoztathatóságukat.
A náci Németország közvetlen szomszédjaként Magyarország súlyos kényszerpályákon mozgott már 1944 előtt is. A német nyomásnak azonban nem mindig engedett Budapest: még 1942 decemberében is elutasította például a magyar kormány azt az október 17-ei német követelést, hogy sárga csillaggal jelöljék meg és deportálják a hazai zsidóságot. Ezt a „tízkötetes” Magyarország története sorozat írja, amelynek a korszakkal foglalkozó kötetét Ránki György főszerkesztésével adták ki 1976-ban.
A könyv szerint néhány környező országhoz – nemcsak a náci német területekhez, hanem a befolyásuk alá tartozó bábállamokhoz és országokhoz – képest is kedvezőbb volt a magyarországi zsidóság helyzete, mintegy százezer ember menekült ezért Magyarországra 1944-ig. (Az 1944-es német megszállás után azonban megkezdődött magyar részvétellel gettóba gyűjtésük és haláltáborokba deportálásuk.)
Zsidóüldözés és halálba küldés a német megszállás előtt
Ugyanakkor már 1941-ben súlyos atrocitások érték a magyarországi zsidóságot. Az ekkori, kamenyec-podolszkiji deportálás egyáltalán nem valamiféle „idegenrendészeti eljárás” volt, ahogy nemrégiben Szakály Sándor történész több tízezer ember halálba küldését minősítette. Timothy Snyder, a Yale Egyetem professzora szerint 1941 augusztusában 23 600 zsidót öltek meg Ukrajnában, Kamenyec-Podolszkij körzetében a németek. Friedrich Jeckeln, a körzet felsőbb SS- és rendőri vezetője rádión mindezt közölte is Himmlerrel, a birodalmi SS-főnökkel. Ez volt a németek addigi legnagyobb vérengzése. Az Ukrajnába elűzöttek egy része magyar állampolgár volt, de halálba küldésük megítélésén nem változtat, hogy rendelkeztek-e állampolgársággal.
A zsidónak minősített személyek közül arányosan sokkal többen estek el 1942-ben és 1943-ban a Szovjetunió területén is, mint a sorkatonák közül, akik a keleti fronton szintén szörnyű veszteségeket szenvedtek a 2. magyar hadseregben szolgálva. A fegyvertelen munkaszolgálatosként, hiányos ruházattal kiterelt, zsidónak minősített személyek ráadásul nemcsak a háború borzalmaitól (fegyveres harc, betegség, nélkülözés) szenvedtek, hanem a magyar keretlegények kegyetlenkedéseitől is.
Volt olyan cinikus katonai vezető, akinek embertelenségéről Ungváry Krisztián történész írt. A 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke, Kovács Gyula vezérőrnagy újabb munkaszolgálatosok kivezénylését hagyta jóvá, amikor már áttört a Vörös Hadsereg a magyar védelmi vonalakon a Don-kanyarban. 1943. január 22-én megkérdezték Budapestről, hogy kellenek-e még a felmorzsolódó magyar hadseregnek zsidó munkásszázadok, Kovács azt mondta: „Igen, küldhetitek őket.”
