Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hogyan vált kultikus tárggyá a farmer a szocializmusban? Van-e a Gazdálkodj okosannak szociológiája? Miért volt népi hős a kamionos? Hammer Ferenc médiaszociológus kötete „…nem kellett élt vasalni a farmerbe…” címmel jelent meg, a Néprajzi Múzeum gondozásában. A szerzővel beszélgettünk.
hvg.hu: Hogyan kezdett a farmerviselet, a házibuli-kultúra vagy a Gazdálkodj okosan szociológiájával foglalkozni?
Hammer Ferenc: Ha nagyképűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy mióta az eszemet tudom, társadalomtudósként mindig meg voltam győződve róla, hogy minden valóság alapja a mindennapi élet tapasztalata. A saját életemet mint forrást kezdtem el használni. Az egyik tanulmány címe: A kamionos mint népi hős a szocializmusban. Ez a történet például abból a személyes tapasztalatból táplálkozott, hogy abban az általános iskolában, ahová én jártam 1970 és 1978 között, ha a tanár megkérdezte a gyerekeket, hogy ki mi lesz, ha nagy lesz, a fiúk azt válaszolták, hogy kamionos, a lányok pedig azt, hogy stewardess. Ez pedig egy nagyon pontos szociológiai felismerés volt, hiszen valóban ezek voltak azok a pályák, amelyek által a külvárosi gyerekek az utazó elitbe be tudtak törni.
A farmernadrág, hát az dettó ugyanez. Nem kellett szociológusnak lenni, hogy észrevegyem, hogy az első farmerjére az ismerőseim közül mindenki emlékszik. De az első fekete cipőjére nem, az első zakójára nem, az első nyakkendőjére nem. A csajok még az első miniszoknyájukra szoktak emlékezni. Az pedig egyértelműnek tűnik, hogy ha az emberek nagy többsége ennyire egyformán cselekszik mindenféle érdek vagy külső nyomás nélkül, akkor az egy társadalmi tény. És akkor csak le kell hajolni a témáért, és fel kell szedni, és meg kell tisztogatni. Hasonló tapasztalataim voltak az éjszakai élet kapcsán. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a rendszerváltás után a korábban nagyon színes és sokrétű házibuli-kultúra néhány év alatt egyszerűen eltűnt.
hvg.hu: A tanulmány pontos címe: Az éjszakai élet mint populáris nyilvánosság. Mit kell ezalatt értenünk?
H. F.: A társadalmi nyilvánosság mint kifejezés, ahogyan azt mi ebben a tudományban használjuk, azt jelenti, hogy az egyén és az államhatalom között – értve ez alatt azt a területet, ahol az erőszak legitim formát ölthet, ahol ott van a rendőr, meg a katona, meg az adószedő – van egy pufferzóna. Ezt hívják a szociológiában társadalmi nyilvánosságnak. Ez az, ami közvetít az egyén és az állam között. Ez az a hely, ahol kiderül, hogy az emberek elfogadják-e az államhatalom döntéseit. Aztán ez az elmélet a megszületése, vagyis a hatvanas évek óta kezdett felpuhulni és széttöredezni, és kialakult egy olyan hagyomány, amely belátja, hogy igenis van egy olyan, hogy populáris nyilvánosság, ahol az élet könnyedebb és léhább dolgai történnek. Például az éjszakai élet, a popkultúra – ahol az emberek nem veszik magukat annyira komolyan. Vagy éppen – bizonyos szubkultúrák esetében – nagyon is komolyan veszik magukat.
hvg.hu: Ebből a metszetből számomra az volt a legmaradandóbb, amikor a jelentésből idézi: „pénteken táncolni voltam, megfigyelés céljából”.
H. F.: Az még egy karcosabb időszak volt. Ami nekem a személyes tapasztalat, az a nyolcvanas évek. Nekem úgy tűnik, hogy az éjszakai élet, mondjuk a hatvanas évektől kezdődően valóban a nyilvánosság színtereként működik. Ezeken a helyeken, a klubokban, a presszókban, a kocsmákban dől el, mennyire veszik komolyan az emberek a hatalom döntéseit. Ugyanakkor ugyanez a terület az, ahol az állam képes megnyerni az embereket a saját céljaira. Gondoljon bele, hogy a nyilvánosság ezen színterei közül jó néhányat a KISZ hoz létre. Például a Budai Ifjúsági Parkot, ami a legmenőbb helynek számított a hatvanas-hetvenes években, KISZ-önkéntesek építették, a KISZ lóvéjából. Szintén a KISZ lapja volt az Ifjúsági Magazin, ami egyrészt egy kommunista pártlap volt, másrészt ott voltak benne a nyugaton két héttel azelőtt megjelent Beatles-dalok kottái. Ezek a könnyed és komolytalan terek és idők az én állításom szerint igenis hozzájárulnak a hatalom elfogadásának a kérdéséhez. Az én megközelítésem azt a bornírtságot próbálja felpuhítani, hogy a kommunizmusban az embernek két szerepe volt: vagy talpnyaló volt, vagy lánglelkű hős forradalmár. Ezek azért árnyaltabb kérdések.
A fontos bástyákat őrzi a párt, egy csomó helyről pedig kivonulnak. Van egy pont, amikor azt mondja Kádár János, hogy „nem vagyunk mi fodrász ktsz.”. Sokszor éppenséggel a kommunista párt által fenntartott kommunista sajtóban moralizálnak olyan közírók, akik balról támadják a rendszert. Amikor azt mondják, hogy a frizsider fontosabb az embereknek, mint az ideológia. Az, hogy ki a párt, és a párt mit akar, egy nagyon bonyolult kérdés.
hvg.hu: Van egyrészt a „nyugatmajmolás” megbélyegzése, a másik oldalon meg leírják, hogy az ávósfeleség megtiltja a szabónak, hogy másnak is ugyanolyan szabású szoknyát varrjon.
H. F.: Nagyon fontos hogy megmondjuk, melyik korszakról beszélünk. Az Amerika-, meg nyugatmajmolás dörgedelmei már a hetvenes évek vége után nem nagyon hangzanak el. Gondoljon bele, hogy miután nagy csinnadrattával felavatják Marcaliban a Levi Strauss-üzemet, már nem azt halljuk, hogy ide is betette a lábát az imperialista métely. Hanem azt, hogy a nyugati világ is felismerte a szocializmus munkakultúrájában rejlő lehetőségeket. Ekkor már senki nem beszél Amerika-majmolásról.
hvg.hu: És mit szólt ezekhez a tendenciákhoz a Nagy Testvér?
H. F.: Én úgy gondolom, hogy a nagy tabuk voltak fontosak. Lehetett már sztriptíz bárt üzemeltetni a belvárosban, vagy lyukas farmerban előadni az egyetemen, már mindent lehetett csinálni, de ha valaki megkérdezte, hogy miért van Magyarországon kétszázezer szovjet katona, és ezt még néhányszor megkérdezte, akkor tényleg elvitték a rendőrök. Vagy kirúgták. De mindez hihetetlenül képlékeny volt. Nagyon fontosnak tartom Eörsi Istvánnak azt a tréfáját a nyolcvanas évekből, amikor követeli a cenzúrahivatal létrehozását. Mert akkor tudjuk, hogy mi a norma. Mert cenzúrahivatal nem volt. Volt az Agitációs- és Propagandabizottság, de ők nem ellenőriztek tartalmakat. Ők csak iránymutatást adtak a főszerkesztőknek. De még a főszerkesztőnek sem kellett cenzúrázni, mert ott volt az újságíró, aki szépen, becsületesen cenzúrázta saját magát.
„Tisztelt Szörényi Elvtárs!
Ahogy a képernyőn elnéztem Önt, tökéletesen elhiszem már és megértem Darwin tanításának lényegét, hisz ezt igazolja csodálatos szőrzete, amit frizurának már nem is mernék nevezni, s az az ugatva szaggatottan előadott monológ, mely őseink emberré válásának kezdetén hangozhatott el először. Nem is beszélve arról az émelygősen megjátszott fájdalomról, ami talán illett a régi, kényeskedő grófkisasszonyokhoz – de a mai dolgozó ifjúsághoz? Már megbocsásson!”
(Koltay Gábor: Szörényi-Bródy. 1980. Bp. Zeneműkiadó.)
hvg.hu: Apropó cenzúra. Az elhíresült 3T a tárgykultúrában is megjelent?
H. F.: Persze. De fontos látni, hogy a 3T mint felosztás sok tekintetben megállja a helyét, de azért nem úgy kell elképzelni, hogy mindenen rajta volt egy címke. Ez egy óriási nagy félreértés. Mert azt, hogy melyik címke került fel valamire, azt nagyon gyakran a beszédhelyzet döntötte el. Nem volt egyértelmű rendszer. De még azok számára sem, akik az egészet működtették. Egyszer a Nagy Feró a Sneider Fánit elénekeltetheti tizenötezer emberrel, előtte két hónappal meg Csongrád megyébe be sem teheti a lábát. Sokszor volt például olyan, hogy egy drámát „nem volt időszerű” Budapesten bemutatni, de elvihették egy vidéki színházba, és ott nem volt vele semmi baj. A dörzsölt öreg rókák azt csinálták, hogy ha valamit meg akartak jelentetni, akkor előtte csináltak egy másik munkát, amiről tudták, hogy ki fogja verni a biztosítékot. Azt le is tiltották, a következőre meg már rábólintottak.
hvg.hu: A kötet nem csupán a tudományos élet, de a szocializmus mindennapjai iránt érdeklődők számára is izgalmas. Retródivat van. Mekkora ebben a tudatosság? Hogyan lehet a két közönség igényei között egyensúlyozni?
H. F.: Ez nem egy egyszerű probléma. Amikor az aprómunkára kerül a sor, akkor ezek az érdekességek sokszor elvesztik a varázsukat. De azt érzi az ember, hogy amikor, mondjuk, kap egy megkeresést, akkor annak szakmailag van-e értelme, vagy csak tölteléknek hívják el egy szórakoztató műsorba. Emellett azonban léteznie kell és létezik is egy normális párbeszéd a tudományos világ és a populáris műfajok között. Hiszen a tudománynak is feladata, hogy megtalálja a közönséget, de a népszerű műfajoknak is hasznára válik, ha megpróbálják a nehéz témákat lefordítani a saját nyelvükre. És ha van jóakarat meg szakmai tudatosság mindkét oldalon, akkor sok lehetőséget ki lehet használni.
hvg.hu: Próbáljuk akkor ezt ki a gyakorlatban. Ki tud emelni egy-két olyan történetet, ami nagyon szíven ütötte?
H. F.: Elmentem egy varrónővel beszélni a volt marcali gyárból. Már túl voltunk az interjún, kikísért az ajtóhoz, én pedig megkérdeztem tőle, hogy maga ez a farmer-történet hogyan él bennük. Ekkor már semmi nem maradt, a gyárat is lebontották. Ő visszakérdezett: „Hogyan élne bennünk? Ez volt az életünk.” Ez akkor nagyon vagányul hangzott. De ugyanő hozzá kötődik egy másik történet is. Ez a farmer-dolog az amerikaiaknak is egy érzékeny pont volt. Hogyan tudják biztonságban a technológiát a vasfüggöny mögött? Mint egy kémfilmben, volt egy stencilezett dokumentum, ami az 501-es Levis szabásmintája és gyártási folyamatábrája volt egyben. Mindig volt ott egy amerikai rezidens, és egy vezető műszaki káder csak az ő jelenlétében nézhetett bele ebbe a könyvecskébe. Egy páncélszekrényben tartották, jegyzetelni nem lehetett, mindent fejben kellett tartani. Bezárták a gyárat, felszámoltak mindent, és mondja a nő, hogy ahogy megy a folyosón, látja, hogy a szemeteskosárban ott a „Biblia”. Így hívták egyébként. Egyszerűen kivágták a fenébe. Ott volt nála a szekrényben, be is szkenneltem egy pár oldalt.
„Tisztelt Szörényi Elvtárs!
Ahogy a képernyőn elnéztem Önt, tökéletesen elhiszem már és megértem Darwin tanításának lényegét, hisz ezt igazolja csodálatos szőrzete, amit frizurának már nem is mernék nevezni, s az az ugatva szaggatottan előadott monológ, mely őseink emberré válásának kezdetén hangozhatott el először. Nem is beszélve arról az émelygősen megjátszott fájdalomról, ami talán illett a régi, kényeskedő grófkisasszonyokhoz – de a mai dolgozó ifjúsághoz? Már megbocsásson!”
(Koltay Gábor: Szörényi-Bródy. 1980. Bp. Zeneműkiadó.)
hvg.hu: Van egy cikk a kötetben a Gazdálkodj okosanról, és a többi szocialista táblás játékról. Mennyire vették komolyan ezeket? Ezek a rendszer melléktermékei, amelyek csak annyira viselik magukon a kor lenyomatát, mint bármely akkor készült tárgy, vagy szorosan a központi irányítás általi kézivezérlés nyomán készültek?
H. F.: Ebben a kérdésben van egy fontos ellentmondás. Ha van erős központi irányítás, akkor nincs kézivezérlés, és fordítva. Mert a kézivezérlés mindig helyileg jelenik meg.
hvg.hu: Mint például, amikor kikockázzák Lomnicit, hátha szereznek vele valahol egy jó pontot?
H. F.: Valahogy úgy. De visszatérve a játékokra: itt is nagyon fontos, melyik korszakról beszélünk. A Földmíves-szövetkezeti társasjáték az ötvenes évek elejéről például egy teljesen más minőséget képvisel, mint a Gazdálkodj okosan, ami valószínűleg az ötvenes évek végén születhetett. Nincs benne tévé, ezt például onnan lehet nagyjából kilogikázni, mert azt sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy kik is készítették. De már a Tervjáték, mondjuk, ami ma a Kiscelli Múzeumban található, már a Monopoly mintájára készül, csak egy kicsit más mögötte az ideológia.
hvg.hu: Evezzünk egy kicsit más vizekre. Médiaszociológusként és egykori tévéelnök-aspiránsként mit tart a mai médiapolitika legsúlyosabb kérdésének?
H. F.: Egyértelműen a szabályok nemlétét. Ma nincsen médiaszabályozás. Megszűnt. Mert ha valamelyik szabály nem tetszik, akkor azt azonnal át lehet írni, és ezt meg is teszik. A média működésének az alapjai nincsenek rendben. Nincsen normálisan és elszámoltathatóan működtetett közmédia. Ami van, az valami állami propagandagépezet…
hvg.hu: Nem csak fokozati a különbség? A közmédia mindig is függésben volt az adott költségvetéstől. Soha nem volt normatív szabályozás, csak az aktuális hatalom által aktuálisan odadobott koncok.
H. F.: De a korábbi kormányok alatt, ha egy marslakónak megmutatott egy tévéhíradót, akkor nem biztos, hogy azonnal kitalálta, hogy melyik kormány van hatalmon. De mondok egy másik példát. A Gyurcsány-kormány alatt jött létre egy nagyon erős jobboldali médiabirodalom. Vagy akkor, amikor a baloldali kormányok állítólag megszállták a médiát, akkor ott volt a Vasárnapi Újság, ami egy kőkeményen jobboldali rádióműsor volt. Most mondjon egy ehhez hasonló példát? Amikor azt mondják, hogy ez mindig is így volt, az egy rettentő nagy tévedés. Soha nem volt így. Nem fokozati a különbség, hanem strukturális.
hvg.hu: Egy veszteséges kereskedelmi tévét megvenni például nem öngól? Ez egy gigantikus pénzszivattyú.
H. F.: Itt a pénz az nem számit. Amikor a miniszterelnök szülőfalujában közadakozásból felépülhet egy négyezer fős stadion, akkor az olyan kifejezéseknek, mint a szabály vagy a ráfizetés eltűnik az értelme. Az élet alapfogalmainak tűnik el az értelme. Ha így nézem: ilyen, ha úgy nézem: olyan. Tűnik el a határ a magán- és a közvagyon között is, éppen úgy, mint Oroszországban.
Amikor azt mondja, hogy a foglalási stratégia hosszú távon visszaüthet, arra a szocializmus a legjobb példa. Akkor aztán tényleg minden meg volt szállva. És hiába voltak megszállva, mert nem nagyon hittek az emberek a médiának. De a rendszerváltást semmivel nem lehet összehasonlítani, az annyira egyedi eset volt. Meggyőződésem szerint a négyigenes népszavazásra azért volt szükség, mert Pozsgay Imrét közvetlenül megválasztották volna köztársasági elnöknek. Ez volt 1989 telén, akkor a kommunistáknak még ekkora tartalékaik voltak. Mire tavasszal meglettek a választások, ez elúszott. Egy csomó embernek szerintem ekkorra esett le, hogy ennek tényleg vége. És akkor átállunk.
A mai helyzet azonban különbözik ettől. Sokkal tudatosabban használják a médiát. Szerintem külön médiafogyasztási térképeik vannak, és pontosan tudják, hol lakik az a populáció, aki használ online médiát, és hol lakik az a populáció, aki ingyen médiát használ. Aki csak a három tévét nézi, plusz Kossuth Rádiót hallgat. És ha valaki csak ingyen médiából tájékozódik, akkor véletlenül sem tud olyan véleménnyel találkozni, hogy a kormány bármit is rosszul csinál. Nem mondom, hogy ezt el is hiszik az emberek, de ilyen adatok alapján már lehet választási térképet csinálni.
Tehát az a lehetőség, hogy elhasználódik a vitákban a hatalom – mint a rendszerváltás idején –, most nem áll fenn. Mert nincsen vita.
hvg.hu: Nem csupán szociológusként lehet önt ismerni. Van egy zenekara, amellyel klasszikus punkfeldolgozásokat játszik.
H. F.: Nem is feldolgozásokat. Egy az egyben lenyúljuk a dalokat. Az a nevünk, hogy Lopunk. Már a gimnázium alatt zenéltünk a haverokkal. Csapkodtunk pontosan szólva, mert zenélni azt egyáltalán nem tudtunk. Volt egy tucat emberből álló baráti társaság, amiből ez kiépült. A Lopunk már ment egy ideje, amikor kiderült, hogy nekem elég jól megy Dead Kennedys-számokat énekelni. Ugráltam, felmentem elénekelni két Dead Kennedyst, aztán mentem sörözni. De ez nem egy komoly dolog. Csak egy körülményes szórakozási forma. Sok vasat kell cipelni.
