A filmalap vállaja a Jancsó-temetés költségeit
A Magyar Nemzeti Filmalap is csak három nap késéssel, hétfő délelőtt reagált Jancsó Miklós halálára. A kormány közleményével szemben Andy Vajnáék mély tisztelettel írnak a 93 éves korában elhunyt rednezőről és felajánlják, hogy fizetik a temetése költségeit.
Mint írják, bár a modern magyar film lényegében vele került Európa, és a világ művészfilmjeinek élbolyába, rá jellemző szerénységgel kommentálta cannes-i, velencei sikereit: „akkor még nem volt annyira tömegműfaj a film. Ha valami markánsabbal jelentkezett az ember, a fesztiválokon megjegyezték a nevét…” Ez a jancsói markánsság akkoriban nem csak a hatalom működését geometriai pontossággal feltáró híres hosszú snitteket, a bravúros koreográfiákat és kameramozgásokat, az énekes- vagy akár táncos betéteket jelentette, hanem a tágas tájakban megjelenő meztelen női alakokat is. Ezek az aktok, a maguk naturalizmusával és szimbolikusságával a kritikusokat elmélkedésekre, a moziba besurranó kamaszokat viszont forró ábrándokra késztették. A test, az arc, a táj, barátja, Bertolucci szavaival élve a szépséget kereső Jancsó titkos fegyverévé váltak, és összefonódtak a végtelen magyar térrel, a történelemmel és az ideológiával. Antonionihoz, Pasolinihez vagy Fellinihez hasonlóan a forma Jancsónál is egy volt a tartalommal, ahogy a személye is összeforrt kedvenc alkotótársaival: Hernádival, Somló Tamással, Kende Jánossal, Grunwalskyval.
A Filmalap közleménye leszögezi, Jancsó szabadság-mániás volt: a hosszú snitt, a politikai szerepvállalás, vagy épp a Kendermag Egyesület védnöksége ugyanazt jelentette a számára: a béklyóktól való megszabadulás örökös igényét. És bár úgy gondolta, a művészet akkor a legerősebb, amikor „a szuronyok csillognak”, a kilencvenes évek szabadelvű légkörében is megtalálta a maga múzsáját. A hatalomról szóló kegyetlen parabolák ekkor zenés burleszkekké szelídültek, egyetlen nagy blöffé, melyben Magyarország abszurd díszletei között két idétlenségében is szerethető karakter, Kapa és Pepe téblábol.
Jancsó gyakran nevezte műveit „rítusfilmek”-nek - idézik -, arra utalva ezzel, hogy ezekben a művekben, mint valami karneváli kavalkádban, elmosódik a határ az élet és a halál, a tragédia és a humor, a párbeszéd és a zene között. Ez a szertelen, karneváli személetmód jellemzi A nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten befejezését is, ahol Jancsó elbúcsúzik alkotótársaitól, majd elindul, lovasa kezét fogva a sejtelmes ködben derengő „Nagy Víz” felé.
A közlemény végén a Filmalap felajánlja, hogy vállalja a temetés költségeit.