Ha egy színházban élet van, megosztó – ezzel a tézissel indult az Alföldi Színháza - Öt Nemzeti év című hatalmas érdeklődésnek örvendő könyv hatalmas érdeklődésnek örvendő bemutatója.

Csütörtökön, a budapesti Átriumban két dolog volt hiánycikk: az ünneprontó ellentábor képviselői, és az a bizonyos talpalatnyi hely. Az eseményre szinte pillanatok alatt minden jegy elkelt, az ötszáz, illetve ezer forintba kerülő, székszámos papírfecnik pedig az összes hozzájuk fűzött reményt beváltották. Az utálkozók nem voltak hajlandóak fizetni egy ízes köpésért, a másik végletet képviselő Alföldi-fanatikusok viszont a kávéházi puritánsággal berendezett színpad két szélén üldögélhettek, alig pár méterre a bemutató makrokozmoszának középpontjától, a kedélyesen cseverésző Alföldi Róbert- Csáki Judit párostól.

Fülöp Máté

Nincs benne magyarázkodás

"Habár én vagyok a címlapon – és ezért nagyon röhögök – ez a könyv tényleg a színházról szól. Szakmai és nincs benne semmi magyarázkodás" – a Nemzeti volt igazgatója hétköznapi derűvel kontrázik rá Csáki kijelentésére, miszerint a fő szerzőnek a megjelenés előttig rengeteg kételye volt a könyvvel kapcsolatban. Alföldit szemmel láthatóan már nem nyomasztja a Nemzeti szellemképe, a jelenlévő százak sem hozzák izgalomba különösebben, majdhogynem hihető, hogy csak beszélgetni ült le egy gigászi asztaltársasághoz.

Csáki gyakorlatilag a Nemzetiben töltötte az igazgatóváltás előtti egy évet, hogy a színházzal és társulattal is szimbiózisba kerülve olyan mélységeket láthasson meg, melyek mezei kutatómunkával nem lettek volna elérhetőek. Saját elmondása és tapasztalati szerint erre az időszakra a düh, a keserűség és a fájdalom volt jellemező, melyek ugyanúgy visszaköszönnek a könyvben is. Alföldi is egyetért: "Sokat fogunk sírdogálni ezen a könyvön, pedig semmi nyálasság nincs benne."

Csáki azon kérdésére, hogy valóban le lehet-e tenni a Nemzetit, a rendező ezalkalommal nemlegesen felel. Szerinte a Nemzetiből "azt visszük magunkkal, ami történt".

Fülöp Máté

"Sikerült népnevelést csinálni"

Mivel anekdotázásnak is jut bőven hely, megtudjuk, előfordul, hogy őt felismerve volt nézői kocsiablakon kihajolva lobogtatják színházjegyeiket, vagy épp elpityerednek a kassza mögött egy átlagos ügyintézés során. "Az emberek reagálnak a történtekre, van véleményük, aminek szeretnének hangot adni, ez pedig azt eredményezi, hogy azóta is minden rólunk szól". Alföldi szerint a lényeg nem is az, hogy éppen kinek a rezidenciája a Nemzeti épülete, sokkal fontosabb, hogy "sikerült népnevelést csinálni". A volt direktor szerint "az a százezer ember, aki megfordult a színházban, és akire hatottak az előadások, öt év múlva sem fog másként gondolkodni".

Csáki ezt követően színpadra szólítja László Zsoltot, a Nemzeti volt társulatának színészét, akivel Alföldi hosszan ölelkezik. László önmaga reciprokaként, sugárzó, ellentmondásos személyként írja le barátját, akinek "szemében visszatükröződik az égbolt: sötét égbolt". Csáki itt kezdi boncolgatni a Nemzeti működésének mikéntjét, Alföldi pedig egy röpke cipőkötést követően készségesen fedi fel a titkot, miszerint "a Nemzetit az egymás személyisége iránti kíváncsiság vitte előre". Szerinte igazgatósága alatt színházban nem látott bizalom és bensőségesség fészkelte be magát a társulatba. "Ki lehetett mondani mindent. Lehetett őrjöngeni, veszekedni, hetekig nem állni szóba egymással."

Fülöp Máté

Véget nem érő búcsújelenet

Ezt követően László Zsoltot Bánfalvi Eszter váltja, akitől megtudjuk, nem mindig egyszerű feladat Alföldivel alkotni. Felmerül az is, lesz-e még közös projektjük a rendezővel. "Nem tudom, mikor és hol, de fogunk még együtt dolgozni" – hangzik Alföldi válasza. A nézőtéren ekkortájt kezdik szemüket törölgetni a szentimentálisabb rajongók, a hangulat egyre inkább hasonlít egy soha véget nem érő családi búcsújelenethez. Csáki költői kérdésére, miszerint kiknek is készült ez a könyv, Alföldi így felel: "Azoknak, akik látták, azoknak, akik nem, egymásnak és magunknak. Mindenkinek. Aki ezt az öt évet végigcsinálta, rajta van a bélyeg."

A könyvbemutató végére pedig elérkezünk a ponthoz, mely miatt sokan jegyet vásároltak, melyre az Átrium aulájában az eseményt kivetítőn bámulók is remegve várnak. "Leszel-e még a Nemzeti igazgatója?" – teszi fel a kérdést Csáki. Hosszú másodpercek telnek el, Alföldi arcán az est folyamán először fut végig igazán mély árnyék, és csak ennyit felel: "szorgos népünk győzni fog". A tapsvihar akár a dedikálás végéig is kitartana.

A kötetben – mint korábban a hvg.hu beszámolt róla – többek között azt is kifejti Alföldi, hogy biztos benne: nagyobb eséllyel maradhatott volna a Nemzeti igazgatója, ha rendben lenne "családpolitikailag". A politikusokkal való viszonyáról azt mondta, normálisan beszéltek vele, Hillerhez nem tudott bejutni, de Réthelyi Miklóst nagyon bírta, a legkönnyebben és a legnormálisabban pedig Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével lehetett beszélni. "Ha üzentem neki, öt perc múlva visszahívott, és normálisan, sőt, nyíltan beszélt." Orbán Viktorral azonban végül nem jött össze a közös kávézás. "Nem miattam. Ő állítólag üzent, én meg vártam, hogy mikor. Pedig az ötlet biztos igaz volt, mert több helyről hallottam, hogy a miniszterelnök úr találkozni akar velem, mert támogatja ezt a másik színház-ötletet. De ez is jobb így, tényleg."

A Más – Színház fejezetet először nem akarták berakni a kötetbe, de végül mégis úgy döntött Alföldi, hogy kerüljön be. Hogy miért, kiderül a fenti videóból.

Závada Pál pedig arról beszélt a szerzőnek, hogy szerinte az a baja a hatalomnak a volt igazgatóval, "hogy a szocialisták provokációjának tekintették Alföldi kinevezését. Ő ugyanis egyszerre minden: a kereskedelmi tévé reggeli műsorának vezetője, a Heti Hetes fideszgyilkos kabaréjának egyik résztvevője, és ha nem ismered az előadásokat, mert színházba nem is jársz, és messziről nézel rá, akkor az összes előítéletedet meg is testesíti. Mert az például nem hülyeség, amit Vidnyánszky mondott, csak aljasság, hogy itt az átlagosnál nagyobb szerepe van a homoszexualitásnak – hogy most ezt ragadjam ki, amit amúgy ötödiknek mondanék, mert legalább négy ennél fontosabb van –, de ez is igaz. Egy igazi huszonegyedik századi művészetfelfogással, merészséggel és tehetséggel bíró művész, aki ráadásul a korának és a koráról akar szólni, az igenis menjen bele ebbe is."