Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pados Gábor évtizedek óta kereskedik hazai kortárs képzőművészeti alkotásokkal, nemegyszer neves, nemzetközi vásárokon. Elismert műkereskedőket megszólaltató cikksorozatunk második részében a nemlétező magyar undergroundról, stadionokról és Kerényi Imréről kérdeztük.
hvg.hu: Mikor vásárolta első képét? Egyáltalán kellett pénzt adnia érte?
Pados Gábor: Első műtárgyam Szarka Péter egyik olaj-vászon képe volt, amit – ha jól emlékszem – 1988-ban vettem meg. Ezért a képért konkrétan fizettem, bár természetesen a többi képemért is pénzt adtam, csak sokszor még a műtárgy megszerzése előtt, kölcsön formájában. Elég sok művészt segítettem ki anyagilag akkoriban. A kínos “tartozom” érzés elkerülése végett azt kértem tőlük, hogy a pénz helyett inkább adjanak egy műtárgyat. Az, hogy én tulajdonképpen egy gyűjtő vagyok, csak akkor kezdett tudatosulni bennem, amikor már 80-100 műtárgyam volt. Pont ekkoriban alkalmazta először az előbb is említett Szarka Péter barátom az Irokéz-kollekció elnevezést, amin akkor még csak nagyon jót nevettünk. Nem sokkal ezután azonban már tényleg annyi mű tárolódott különböző ingatlanokban, hogy elkerülhetetlen volt a katalogizálás. Erre a feladatra Szoboszlai János művészettörténészt kértük fel, akinek munkája által született meg az a rendszerezett kollekció, amit tulajdonképpen akkortól hívunk Irokéz-gyűjteménynek. A kollekció első nagyobb bemutatkozása 2001-ben volt, amikor is a Műcsarnokban nyílt az anyagból egy nagy kiállítás. Ezt egyébként egy színvonalas katalógus is kísérte, ami szintén János érdeme.
hvg.hu: Mennyire volt tudatos az Irokéz-gyűjtemény építése, illetve mennyire határozta meg az anyag alakulását az, hogy mely művészekkel ápolt akkoriban jó viszonyt?
P. G.: Én annak hatására kerültem igazán kapcsolatba a kortárs képzőművészettel, hogy szombathelyi gyerekkori barátaim közül többen a Képzőre kezdtek járni. Ők később részt vettek az Újlak Csoport megalakításában, melynek kiállításaira rendszeresen jártam. Tulajdonképpen ennek hatására kezdtem megismerkedni a kortárs művészeti világgal.
hvg.hu: Ezek szerint a képzőművészet felé fordulás nem is egy tudatos életcél volt?
P. G.: Egyáltalán nem. Mindig is közel álltak hozzám a művészetek, de őszintén szólva sokkal jobban érdekelt a zene és az irodalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne jártam volna el kiállításokra, de ezt nem tettem többször, mint egy átlagos, a művészetek iránt fogékony korombéli fiatal. Akkoriban nagyon érdekes dolgok mentek végbe a könnyűzenében, ami akkor engem például nagyon érdekelt. A mostani zenékkel kapcsolatosan már kevésbé vagyok jól informált, de abból az időszakból van egy több száz darabos bakelitgyűjteményem.
hvg.hu: Nem gondolja, hogy ön még könnyebben sodródott a kortárs művészet felé, mint egy átlagos mai fiatal?
P. G.: A nyolcvanas, kilencvenes évek Budapestje azért elég speciális volt. Az akkori, úgynevezett underground rétegnek – a mai helyzettel ellentéteben – csak néhány találkahelye volt, úgy mint a Tilos az Á vagy a Fekete Lyuk. A centralizáltság miatt a fiatal művészeti szcéna sokkal jobban együtt tudott gondolkodni. Lehet, emiatt volt az is, hogy az Újlak Csoportnál nagyon meghatározó volt a zene. Sőt, sokszor konkrét munkák megszületését ihlették dalok vagy lemezborítók. A mai fiatal képzőművészek és csoportok közül nem is nagyon tudok olyat említeni, aki vagy amely hasonló lelkesedéssel viseltetne a zene iránt.
A hazai kortárs szcéna manapság sajnos eléggé szeparáltan létezik, ami szerintem óriási probléma. Hogy ez miért alakult így, egy külön beszélgetés témája lehetne. Annyit azért fontos megemlíteni, hogy sokat segíthetne, ha az oktatásban fontosabb szerepet kapna a kortárs képzőművészet. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára olyanról, hogy egy gimnazista osztályt elvittek egy kortárs galéria kiállítására. Maga a hazai társadalmi közeg sem túl befogadó, ami részben a kiállítók, illetve kiállítóhelyek hibája is. Az érdeklődő egy kortárs kiállítás látogatásakor sokszor nem kap elegendő információt ahhoz, hogy érthetőbbé válljon számára az éppen aktuális tárlat. Sokszor e problémák miatt nem mennek be az emberek kortárs kiállításokra.
hvg.hu: A jelenlegi társadalmi közeg, illetve a műtárgypiacon még mindig tapasztalható válság nem könnyíti meg egy magyar kortárs galéria életét. Mennyire nehéz jelenleg a helyzet?
P. G.: Én nem a válságot látom elsősorban problémának, hanem a válság okozta depressziót. Ha egy cégvezető egész nap költséget csökkent és alkalmazottakat bocsát el, akkor nem túl valószínű, hogy ezek után este túl sok kedve lesz egy kortárs galériában műtárgyakat vásárolni. Ráadásul most úgy fest, hogy ennek a válságnak még korántsem a végén, hanem sokkal inkább a közepén járunk. A jelenlegi kultúrpolitika pedig szerinem még jobban rontja az amúgy sem rózsás hangulatot. Nem mondhatnánk, hogy különösebben kultúrabarát lenne. Több stadion is épülőben van, miközben folyamatosan azt halljuk, hogy melyik vidéki múzeum nem bír kinyitni, vagy éppen zár be véglegesen. Ilyen hangulatban azért elég nehéz ezt a szakmát lényegesen előbbre pofozni.
hvg.hu: Sokan kifogásolják mostanság, hogy amikor pénz kerül egy képzőművészettel kapcsolatos állami projektbe vagy intézménybe, akkor a kormány igyekszik ráhatással lenni annak művészeti koncepciójára is. Nem jogos ez esetben az az érvelés, hogy ha az állam adta a pénzt, akkor meg is mondhatja, ezt milyen művészetre költsék?
P. G.: Nem az. A londoni Tate Modern kiállításpolitikájába se szól bele az angol kormány, mint ahogyan a New York-i MoMA-éba sem az amerikai. Ha egy állam azt szeretné, hogy kultúrált polgárai legyenek, akkor fent kell tartania a múzeumi rendszert. Egy adott kormánynak azon kívül, hogy megteremti a struktúráját és finaszírozását ezeknek az intézményeknek, már nem sok dolga van e téren. Cserébe nem várhat el mást, mint hogy kultúrált állampolgárai legyenek, ami egyébként a legkevesebb és egyben a legtöbb is, amit kaphat.
Persze nyilván az is az állam feladata, különösen a mai gazdasági környezetben, hogy kiegyensúlyozza az adott költségvetéseből, mire van pénz és mire nincs. Az viszont kicsit nyomasztó, hogy a futballstadionok csak úgy nőnek ki a földből, miközben a múzeumokban a művészettörténészek kényszerülnek a teremőri feladatok ellátására. Elképzelhető, hogy a stadionok építésével több potenciális szavazó nyerhető, de ilyen döntések meghozatalánál nem szabad, hogy ez ennyire fontos legyen. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ország jövője a tét. Ha nem változtatunk sürgősen a kultúrához való viszonyulásunkon, akkor nemsokára már csak a térképen tartozunk Európához.
hvg.hu: Létezik egy olyan igény is, ami arra irányul, hogy az állam ne támogassa NKA-s pályázatokon keresztül a kortárs galériákat. Akik így gondolkodnak, tulajdonképpen részben logikusan azzal érvelnek, hogy a műkereskedelem is egy ugyanolyan piac, mint a többi. Ön mit gondol erről?
P. G.: A fejlett világ legnagyobb részén teljesen természetes az, hogy kortárs galériák pénzt kapnak az államtól arra, hogy nemzetközi képzőművészeti vásárokon képviseltessék művészeiket. Ezt azért tartják fontosnak, mert ezek a vásárok fontos reprezentációs helyszínek. Mi három éven keresztül állítottunk ki az Art Hong Kongon, ahol nemhogy magyar galéria nem volt, de még kelet-európai sem és bizony ott volt mellettünk egy táblán, hogy “acb Gallery-Hungary”. Ebből adódóan úgy gondolom, hogy teljesen természetes ilyen jellegű reprezentációban támogatni egy galériát, pláne annak tudatában, hogy progresszív képzőművészetet értékesítve szinte lehetetlen kitermelni a hihetetlenül drága standdíjakat.
Lehet azt mondani, hogy az NKA által nekünk ítélt programtámogatás – ami kiállításonként 100-200 ezer forintot, éves szinen körülbelül egymillió forintot tesz ki – fölösleges pénzkidobás, de úgy gondolom, ha ezt nem kapnánk meg, akkor sem lenne sokkal jobb a helyzet Magyarországon. Mielőtt bárki elvitatná ezt a pénzt, azért fontosnak tartom kiemelni, hogy a kereskedelmi galériák véleményem szerint igenis ellátnak kultúrmissziót és nem csak vásárlások színhelyei. Míg a múzeumban jegyet kell vásárolni, egy ilyen galériában erre nincs szükség és mégis mindenki végignézheti a kiállításainkat.
hvg.hu: Hogyan látja, miként lehetne államilag effektívebben támogatni a hazai kortárs galériák külföldi vásárokon való reprezentációját?
P. G.: A két kezemen meg tudom számolni azon hazai kortárs galériák számát, amelyek egyáltalán nemzetközi vásárra mennek. Úgy gondolom, ha éves szinten a jelenlegiről körülbelül 100 millió forintra meg tudnánk emelni az NKA ilyen irányú pályázati keretét, akkor óriási előrelépést tudnánk tenni a hazai kortárs képzőművészet külföldi reprezentációjának terén, adott esetben megelőzve más kelet-európai országokat. Ez természetesen nem kevés pénz, de amit lehetne vele nyerni, az szinte felmérhetetlen. Jó befektetésnek gondolnám.
hvg.hu: Ezek szerint ennyire fontos a külföldre való nyitás egy hazai kortárs galéria életében?
P. G.: Hosszú távon elengedhetetlen a neves vásárokon való részvétel, hiszen ezeken tudunk csak igazán jelentős nemzetközi gyűjtőkkel, múzeumi szakemberekkel és kurátorokkal találkozni. Emellett nagyon fontos, hogy megszűnjön az a bezártság és provincializmus, ami itthon tapasztalható. Az acb Galéria több művésze is kiköltözött egy időre külföldre, hogy új benyomásokat és tapasztalatokat szerezzenek, amiben mi maximálisan támogatjuk őket. Mi ugyanezt fordítva is működtetjük, tehát külföldi művészeket is állítunk ki a galériában. A magyar kiállításra járó közönség nagyobbik része sajnos nem jár külföldi vásárokra, ezért igyekszünk egy kicsit a mi kiállítóterünkön keresztül beengedni azt a művészetet, ami az országhatárainkon kívül létezik.
hvg.hu: Mégis az itthoni a kultúrpolitikában a nyugati trendektől való elrugaszkodás jellemző a képzőművészet területén. Hogyan kommentálná Kerényi Imre azon kijelentését, miszerint a Műcsarnokban azért van szükség a szalonrendszer visszaállítására, mert a Nyugat-Európában közkedvelt tematikus kiállítások csupán néhány kiválasztott képzőművésznek adnak lehetőséget? Véleménye szerint ezzel a “fél világot manipulálni lehet”.
P. G.: Nem emlékszem olyan kijelentésre Kerényi Imrétől, amit én kommentálni szeretnék.
