Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
2012. utolsó teljes munkanapján protestálni gyűltek össze a Műcsarnokban a magyar művészek, műtörténészek és más válogatott kulturmunkások: két ex kultuszminiszter, több művészettörténész és esztéta. Az óévi kulturkampf egységfrontba tömörítette a kortársakat.
“Konferencia ez, és nem politikai demonstráció” -- próbálta az indulatokat hűteni Gulyás Gábor, a Műcsarnok még regnáló igazgatója. Majd a kortárs képzőművészetek 1896-ban ideiglenesen épült templomának dísztermében azt is elmondta, hogy mivel az, akinél beadhatná felmondását a minisztériumban, épp lemondott, valószínűleg csak január végétől nem lesz, az aki, vagyis direktor. A kis magyar abszurd része, hogy néminemű paragrafusbeli hiátusok miatt az alaptörvénybe cikkelyezett Magyar Művészeti Akadémia (MMA) sem kerül a következő év első napján birtokon belül. “Néhány hét még eltelik” -- fogalmazott Gulyás. Vagyis Fekete akadémiája pár hetes spéttel veheti csak át a házat. Már amennyiben.
A Debrecenből tavaly a pesti Hősök terére került esztéta által Vigyázat Műcsarnok 2.0 címen összehívott, a Műcsarnok intézményi múltjáról, jelenéről és jövőjéről szóló konferencia résztvevői ugyanis nem igazán hitték el, hogy a nem is oly sokára például iparművészetileg elbírált szőnyegeknek és más kézműves remekeknek rendeznek majd tárlatokat a százéves falak között a legkurrensebb contemporary art helyett. Mint ahogy azt MMA-elnök beígérte.
Az abszurdot fokozta, hogy Gulyás előszavában a kompetens államtitkárt felmentette a megfutamodás bűne alól. A sajtónak Karácsony előtt sebtiben körbeküldött meghívóban ugyanis még L. Simon László (mint költő, szerkesztő, kultúráért felelős államtitkár) is programpont volt. Ám őt, provokációtól tartva saját bevallása szerint először lebeszélte a személyes megjelenésről az igazgató,. És mire Karácsony másnapjára kiderült, hogy effélétől nem kell tartani, az államtitkár messze külföldre utazott, így legfeljebb -- a kor szavának engedve -- videós üzenetben oszthatta volna meg gondolatait az összegyűltekkel, de Gulyás direktor ezt végképp nem tartotta volna szerencsésnek. Az L. Simon-féle videoinstalláció így nem lett része a szeánsznak.
A konferenciaszervező esztéta mellett szól, hogy két egykori kultuszminisztert is szóra bírt. Rockenbauer Zoltán -- az MTVA-beli posztjáról nemrégiben lemondott Fideszalapító politikus -- a kinevezési, illetve pályáztatási metódusok bornírtságáról beszélt, no és arról, hogy senkinek sem lehet kizárólagos joga kimondani valamiről, hogy az művészet-e vagy valami kozmopolita bigyó. “Nálunk előbb tanulja meg mindenki a kijátszás fortélyait, mint a szabályokat” -- mondta a művészettörténész végzettségű Rockenbauer. Ezért szerinte a pályáztatós, kuratóriumokra hárított, kollektív felelősséggel elkent metódus helyett megfontolandó lenne, ha miniszteriális szinten, egyszemélyi felelősséggel dőlne el, hogy ki legyen egy adott intézmény vezetője. Ezek után nyílt színen vonta kétségbe Fekete legitimását.
Kikérte magának az ízlésterrort is, indoklása szerint ugyanis “ha valaki nem érti a kort amelyben él, az még nem konzervatív”. A Fekete által Gulyás szemére hányt Mi a magyar? című kiállítást pedig egyenesen korszakalkotónak nevezte, úgy vélekedvén, hogy amit a hírlapírók egyik fele nacionalistának, a másik fele pedig nemzetgyalázónak aposztrofál, az tényleg hatásos, a mai magyar viszonyokat tükröző tárlat. Kánont -- zárta szavait Rockenbauer -- hatalmi szóval sem átírni, sem megírni nem lehet, a Fekete által vízionált nemzeti szalonok pedig, mint az önválogatásra építő kipakolások, legfeljebb a műkereskedelemben játszhatnak szerepet.
Bozóki András, az eddiglen utolsó magyar kultuszminiszter a saját -- nyilvános gyónása szerint sem kivitelezett -- programját állította szembe a Nemzeti Együttműködés Rendszere által preferált kulturpolitikával. Az általa felvázolt T.E.A -- Tisztaság, Esély, Alternatívák -- modelljének lényege az önjáró, szabad és az állami dotáció ellenére független intézményrendszer, amely szakmai konszenzussal lehetőséget biztosít a művészeteknek, de nem akarja kijelölni, hogy mi a jó és ki a rossz.
Politológusi énjéhez híven erősen a centrális erőtér és a szabadelvű demokratizmus közötti, korántsem árnyalatnyi különbségekre összpontosított. A zsákmányszerző, despota államrezon kultúrpolitikai rákfenéjét épp abban próbálta megragadni, ahogyan a Műcsarnokot -- vagyis a kortárs képzőművészetet -- a NER kiszervezte a klientúrájának. Némi önkritikát is gyakorolt, amikor abszurdnak nevezte, hogy négy évente újra kell gondolni a kulturális irányokat, és hogy hiányzik a szakmai diskurzus.
Gulyás direktor konferencia-monológja a morál és a művészeti intézmények viszonyát taglalta az érezhetően kissé leeresztett hallgatóság előtt . A sokak szerint 1992-ben MDF-es hátszéllel a Műcsarnok élére került, saját kálváriáját is elbeszélő Keserű Katalin beszédét pedig már szunyókoáló teltház hallgatta. A tümpanon alatt egyre többen levegőztek a pár száz fős hallgatóságból. Az oszlopsornál és a büfében lajtsromozható híres-nevesek sorában a Trafót nemrégiben elnyerő -- a korábbi igazgató Szabó Györgyöt visszafoglalkoztató, és az MMA-ból is kilépő -- vajdasági táncszínház-művész, Nagy József, az MMA-t szintén otthagyó festőművész, Fehér László, a televíziós Kepes András és a galerista-etalon Szalóky Károly is felsorakozott. Mellettük azonos platformon kvaterkázott a kortárs képzőművészeti élet színe-java.
Az egy négyzetméterre eső jelentős művészek és megmondó emberek száma nemzeti rekordot döntött. A korábban késhegyre menő vitákat folytató felek egyetértésre jutottak: most kiegyeztek abban, hogy 1984-től (Néray Katalin “hatalomra kerülése” óta) a Műcsarnok mindig a progresszió fellegvára volt. Az elmúlt 28 év eltérő ízlésű igazgatói -- Néray, Keserű, Beke (László), Fabényi (Júlia), Petrányi (Zsolt) és Gulyás -- a nagyvilágra nyitottak ablakot. A kérdés csak az, hogy csukódik-e a spaletta.
Babarczy Eszter eszmetörténész szerint az ominózus nyílászáró nyitva maradhat, ha művészek a diákokhoz hasonlóan sutba hajigálják az ellentéteket és összefognak. Ha meg ez -- az esemény hallgató táborát bővítő Bojár Iván András művészettörténész-lapszerkesztő szavaival -- lakógyűléssé silányul, “egyen meg minket a fene”. A közelgő nagyszabású Csurka István életmű-kiállítás elé címmel zárszót tartó Dr. Máriás vajdasági szabaduló összművész annyit azért megfontolásra méltónak tartott, hogy részéről inkább lemond a magyar állampolgárságáról, ha neki újfent Milosevics-rendszerét kell újraélnie.
