Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Megváltó Parancsnok arcai közül a legkedveltebbek posztereken és pólókon szerepelnek. De milyen a többi? Egy most látható gerilla-fotóshow megmutatja, és a kiállítás arra is választ ad, ki volt a kubai forradalom amazonja, a titokzatos Kővirág?
A fotóművész és lódenkabát gyáros Christian Skrein gyűjteményéből nyílt kiállítás Salzburgban. A Che Guevara: A forradalom képei című tárlaton a gerillavezér ikonikus fotói is láthatók.
A nálunk megosztó személyiséggé vált kubai forradalmárt a szomszédos Ausztria befogadta és láttatni akarja. Közadakozásból nemcsak szobrot állítottak neki 2008-ban a bécsi Duna-parkban - Európában szinten egyedülállóan -, de a legrangosabb kiállító terekben mutatják be a róla készült fotókat az utóbbi években.
A Westlicht Galéria az osztrák fővárosban a minőséget jelenti a fotóművészetben, négy évvel ezelőtt adott helyt a Che Guevara/Egy generáció kultusza című fotótárlatnak, melyet Che nagyobbik fia, Camilo Guevara March nyitott meg. Bécs után pedig Salzburgban a Modern Múzeum nyitotta meg kapuit a minap az újabb Che-vernisszázs előtt – a február 3-ig látható kiállítás eredeti címe: Che Gevara. Bilder der Revolution.
A szervezők szerint a fotótárlat nem „egy politikai aktus” kíván lenni, hanem azoknak a „kulcsfontosságú éveknek a víziója”, amit a karibi ország forradalma és irányítói a világ számára jelentenek. Talán magunkévá téve ezt a felfogást, és kerülve az egyoldalú ítéletalkotást, objektívebben fókuszálhatunk a képi élményre, amelyet a Guevarát, a kubai földindulás vezéralakjait, s népét megörökítő fotóriporterek nyújtanak a számunkra.
Legyen az Alberto Korda közismert, a világon legtöbbször sokszorosított baszksapkás Che portréja vagy a neves svájci fotóriporter René Burri szintén magnetikus szivaros fotója. Ha egy pillanatra is elvonatkoztatunk attól, hogy a Korda által fekete-fehérben megkomponált fotó (e képek 99,9 %-a fekete-fehér) kit takar, közelebb kerül hozzánk a távolba révedő tekintet, a karakteres, szakáll keretezte arc. Megérthetjük, hogy a közismertségében ma is Leonardo Mona Lisájával vetekedő arc miért lett jelkép az 1968-as francia diáklázadások idején, miért készített belőle plakátot az olasz Feltrinelli Kiadó.
Che „megváltó arca” brutális bolíviai lemészárlása után is túlélte és túléli őt, még akkor is, ha időközben átment pop-ikonná, áruvédjeggyé, fogyasztói kategóriává. Ehhez még azt a hátteret sem kell keresnünk, hogy milyen körülmények között készült a felvétel 1960. március 5-én, amikor Ernesto Che Guevara elv- és harcostársai egy nappal később a havannai kikötőben felrobbant - vagy felrobbantott - lőszerszállító teherhajó, a francia La Coubre áldozatairól emlékeztek meg.
Nyilván szerepe van a Feltrinelli Kiadónak, Alberto Kordának, René Burrinak és a Kubában az eseményeket dokumentáló, témát vagy kalandot kereső fotóriportereknek, újságíróknak, íróknak, filmeseknek – az utóbbi esztendőkben is egész sor életrajzi könyv és film készült róla – hogy Che mítosza életben maradt, s a magaslatokba emelkedett vagy pedig épen megkísérlik az emlékét a legmélyebbre helyezni.
A salzburgi kiállítás Che mellett a kubai földindulás más népszerű alakjairól is szól, Camilo Cienfuegosról, a Nép Parancsnokáról (repülőgépével valószínűleg az Atlanti-óceánba zuhant, korai halálának több verziója van – a szerk.) és Celia Sanchezről, a Sierra Maestra első női gerillájáról, akit Kővirágnak is neveznek.
A Modern Múzeum 150 képet számláló kiállítási anyaga - melyet Christian Skrein 4500 tételt számláló kubai témájú fotógyűjteményéből válogattak - közelebb hozza a történelmi időszak egyszerű arcait, a kubai embereket is. Köszönhető ez olyan kiváló fotósoknak, mint Liborio Noval, Osvaldo Salas, Raúl Corrales, Tirso Martínez és Mario García Joya Mayito.
A Skrein gyűjtemény először érkezett Európába, több darabja, köztük Korda Che Guevaráról készített Hős gerillája is látható volt a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeum által 2011-ben Kubáról rendezett fotókiállításán. Ennek az „alfa-numerikus szimbólummá, hieroglifává és azonnal leképezhető jelképpé” vált fotónak az értelmezéséhez próbált közelebb kerülni a londoni Victoria & Albert Museum 2006-os gerilla-show-ja.
Bár nálunk sincs hiány az utóbbi években Che saját írásaiból (A motoros naplója, Bolíviai napló, A gerillaharcos kézikönyve), a palettáról hiányoznak a reális értékeléséhez hozzájáruló külföldi nagymonográfiák. Egyelőre a bővebb képalkotáshoz ajánljuk a Hilda Barrio – Gareth Jenkins felvezetésében megjelent Che Guevara legendája című albumot (Novella Könyvkiadó), amelynek több mint 250 felvétele között olyanok is láthatók, amelyek először jelentek meg.
