Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nemcsak a csernobili tiltott zónában tett képzeletbeli utazásról lehet popszámot írni, hanem az időben ide-oda ugrálva a sínek mentén is.
Arról, hogy mennyire rejtőzködő lények a poszt rockerek, bárki meggyőződhetett, aki este fél nyolc magasságában belépett a Dürer Kert legkisebb termébe, ahol a stílus egyik itthoni képviselője, a marionette ID játszott jól és a műfaj játékszabályai szerint első osztályúan, de szinte teljes magányban. Az őket váltó Thisquietarmy már nagyobb figyelmet kapott, pedig a világ minden bizonnyal legkisebb, egyfős magán hadserege a marionette ID programjához képest egy végletekig elborult nehézzenei előadással tette próbára a jelenlévők absztraháló képességét. Eric Quach a kísérleti poszt rock zenék sötét oldalát tárta fel közönségének gitárja fölé görnyedve és elveszve az előtte elterülő effekpedál rengetegből kinyert lidérces hangokban; magánszáma leginkább egy befalazott lélek haláltusájának utolsó reménytelen fél óráját idézte, és csak a legkitartóbb zajfüggőknek esett jól.
A poszt rock műfaj kifejezést több forrás szerint először egy brit kritikus, Simon Raynolds használta a Bark Psychosis zenekar Hex című 1994-es albumának elemzésekor a Mojo hasábjain, hogy egy olyan stílust határozzon meg vele, amely ugyan alapvetően rockos hangszerelésen alapul, de ezen túl kevés köze van a hagyományos rockzenéhez.
Az irányzathoz köthető előadók, illetve együttesek a gyakran nem megszokott módon, legtöbbször pengető helyett vonóval megszólaltatott gitárokat változatos hangszínek és zajszerű textúrák előállítására használják inkább, mintsem közönséges riffek és akkordmenetek lejátszására, míg a zene intenzitásának fokozásában a dobok nyers és életerős, domináns jelenléte a meghatározó. Ennek a komoly- és a könnyűzene határán egyensúlyozó műfajnak igazi karaktert a hosszan tartó kőkemény zúzások és a gitárviharok tombolásnak másodpercekre megálljt parancsoló, letisztult és melankolikus hangokkal teli nyugalmas átmenetek közti éles váltások adnak.
A stílus eredete a hatvanas évek drone zenéire vezethető vissza, a szenvedélyes-viharos gitártémák eleganciáját hirdető irányzat hívei pedig a hipszter-uralom előtti alternatív szubkultúra szürke figurái voltak, legalábbis külsőre. Legtalálóbb karakterrajzukat Rob Dobi, a YourSceneSucks.com üzemeltetője, agya és kreatívja készítette el.
Dobi szerint a mainstream fényét természeténél fogva taszító posztrockert nem lehet kizárólag a külső ismertetőjegyei szerint leírni, mivel a monokróm paletta színkészlete szerint öltözködik, így bármilyen közegben képes feltűnés nélkül létezni. Ez azt jelenti, hogy a külsejével a tömegből kitűnni akaró harsány szubkultúrák képviselőivel ellentétben a poszt-rocker nem a figyelmet kedveli, hanem igazán elemében magányosan érzi magát például egy olyan rendkívül unalmas helyen, mint East Hastings vagy egy világ végén túl található hangszerboltban, ahol egész nap taposhatja az effektpedálokat.
Félhosszú hajuk oldalra fésült és zsíros, szimpatizálnak a No Shave November mozgalommal, alkarjukat Godspeed You! Black Emperor tetoválás díszíti, bandákba pedig mindössze azért tömörülnek, hogy gyötrően hosszú, tizenkét perces számokat írjanak a csernobili zónában tett romantikus, képzeletbeli utazásaikról.
A szeánszon résztvevőkben a lelket az tartotta, hogy a Thisquietarmy kivonulása után végre láthatjuk élőben itthon is a brit poszt-rock színtér legkülönlegesebb zenekarát, az iLiketrainst. David Martin és zenekara jó hat évvel ezelőtt bebizonyította, hogy ez a súlyos műfaj a legalkalmasabb olyan magával ragadó zenék előállítására, melyek például a brit vasútvonalak összevonását a hatvanas években megcélzó Beeching-riportokról, az őrülettel sakkozó Bobby Fischer lelki világáról, vagy az egyetlen, merénylő által meggyilkolt brit miniszterelnökről, Spencer Percevalról szólnak.
Első kislemezük, a Progress Reform, valamint a rá egy évvel később, 2007-ben megjelent stúdióalbum, az Elegies to Lessons Learnt elsősorban az angolszász kultúrkör elfeledett történeteit dolgozta fel, helyet szorítva ezeknek az akadémiai szinten is kevesekből lelkesedést kiváltó témáknak a popkultúrában.
Annak ellenére, hogy ezeknek a dicsőséges Brit Birodalom emlékezetét megpiszkáló munkának a híre az angol parlament képviselőinek fülébe is eljutott, a zenekar 2008-ban, Ashley Dean távozását követően a radikális imidzsváltás mellett döntött: a British Raiways dolgozóinak egyenruhájára hajazó fellépőruhákat örökre elfelejtették és dalaik ma már az emberiséggel egy idős univerzális érzettartalmakról szólnak inkább a Joy Divison nyelvén, mintsem az Explosions in the Sky vagy a British Sea Power hangján elregélt helyi érdekeltségű ügyekről.
Ezen az estén egy egységesen jellegtelen poszt-rocker outfitben játszó, az alig megvilágított színpad árnyai között elvesző iLiketrainst láthattunk, akik mindezt erős és profi koncerttel ellensúlyozták, megerősítve azokat a fentebb ismertetett sztereotípiákat, melyek szerint ez a szubkultúra nem a külsőségekről szól. Legfrissebb albumuk, a nemrég megjelent The Shallows nyitószáma, a Beacons, valamint az album címadó dala adta meg az alaphangot ennek az egy órás szeánsznak.
Ekkor már világos volt, hogy Ian Curtis nyughatatlan szelleme lesz a kísérőnk mostani utunkon, melyre a harmadik tételként megszólaló Father's Sonnal fizethettünk be. Ennek a dalnak fontos dramaturgiai szerepe volt a programban, mert általa egyszerre készíthettünk számadást a zenekar múltjáról, miközben megbarátkozhatunk az iLiketrains profilját aktuálisan meghatározó Joy Division-kultusszal.
Így nem fájt annyira a folytatásban elővett, a legszebb korai iLiketrains-es emlékeket megidéző A Rook House for Bobby sem, nem keseregtünk fájó szívvel azon, hogy David Martinék jelene nem az ilyen monumentális poszt-rock himnuszoktól szól, hanem az olyan sejtelmes, hűvös és szövegeik komplexitása ellenére mégis könnyedén befogadható, illetve lendületesebb poszt-punk számokról. Ilyen aktuális, kimutatható Joy Divison-hatásokkal teli szerzemény a The Voice for Reason, a The Hive, a Mnemosyne és a We Used to Talk.
Ezek a friss szerzemények a koncert derekán kerültek elő, míg a múlt mindössze csak egyszer, a Robert Scott 1912-es tragikus kimenetelű Antarktisz-expedióciójáról megemlékező Terra Nova viharaival köszönt vissza már a fináléban. Zárásként a Reykjavík című szám terelte át a program legkitartóbb résztvevőit a bostoni Caspian sötét álomföldjeire, ahol hallójáratok olyan mértékű pusztításnak lettek kitéve, mint amit Sandy vitt véghez pár nappal ezelőtt az új-angliai partvidéken.
