Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kriminológusok, liberálisok, nácik, és kommentelők mind-mind saját regényt írnak a Bándy-gyilkosságról. Akárcsak Truman Capote tette 46 éve Kansas államban.
„Mitől féltek? A dolog megismétlődhet. – Ez volt a sablonos válasz.” Truman Capote így foglalta össze azt a hangulatot, ami a Hidegvérrel című regényében megörökített négyes-gyilkosság után elöntötte a tragédia környékén élő lakosokat, a Kansas-i kisváros, Holcombe polgárait. E regényben egy 1959-es mészárlást, előzményeit, nyomozását, és a résztvevők portréját tárgyalta a New York-i író, de legfőbb megfigyelése ez volt: a tragédia után a helyiek minden ajtót és ablakot zárni kezdtek és egymástól is féltek. Még azután is, hogy kiderült, a két gyilkos távoli, nem közülük való.
A Clutter család négy tagjának, a szülőknek és két fiatalabb gyermeknek halálában nem csupán a rideg brutalitás a megrázó. Hanem az értelmetlenség. Ez utóbbi egyenesen feldolgozhatatlan, hiszen ha lenne értelme, megelőzhetnénk a következő eseteket – ha ismerjük mechanizmusát, meg is szakíthatjuk a tragikus folyamatot. Capote sok tízezer leütést szán arra, hogy értelmet verjen a tettesek motivációjába és ezzel láthatóvá tegye a gyilkosságig vezető láncreakciót. Ezeknek az eseteknek a felderítésére találta fel a tényregény műfajt: a regény eszközeivel megírni okokat és következményeket, értelmessé tenni egy kíméletlenül irreális bűnesetet.
A felfedezés amúgy is a regény veleje, legyen bűnügyi a 20. századból, vagy utazó kaland a 18. századból. Szerb Antal, Lukács György és Milan Kundera is megegyeznek abban, hogy a regény csakis olyan nyitott világban létezhet, ahol a horizontvonalon túl értelmetlen, felderítetlen, kaotikus erők dúlnak. A regényíró és a hőse pedig arra való, hogy kiránduljon egyet a káoszban, hogy felderítse, hogy megértse, hogy rendet vágjon. Hogy földrajzi csodát fedez fel, mert térben utazik távolra, vagy lelki csodát, mert az emberi természetben merül le mélyre, regénye válogatja.
Az elmúlt hetek regényírói bűnügyi lelki csodát próbálnak felfedezni, mint Capote tette. Olyasvalamit boncolgatnak, amit a hosszú 19. századi francia kollégáik action gratuite-nek hívtak. Szerb Antal a Hétköznapok és csodák írásában példaként hozza André Gide regényének, a (1914) hősét, aki minden előzetes terv, konfliktus és ok nélkül kilöki utastársát a száguldó vonatból. Mi a magyarázata? Ugyanaz, ami miatt grimaszokat vágunk néha a tükör előtt, hozza Szerb a mindenki által ismert példát. Nincs magyarázat, értelmetlen, elemezhetetlen lelki folyamat. Van, és többet nem mondhatunk.
És ahogy Gide képzelt hőse értelmetlenül cselekedett, Capote valós bűnözőinek rémtette is magyarázat nélkül maradt. Capote nem talált mást évek után, mint zabolátlan ösztönöket.
Így jártunk mi is. A Bándy-gyilkosság értelmetlen volt, a gyilkos a semmiből bukkant fel, nem hozott magával tervet, nem volt oka, hogy Katát találja meg. Vagyis nincs tanulságunk, amivel óvatosabbak lehetnénk, nincs ellenszerünk. Vagyis bármikor újra megtörténhet. Vagyis az értelmetlenség ugyanúgy elviselhetetlen most, mint a Holcomb-i család mészárlás volt, felfedező út ide vagy oda.
A regényírókat és hőseiket azonban nem olyan fából faragták, hogy hamar feladják. A kitartás és a kétségbeesés hajtja őket útjukra. Capote egyik szereplője, Dewey felügyelő például leszögezi, hogy ”addig kell folytatnunk a munkát, amíg jobban nem ismerjük Clutterékat, mint ők maguk ismerték önmagukat. Amíg föl nem fedezzük az összefüggést a közt, amit vasárnap reggel találtunk, és valami közt, ami talán öt évvel ezelőtt történt. A láncszemet. Mert lennie kell ilyennek. Feltétlenül lennie kell.”
A tény élet-halál kérdés a regényíró számára. Capote fáradhatatlanul gyűjtötte össze évek alatt az – állítólag – 60 000 oldalra rúgó jegyzeteit. Az utolsó cipőcsatot, nyikorgó padlódeszkát vagy motorháztetőt tarkító rozsdafoltot is megismerjük.
Minél lehetetlenebbnek tűnik értelmet találni, annál fontosabb lesz a pánikszerűen összegereblyézett tények kupaca. A West Balkán tragédiánál az egyik kommentelő pontosan látni vélte, hogy az egyik hordágyon elvitt áldozatot megkéselték. Tudta, milyen hosszú és színű a seb, hogy pontosan hol helyezkedett el. Az colorádói lövöldözés után a keményvonalas fegyverviselő konzervatívok néhány posztolója rögtön felismerte az Obama adminisztráció keze nyomát a gyilkos kiképzésében, a megrendelt fegyverek útvonalában.
A regényolvasókért folytatott kampányban végül csak az egyik tény áll a másikkal szemben, és mindet monitoron osztják meg. A regényolvasók pedig továbbra is azt várják a szerzőktől, hogy ők maguk a hintaszékből izgulják végig a megírt kalandokat, és végül megoldással, és pontosan megrajzolt térképpel térjenek haza a hősök, amitől érthetőbb és biztonságosabb lesz a hintaszéken túli világ. Swifttől elvárjuk, hogy Gulliver doktorral feltérképeztesse a távoli szigeteket, Vona Gábortól pedig azt, hogy megértesse velünk, miért veszítettük el Erdélyt. Versaille ugyanis nagyon messzi ismeretlen vidéken fekszik. Bármennyire is írói fantázia műve a térkép, amit a regény végén kapunk, feledhetővé apró bűnné teszi a hazugságot: mindennek értelmet ad.
