Két pallérozott elme melegszívű jezsuitákról, jódlizó indiánusokról, Attiláról meg Arany Jánosról kvaterkázik. És ez jó; nekik is, – és ami szokatlan – az olvasónak is. Beszélgetésük tanúsítja, az irodalommal való bensőséges viszony nem szükségszerűen jelent belterjességet, a műélvezet még közvetve is ragadós.

Mert hát, sajna, mi, köznapi halandók viszonylag keveset forgattuk a XVIII. századi Pray György jezsuita szerzetes történeti munkáit, Répszeli László Hunnias-át (1731) vagy Klopstock Messiását (1773). És őszintén bevallhatjuk, a Buda halálát vagy Az elveszett alkotmányt is utoljára gimnáziumban olvastuk – ha valamikor egyáltalán. Márpedig Mórocz Zsolt író (az unterman) és Szörényi László irodalomtörténész (a légtornász) éppen ezekről beszélget a Hitel szeptemberi számában. A dialógus témáját nehéz meghatározni, és az se segít, hogy a Hogy gondozd a nemzetedet? címet adták neki. Ha jól sejtem, valamiféle fricska lehet ez a mélymagyaroknak, akik Esterházy Pétert az Így gondozd a magyarodat című írása miatt kiátkozták a nemzetből. Kár, hogy az utalásnak a szövegben nyomát se lelni.

Attila-kultusz

A beszélgetés csikorogva indul, mert klassz dolog, hogy Szörényi ennyire szereti a magyar nyelvet, mégis túlzás az az állítása, hogy a gyerek csak saját nyelvében válhat emberré, vagyis a korai kétnyelvű oktatás érzelmi korcsokat hoz létre.

Szerencsére ez az általános bölcselkedés a nyelvről nem túl terjedelmes, abban pedig igaza lehet az irodalomtörténésznek, hogy minden nyelvnek megvan a maga sajátos karaktere. Abban is lehet valami, amit a felvilágosodástól kezdve sokan bizonygatnak: „mi az ázsiaiasságunkban rendelkezünk egy olyan kinccsel, amely egyszerre otthon is van ebben a kultúrában, de mégis idegenszerű, ősi és aktuális”.

A diskurzus ott válik izgalmassá, amikor elkanyarodik az Attila-kultuszhoz, amelyet nem más, mint a politikai legitimáció logikája szült meg. Noha értékelhető nyoma nemigen van, mégis meglehet, a hun–magyar leszármazás képzete dinasztikus, misztikus tradícióként már a honfoglaló őseinknél megvolt. Az viszont biztos, hogy később az Árpád-ház meg a hun vezér vérszerinti kapcsolatának kimutatása szakrális jelleget kölcsönzött a királyság intézményének, és ez úton is legitimálta a magyar uralkodókat. Ez leginkább belpolitikai célokat szolgált, hiszen, mondjuk, Kézai Simon vagy Thuróczy János idejében egyáltalán nem volt jó európai sajtója Attilának, ő és hunjai gyerekijesztőként és a barbarizmus szinonimájaként éltek tovább. Így kaphatta a legbüdösebb sajt is az Attila nevet, igaz, már a modern időkben.

Attila-ábrázolás a XIX. századból. Eszményi múlt

wikimedia.org

Ám amikor a helyzet úgy hozta, a Habsburgok Mária Terézia uralkodása alatt nem haboztak megbízást adni Pálma Ferenc Károly jezsuita történésznek, hogy találja meg Habsburg–Lotaringiai ház magyar őseit, vagyis voltaképpen boronálja össze őket Isten ostorával. Minderre azért volt szükség, mert a Habsburgok mint magyar királyok „ősi jussként” jogot formálhattak Galíciára.

Jópofa hunok

Valójában az sem teljesen igaz, hogy a hunokról Nyugaton csakis rosszakat mondtak. Szörényi idézi Kimo Sticklert, aki szerint a hunok történelmileg sokszor megmagyarázhatatlan, sokszori feltűnése mögött az állhat, hogy az egykor Kínát is fenyegető népség olyan hírnévre tett szert, hogy attól kezdve, ha valamelyik nép vinni akarta valamire, akkor hunnak nevezte magát. De az Eddában és a Nibelung-énekben is vannak „szimpatikus” hunok. Végül egy mai hollywoodi példa az ambivalenciára: Ben Stiller múzeumi komédiáiban is felbukkan Attila figurája, aki vérszomjas idióta ugyan, de kiderül róla, hogy egy gyerekkori trauma miatt lett ilyen, és voltaképpen egy szeretnivaló nagy gyerek. Tehát Isten ostorának filmbeli figurája Janus-arcú.

Komikus, de valami hasonló történt Attila karakterével Mátyás király idejében is, amikor az uralkodó követséget menesztett II. Pál pápához, amikor is a küldöttséget vezető Janus Pannonius a szokásos szövegen túl, amely Szent Istvánra meg a többi magyar király jámborságára hivatkozik, arról is beszélt, hogy Attila is tulajdonképpen a pápát szolgálta, amikor nem rombolta földig Rómát és a Szentszék kérésére kifüstölte az eretnek ravennai püspököt; vagyis megjámborult és pusztító pogányként is Isten akaratának engedelmes eszköze volt.

Az Attilával kapcsolatos ambivalenciát a jezsuiták is tovább éltetik (erről szól Szörényi László 1993-as könyve), bár idővel egyre megértőbbek a magyarok „történeti” víziójával, azt igyekeznek romanizálni, civilizálni, megnemesíteni. Ők és tanítványaik pro és kontra írnak a hun hagyományról. II. Rákóczi Ferenc fejedelmet például a terminátor Attila inkarnációjaként ábrázolták, de ők azok is, akik megszabadítják Bécsújhelyről. Furcsa dolog, hogy miközben a jezsuiták a pápa akarat gyökértelen kiszolgálóiként ismeretesek, a valóságban – ahogy Szörényi mondja – „bármelyik rendnél mélyebben átérezték a helyi hagyományok jelentőségét”. Kínában megértőek a konfucionizmussal, Dél-Amerikában pedig az osztrák jezsuiták tanították meg jódlizni az indiánokat. Nem vicc.

Zrínyi és Arany

A költő Zrínyi Miklósnál például Attilának és testvérének, Budának végzetes története a magyar történelmet a Romulus és Remus párhuzam révén egyenesen római história mellé emeli. Zrínyinél a magyar történelem nem Szent Istvánnal vagy Árpáddal, hanem a testvérgyilkos Attilával kezdődik. A viszály, a testvérháború magvai ott lettek elvetve, és a fátum azóta is levakarhatatlanul a magyarokon ragadt. Viszont a magyarság életereje is – amivel képes ellenállni a törököknek – az „alapító” Attilának köszönhető.

Az Osszián megjelenése után, a romantika korában pedig Európa-szerte minden nemzet értelmisége igyekezett megtalálni az elveszett nagy naiv eposzt. Arany János is több kísérletet tett rá, hogy rekonstruálja. A Buda halálában Zrínyihez hasonlóan fatalistán ábrázolja a magyarok történelmét. Szörényi szavaival: „Isten maga sír azon, hogy a magyar olyan, amilyen, vagyis javíthatatlan. Önuralom híján elpuskázza a legnagyobb kegyet, amit adhatott neki.”

De Arany nemcsak a hun trilógiában tett arra kísérletet, hogy valami művészileg és gondolatilag is érvényest mondjon a magyarság karakteréről, hanem érdekes módon komikus eposzaiban, Az elveszett alkotmányban, a Nagyidai cigányokban vagy a Bolond Istók töredékben, illetve a Toldi-trilógiában. A három magyar jellemtípus: a hideg, a meleg és a langyos, valamint a fatális, mindig föltámadó ősviszály, a meg-megújuló seb (recrudescunt vulnera) a fenti művek mindegyikében előkerül. És még valami, a mély pesszimizmus, hogy – mint a Toldi estéjében írja –: „a sötéttől a nép megborítva marad”.

(Hitel, 2011/9)

Zádori Zsolt