„Miért vállaltam a hozzám sehogy sem illő káderesi beosztást a szemlátomást megmerevedő kommunista rendszerben? A kérdést sokszor feltettem magamnak, amikor 1948 őszén megkezdődött a felülvizsgálat fedőnevű párttisztogatás, amely nem is titkoltan a pártba besöpört gyanús szociáldemokraták, polgári elemek és »ingadozó kispolgárok« kisöprésére irányult. Sejtettem […], hogy erkölcsi és lelki romlások nélkül, mások és magam sérelme nélkül nem kerülhetek ki ebből a pártakcióból” – idézte meg saját szerepét fiainak szánt, 1993-ban könyvben is publikált „önvizsgálati tanulmányában” Hanák Péter (1921–1997) történész a rendszerváltás táján (Ragaszkodás az utópiához. Liget, Bp., [1993].)

Kifizetődő gátlástalanság

Ezekről a romlásokról, sérelmekről szól Romsics Ignác cikke is a friss Rubiconban – csak kevesebb önfelmentő sasszéval, elhallgatással és több ténnyel. Az írás a neves szerző akadémiai székfoglalóján alapul, és a magyar történetírás 1945 és 1949 közötti gleischaltolásáról, szovjetizálásáról szól. Néhányan élnek még az egykori felek közül, ha már nem is a főszereplők, nem is szólva sok-sok hálás tanítványról, tehát ma is érzékeny témáról van szó. Romsics megközelítése erősen pozitivista, elsősorban az események pontos felelevenítésére törekszik, kevés értékelő megjegyzést tesz, s takarosan bánik az egykori dermesztő megnyilvánulások felidézésével. Bár az a kevés is sokat elárul az akkori veszedelmes viszonyokról, aljasságokról.

Nem egyszerűen „szakmai leszámolásról” volt, az 1948-ban indult tisztogatásba az állambiztonság is bele lett vonva. A Teleki-intézetet lefejezték és átkeresztelték Kelet-európai Tudományos Intézetté, az akadémiát kiseprűzték, a Történettudományi Intézet elvhű (vonalas) kommunista munkatársai, Vígh Károly, Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter és Spira György pedig kollégáikat a szerveknél többször is feljelentették, és lelkesen vettek részt kiváló történészek, mások mellett Kosáry Domokos, Benda Kálmán, Hajnal István, Váczy Péter, Wellmann Imre kicsinálásában. Míg áldozataik jóidőre eltűntek a süllyesztőben, addig a párt ifjú történészei egyre magasabb állásokba kerültek. Karrierszempontból tehát erősen kifizetődő volt a gátlástalanság.

A „polgári történészek” elleni ideológiai frontot azonban nem az éhes kollégák, hanem a párt nyitotta, a hadműveletet pedig Révai József, Andics Erzsébet, Nemes Dezső, Mód Aladár és Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet irányította. Az emlékező Hanák igyekezett is a felelősséget részben feletteseire, a megrendelőkre tolni: „Igaz, Kosáry Domokos és Benda Kálmán eltávolításának sem kezdeményezésében, sem eldöntésében nem volt, nem lehetett részem, de támogattam a pártakciót.” Ez a támogatás a gyakorlatban például azt jelentette, hogy 1949. július 11-ének éjszakáján az ÁVO embereinek segédkezett a célszemélyek hivatali asztalainak feltörésében. Ennek fényében kissé más színbe kerül emlékezésének az a színes részlete is, amelyben arról szól, Hanák mennyire „sokat dolgozott azért”, hogy Domanovszky Sándor híres művelődéstörténeti szemináriumának a kulcsát kiérdemelje, majd a saját fiók- és könyvszekrénykulcsa legyen. Később egykori mestere is áldozatul esik az „osztályellenségek” ellen irányuló csisztkának, az emlékező pironkodik is a saját szerepe miatt.

Polgári körmök, pártkarmok

Romsics cikkéből most kiderül, a vádak elképesztőek voltak, mindenkit fasisztának minősítettek, aki nem volt „velük”. A történészi szakvéleményt Pach Zsigmond Pál és Mérei Gyula szállította. (Utóbbi mint egykori szocdem különösen érdekelt volt abban, hogy minél inkább kielégítse a megrendelők igényeit.) A vádaskodás mindenre kiterjedt, a kollégák „kétes múltjára”, az intézeti teadélutánokra (valójában egy magas színvonalú és feltűnően pártatlan előadássorozatra), de még Kosáry titkárnőjének osztályidegen megjelenésére is: „karcsú, rúzsos és kifestett, vörösre lakkozott körmökkel, hosszú szipkával, nyafogó hanggal, polgári világfájdalmakkal teli, olyan, mintha egy amerikai képes magazinból vagy egy hollywoodi fimből vágták volna ki. Gyűlöl bennünket, és mi őt.”

1945 nem jelentett igazi törést a századforduló táján intézményesedő és sokszínűségét a két világháború között is megőrző magyar történettudományban Romsics szerint, az átalakulást inkább jellemezte a folytonosság, így a szakmai színvonal se azonnal került pártcsinovnyikok feneke alá. 1948–1949-ben viszont minden megváltozott, a történészek a párt ideológiai kiszolgálói lettek, az akadémiai és az egyetemi világot egyértelműen a pártos nívótlanság jellemezte. És így maradt lényegében az '50-es évek évek végéig.

Igazi kelet-európai história az is, hogy a magyar történettudomány megújításának és színvonalassá tételének mások mellett majd azok a nagyszerű történészek lesznek együttesen az élharcosai, akik egykor a képtelen tisztogatás áldozatai és végrehajtói voltak – Kosáry, Benda éppúgy, mint Hanák és Spira. Nagyon sokat tettek azért, hogy a nyolcvanas évekre tudományáguk újra  magas színvonalú és sokszínű lett. Utóbbiak későbbi munkásságukkal igazolták, hogy történészként is boldogultak volna, szakmai karrierjükhöz nem lett volna szükségük maguk és mások erkölcsi és lelki romlására.

(Rubicon, 2011/5)

Zádori Zsolt