Talán nem kell különösebben magyarázni Locke szellemének jelenlététét a liberális demokrácia intézményeiben vagy az APEH működésénél. A derék gnosztikusok gondolatai is felismerhetők a Csillagok háborúja epizódjaiban vagy épp Berkeley-é a Mátrix trilógiában. Ám hogyan kerül Arisztotelész, a trákiai géniusz évezredek múltán egy magyar parasztporta küszöbére? De kérdezzünk csak vissza: Ha nem is testi valójában, de szellemében – már miért ne adomázhatna csibukolva Arisztotelész az ámbituson? Már miért ne foglalkoztathatnák ugyanazok az etikai problémák az egyszerű embereket is, mint egykor a nagy filozófust?

Péter László irodalomtörténész cikke az októberi Tiszatájban erről szól. Olyan kulturális motívumok kacskaringós útját, transzformációját, olykor reinkarnációját követi nyomon, amelyek évezredes eredetűek, s valószínűleg a mostani nemzedékekkel sem tűnnek el nyomtalanul. Szerzőnk a folklór és az irodalom izgalmas és termékeny kölcsönhatását szép hasonlattal érzékelteti: „Mint a víz körforgása a természetben: eső, pára, felhő, eső…”

A szegedi tudós a gyermeki hálátlanság mesei tanulságának három motívumát járja körül. Az egyikben az idős, munkaképtelen ember „önként” vagy a könyörtelen tradíciónak engedve követ el öngyilkosságot. Sánta Ferenc novellája (Sokan voltunk), amelyben a narrátor öregapja a büdösbarlangban leli halálát, vagy a japán Fukazava hasonló témájú írása (Zarándokének), egyáltalán nem előzmények nélküliek, a feleslegessé vált idős ember öngyilkosságának vagy halálba segítésének eredete a folklórban gyökerezik, s a magas irodalom is már az 1950-es évek előtt (ekkor íródott mindkét novella) rátalált. Szerzőnk a motívum továbbélését is bemutatja, hogy miképpen folklorizálódott, variálódott újra egy kalendáriumi történet révén. A különleges az, hogy nem a magyar (gyilkos barlang), hanem a japán változatot (a kosárba való leeresztés, a hálátlan fiú aktív közreműködése) díszítette, mesélte el egyéni módon a nagybánhegyesi Zsofka néni.

Az efféle kulturális nyomkereséseknek már csak az a természetük, hogy az olvasó eltunyult memóriáját is mozgásba hozzák. Így ugrott be, hogy az öregek „önkéntes” halálával Dobos Ilona és Bosnyák Sándor néprajzkutatók is foglalkoztak, előbbi egyenesen azt állította, hogy a szokás valaha Székelyföldön és Dunántúlon is elterjedt volt. A leghíresebbről, a gyilkos Torjai-büdösbarlangról Jókai is beszámolt, de a kénhidrogén 1870 után aligha szedhette tovább áldozatát, mert a barlang száját ajtóval lezárták. Maradtak viszont a történetek.

A gyermeki hálátlanság másik motívuma, amikor az apa vályúból vagy fatányérból etetné a nagyapát, vagy rossz köntösbe, lópokrócba öltöztetné őt, mire az unoka arra figyelmezteti az apját, hogy márcsak ő is ezt fogja vele tenni. Erre persze az apa többnyire megjuhászodik, s belátja szívtelenségét.

Ennek durvábbik változata, amikor a rossz fiú egyenesen agyba-főbe veri az idős embert, s hajánál fogva hurcibálja, mire az öreg arra kéri, hogy az ajtónál tovább ne tegye, mert egykor ő is csak a küszöbig cibálta az apját. Na, ez a példázat származik Arisztotelész Nikomakhoszi etikájából (i. e. 330). És ez jelent meg mások mellett Bornemissza Péternél, Dugonics Andrásánál és Illyés Gyulánál. De nem csak náluk, hanem a paraszti szóhagyományban is.

„Nem csodálatos, hogy írástudatlan parasztok emlékezete évezredeken árt megőrizte a görög filozófus erkölcsi példázatát?” – lelkendezik Péter László. Okkal. Ahogy az is borzongató, hogy a fenséges írásbeliségnek köszönhetően mindennek nyoma maradt, és minden barbarizmus dacára vannak még emberek, akiket ez lázba hoz.

(Tiszatáj, 2010/10) 

Zádori Zsolt