A választás üzemmódból, „ebből az intellektuálisan beszűkült állapotból a Fidesz egyelőre nem tudott kizökkenni”, nem képes kormányzati munkára váltani – vélekedik Oszkó Péter volt pénzügyminiszter a Mozgó Világnak adott interjújában. De vajon jogos-e a bírálat?
Oszkó Péter az első magyar pénzügyminiszter, aki nem csepülheti kedvére utódját, ugyanis az Orbán-kormánynak rendhagyó módon nincsen pénzügyminisztere. Azért nem jön zavarba, és az új kabinet teljes pénzügyi–gazdaságpolitikai teljesítményét bírálja. Oszkó szerint tudatos gazdaságpolitikája nincs is Orbán Viktoréknak, sem az egész, sem a részletek nincsenek kidolgozva. A Mozgó Világnak adott interjújában a víziók helyetti rögtönzések mellett a rossz kommunikációt (Kósa, Szijjártó, Varga, Matolcsy, Orbán és mások összevissza nyilatkozatait) teszi felelőssé, hogy a Bajnai-kormány (és Oszkó) által megteremtett, az ország finanszírozhatósága szempontjából oly fontos külső bizalom máladozik, amit a gyengülő forintárfolyam és a romló kockázati besorolás is mutat. A nyilatkozó nem titkolja, rettentő elégedett a válságkezelésben elért eredményeikkel. Mint például: „elmondtuk, mik azok a konfliktusokkal teli intézkedések, amelyeket végre fogunk hajtani, majd precízen végig is vittük őket”. Vagy: „tavaly, amikor átvettük a kormányzást, épp a szakadék szélén táncolt az ország, és könnyen bele is zuhanhatott volna, mi pedig jó messze elráncigáltuk a szakadéktól, vissza egy stabilabb területre”.
Egy interjúnak nem feltétlenül tesz rosszat, ha az interjúer és az interjúalany egyetért, nem kell mindig és mindenkivel harcba szállni. Ez esetben mégis tán meg lehetett volna szorongatni Oszkót, a beszélgetés előnyére vált volna, hisz egy-két árnyék csak-csak vetül a válságkezelő kormányt övező szolid glóriára. Ám Rádai Eszter kérdéseire a beszélgetőtárs a kelleténél többször kénytelen válaszát igennel, perszével, így vannal kezdeni. Az is igaz, a volt miniszter a legjobb miniszter.
Oszkónak elsősorban az elszalasztott lehetőségek fájnak: „A legnagyobb kár nem azzal érte mindannyiunkat, hogy a kormányzati hibák miatt romlottak a pénzügyi mutatóink, hiszen stabil állapotban van az ország, így a mutatók romlása is csak korlátozott lehetett. Az eddigi károk sokkal inkább az elszalasztott lehetőségek miatt mutatkoznak, hiszen az első három hónapot sokkal jobban lehetett volna csinálni. […] Nem arról van azonban szó, hogy az új kormány már lerombolt három hónap alatt mindent, amit egy év alatt felépítettünk, csak arról, hogy lenne esélye jobbat csinálni, és ezt nem teszi. Azaz kisebb arányban az eddig elvégzett munkát, nagyobb arányban a jövőjét éli fel az országnak.” Ilyen lehetett volna az önkormányzati és az egészségügyi reform is.
De vajon nem túlzott elvárás-e három hónap kormányzás után, egy hónappal az önkormányzati választás előtt gyökeres változásokat várni egy olyan kormánytól, amelyik az antireform, a „mindent visszacsinálunk” ígéretével győzött? Politikai öngyilkosságot szánt szándékkal kevesen követnek el, Orbán Viktor se készül rá, ezért taktikai szempontból érthető az óvatosság. Viszont igaza van Oszkónak és más kritikusoknak is, a kivárás, a csend jelenthet tanácstalanságot, koncepciótlanságot és bénultságot is. A jelek valóban nem túl biztatóak. „A kormány továbbra is választási üzemmódban működik és az önkormányzati választásokig csakis a népszerűsége és a várható választási eredmények foglalkoztatják” – mondja a volt a miniszter. Mint ahogy azt is, hogy közben a külvilág egyelőre türelmesen várakozik, hogy történjen már valami érdemi.
Azért ez a türelem addig nem tart, hogy hozzájárulnának az idei és a jövő évi hiánycéltól való eltéréshez. Oszkó szerint ez is az Orbán-kormány hibája, mert az unióval és az IMF-fel rossz („durva, belemenős, konfrontatív”) tárgyalási technikát választott. Nem úgy, mint, naná, Bajnaiék… Ha csak ezen múlt volna, ők vajon miért nem tudtak a feltételeken továbblazítani?
Ezzel együtt számos, a kurucfülnek jól hangzó retorikai fordulatot leplez le Oszkó. Az egyik ilyen, hogy az IMF-fel való tárgyalás megszakításával „visszanyertük gazdasági önrendelkezésünket, függetlenségünket”. Helyesen mondja az egykori miniszter: „nem az teszi kiszolgáltatottá az országot, hogy az IMF-fel kell tárgyalnia, hanem az, hogy hitelt kell felvennie és azután kamatokat fizetnie. Akkor lenne független az ország, ha nem lenne hitelfelvevő pozícióban, és nem kellene nagy kamatokat fizetnie.” Mint ahogy az is csacsiság, hogy az IMF-nek szőrösebb lenne a szíve, mint az uniónak, aminek – mint mondta Orbán – egyébként is tagjai vagyunk. Valójában, az EU sokkal szigorúbb, és különösen az a görög válság kirobbanása óta, s tény az is, hogy az IMF-nek szintén tagjai vagyunk.
Oszkó semmi rendkívülit, egyedit nem lát az új kormány eddigi gazdaságpolitikájában. „Hiába várunk új munkahelyek létrejöttére, ha arra vonatkozó elképzeléseknek nyoma sincs, ezzel szemben konkrét ígéretek inkább a nyugdíjszabályozás és a családtámogatási rendszer felpuhítására hangzanak el, amelyek korábbi rossz politikai reflexeket idéznek, és az aktivitás helyett az inaktív státus terjedését támogatják. Ennek tükrében azt, hogy 2010 végéig tartja a kormány a költségvetési hiánycélt, nagyobb arányban a bankadó megemelésével, azért nehéz lenne külön magyar útnak tekinteni. Az egyedüli magyar virtus a bankadó volt, arról tudjuk, hogy politikailag népszerű, gazdaságilag nem túl szerencsés, és a jelenlegi kormány is ideiglenes intézkedésnek szánja […] Ráadásul minden megtett intézkedés és elhangzott ígéret logikája – vonatkozzon az akár a különadók bevezetésével, illetve megemelésével biztosított pénzügyi egyensúlyra, akár az inaktívaknak, nyugdíjasoknak vagy családtámogatásból élőknek tett ígéretekre – a 2002-es, illetve 2006-os választások utáni kormányzati politika eszköztárát idézi. Talán az egyedüli újdonság a jelenlegi hazai útban, hogy Magyarországon a kormány pillanatnyilag továbbra sem hajlandó megmondani, hogy valójában mit fog a jövőben csinálni, olykor úgy tűnik, mintha nem is tudná” – vélekedik az utolsó magyar pénzügyminiszter.
(Mozgó Világ, 2010/9)
zádori