Az államélet vagy a társadalom működését – a család világából vett hasonlatok mellett – talán a test, az ember anatómiájából kölcsönzött fogalmakkal írták le a legtöbbször. Ezt az évezredes hagyományt nevezik organicistának. Eszerint az államszervezet és a társadalom felépítése, hierarchiája és mechanizmusai az emberi test tagjait, szerveit és fiziológiáját követik. Természetes az az igény, hogy az olyan bonyolult „organizmusokat”, mint az állam vagy a társadalom testközeli módon modellezzenek. A test régóta kéznél volt és kézhez állt. Az analógia különösen a premodern időkben és politikai rendszereknél nem tűnt túlzottan erőszakoltnak.

Az emberi test vagy anatómia képviselte analógiában általában valamilyen hierarchikusan elrendezett politikai állapotot szokás belelátni. A szervezet részei kiegészítik, segítik egymást, egymásra épülnek, minden a maga helyén van, éppen ezért nincs lehetőség e rend megváltoztatására, a „testrészek lázadása” szükségszerűen valamilyen „természetellenes” állapothoz vezet, korcsot, gnómot eredményez. A „jól elrendezett” rendek és a karok (status et ordines) például évszázadokon át megszabták a magyar közjogot és a róla való gondolkodást. Ám olykor a test–állam azonosítása nem csak „konzervatív” politikai célokat, a hagyományok elfogadását szolgálta. A Császári Leirat a Katonákhoz és Tengerészekhez (1882), a japán Meidzsi reformok kulcsirata például így fogalmaz: „Mi [a császár] vagyunk a fej, és ti vagytok a test. Függünk tőletek, mint karjainktól és lábainktól. Az, hogy képesek leszünk-e megvédeni országunkat és visszafizetni az őseink onját [lekötelezettségét], azon múlik, hogy ti teljesítitek-e kötelezettségeiteket.”

William Harvey

A politikai élet vezetője, a törzsfő, a király vagy más uralkodó általában fejként jelenik meg e hasonlatokban, olyan központként, amely a test többi tagja felett áll, hozzájuk képest értelemmel bír, birtokában van a valóság többforrású észlelésének, képes a testrészeket célirányosan összerendezni és irányítani. De emellett működése erősen függ az értelemmel nem bíró egyéb részektől. Nélkülük csonka vagy életképtelen lenne az állam működése és a „fej” is elárvulna.

Az analógiás gondolkodás másik változata a politika centrumát nem a fejhez (lásd államfő), hanem a szívhez hasonlította. Ez ugyan nem terjedt el annyira világszerte, mert a szívnek sokáig és sok helyen nem tulajdonítottak minden mást megelőző, kiemelkedő szerepet, a középkorban például Galénusz nyomán a test hierarchiájában a májjal volt egy polcon – de azért egyáltalán nem számított ritkának a királynak az ország életében vitt szerepét a szívnek az élő testben betöltött funkciójához hasonlítani. Így a középkorban az uralkodót Krisztus érző-vérző szívével vetették össze.

William Harvey (1578–1657) először írta le vér keringésének és újratermelődésének módját. Az angol orvosdoktor 1628-ban publikált könyve egyenesen fejedelemként mutatta be a szívet, a testi állam „legelső és legmagasabb kormányzataként”. A hasonlító szerkezet iránya nála tehát megfordul: a test, az élőszervezet hasonul az államélethez. A minta a királyi hatalom, a mintakép a szív. Eszerint a szívtől „függ és belőle származik az élőlények minden ereje”, minthogy ő „hozza létre, táplálja és tökéletesíti őket”, akárcsak a király az ő alattvalóit – idézi Harvey I. Károlynak írt dedikációját Szántó Veronika filozófiatörténész a Világosságban megjelent tanulmánya.

Az ajánlás szerint a szív egy jóságos uralkodó, a szervezet „kincsestára és kútfeje”, az egyetlen testrész, amely közhasználatra, nem pedig a saját javára cselekszik; ráadásul „az élet kezdete”, amely már „a máj és az agy kialakulása előtt is” rendelkezik „vérrel, érzéssel, mozgással”.

Harvey 1651-ben és később már egyáltalán nem volt ennyire elragadtatott a szív „királyi szerepét” illetően. Akkor már úgy írt, hogy a szív „a vér puszta jóindulatának köszönheti” életét. Homlokegyenest mást mond tehát, mint 23 évvel korábban. Amit azzal is megtold, hogy a legelső, a legöregebb testrész felségjoga sem a szívet, sem a májat, sem az agyat nem illeti meg, hanem egyes egyedül a vért.

Arra, hogy mi késztethette a szív szuverenitásának radikális felülvizsgálatára Harvey-t két magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint újabb megfigyelések és felfedezések állhattak a revízió hátterében, a másik szerint tudományon kívüli, politikai természetű körülményekben találja meg az okokat. Feltűnő ugyanis, hogy Harvey „pálfordulása” egybeesik Stuart Károly 1649-es trónfosztásával.

Szántó Veronika éppen azt vizsgálja, mennyire meggyőzőek a „szív trónfosztásának” politikai eredetű interpretációi. A magyar kutató erősen szkeptikus e szellemes és tetszetős magyarázatokat illetően. Nem világos például, hogy miután az angol természettudós a vért „decentralizált fiziológiai” ágensként azonosította, tehát a tudományban (úgymond) republikánus vagy eretnek lett, miért maradt meg mégis haláláig royalistának. Szántó bemutatja azt a magyarázatot is, hogy Harvey-t nem fondorlatosan titkolt forradalmi nézetei vezették el a szív le- és a vér felértékeléséhez, ilyenek ugyanis nem voltak neki, hanem a korra jellemző természetfilozófia, a vitalizmus, amely szerint az anyag eredendően aktív és változásának elvét önmagában hordja, képes önszervező módon rendet és szabályszerűséget létrehozni. Az önmozgó és átszellemült vér elképzelésének eredetét tehát egyesek szerint itt kell keresni nem a politikai rendszerváltásban. Szántó szerint azonban a vitalista természetfilozófia a XVII. század elején nem szükségszerűen vezetett el mindenkit liberális vagy republikánus politikai, valamint radikális kulturális nézetekhez.

Szántó Veronika figyelmeztet arra, hogy Harvey egész életművét végigkísérte a vér és a szív elsőbbségének harca, s a vér fontossága már számos korábbi írásában is megjelenik, de csak akkor válik hangsúlyossá, ahogyan a tudós figyelme a vérkeringésről egyre inkább az egyedfejlődésre, a működésről az ontogenezisre irányul. „A szív trónfosztása nem annyira váratlan és radikális szakítás a korábbi tanokkal, mint inkább egy kezdetektől jelen lévő belső ellentmondás feloldására tett, nem teljesen sikeres kísérlet” – összegez a magyar kutató.

(Világosság, 2009/tél)

zádori