„A kétharmados követelmény nem egyszerű formai előírás, hanem olyan alkotmányos garancia, amelynek lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés” – mondta ki az Alkotmánybíróság. Ehhez képest az alkotmány szövegéből csak a kétharmados formai szabály olvasható ki, azzal módosítható a régi és alkotható meg az új konstitúció. De mire gondoltak a bírák és mire gondolnak azok a jogászok, akik szerint a Fidesz–KDNP kétharmados többsége önmagában még nem jelenti azt, hogy bármit megtehet az alaptörvénnyel?

E kérdéssel foglalkozott az Eötvös Károly Intézet alkotmányjogi teadélutánja a választások előtt, március 23-án. A meghívottak, gyakorló és volt alkotmánybírák, alkotmányjogászok és történészek előadásai közül háromnak az írásos változatát hozza a BUKSZ nyári száma.

Mindhárom cikk amellett érvel, hogy a Fidesz nem tekintheti a „választóktól kapott kétharmados felhatalmazást” alkotmányozói hitbizománynak, az alkotmányozás nem magán- vagy párttevékenység, mert az alkotmány az állampolgári közösség egészének műve. A tudós szerzők nem vitatják, nem is tehetnék, hogy a jelenlegi szabályok alapján formai korlátai alig vannak az alkotmányozásnak, újabbakat és szigorúbbakat „önkéntes felajánlásként” pedig csak a többség róhatná magára, ám erre a Fidesz láthatóan nem hajlandó. Az alkotmány-előkészítés ideiglenes munkacsoportokban, kormánypárti többségű parlamenti bizottságban folyik, a koncepcióról egyelőre semmi biztosat se tudni, ma még csak az borzolja a kedélyeket, amit az alkotmány-előkészítő eseti grémium tagjai (Boross, Pálinkás, Szájer, Schöpflin, Pozsgay és azóta törvénysértően alkotmánybírává választott Stumpf) a sajtóban kifecsegnek. A kormányfő tavaszra ígéri az új alaptörvényt, de elveti, hogy népszavazást tartsanak róla.

Orbán Viktor láthatóan egyszerre szeretné felpörgetni az alkotmányozás motorját, és közben elkerülni a nyilvános vitákat. Pedig az alaptörvényeket többnyire nem titkon, sufniban buherálják. A választóktól kapott, sokat emlegetett felhatalmazással is van egy kis bibi. A Fidesz a kampány során elfelejtette közölni választóival, hogy mit is akar az alkotmánnyal, így azok csak a kormányzási programra adhatták le voksukat, nem pedig az alkotmányozásira. Az érett demokráciában nem csak kivételesen szigorú szabályok vonatkoznak az alaptörvény módosítására, de sokszor többszöri megerősítéshez kötik. Hollandiában az alsóháznak fel kell oszlatnia magát, ha alkotmányt módosít, és az új választott testület kétharmadának kell ismét rábólintania az új szabályokra.

Habár a jelenlegi parlamenti viszonyok mellett az eljárási feltételek valóban egyszerűen teljesíthetők, Miklósi Zoltán jogfilozófus szerint igenis vannak tartalmi korlátai az alkotmányozásnak. A többség nem írhatja át a szája íze szerint az alaptörvényt vagy nem alkothat csak neki magának tetsző újat. A hatályos alkotmány ugyanis már ma is utal tőle függetlenül létező instanciákra, normákra, elismeri ugyanis az alapvető emberi és polgári jogokat. E jogok forrása nem maga az alkotmány, a független norma pedig „kívülről korlátozza az alkotmány lehetséges tartalmát”. Tehát hiába szűkítené a minősített többséggel elfogadott új szöveg egyes csoportok jogait, vagy preferálna más csoportokat, az normát sértene. Kérdés, persze, hogy ki kényszerítené ki a parlamenti többségnél az egyenlő bánásmód elvét sértő szabályok eltörlését, hiszen az Alkotmánybíróság jelenlegi gyakorlata szerint nem vizsgálja az alkotmánymódosítást és így valószínűleg az új alkotmányt sem.

Miklósi szerint a „köztársasági alkotmány alapszerkezetét” egy kétharmaddal elfogadott új alkotmány sem változtathatja meg; így annak tartalmaznia kell „az Alkotmánybíróságra vonatkozó garanciális szabályokat, a bírói függetlenséget szavatoló intézményeket, a parlamentáris kormányzás lényegi elemeit kialakító szabályokat és a plurális, független sajtó működését garantáló szabályokat”.

Szigeti Tamás és Vissy Beatrix közös írása egyenesen odáig megy, hogyha „elfogadnánk a kétharmados alkotmánymódosítás korlátlanságát, akkor a szocialista alkotmányjogi felfogás talajára tévednénk vissza”. Az alaptörvény nagyobb érték annál, mintsem kétharmadnyi képviselő szándékától függjön, minimális követelmény, hogy az eddigi alkotmányos gyakorlatra is tekintettel legyen, valamint figyelembe vegye azokat a tartalmi követelményeket (plurális demokrácia és emberi jogok intézményes garanciái), amelyekről Miklósi is ír.

A fentebb idézett két cikk tehát arra vállalkozott, hogy számba vegye, milyen korlátai vannak az alkotmányozásnak és az alaptörvény módosításának. Tóth Gábor Attila pedig arra volt kíváncsi, milyen lehet majd az új alkotmányos konstrukció. Mivel márciusban még kevesebbet lehetett tudni Orbán és a Fidesz szándékairól, mint most, megpróbálta a közelmúlt jog- és politikaelméleti vitáiból kihüvelyezni, mire számíthatunk, várhatóan mi és hogyan fog megváltozni. Ezek szerint:

1. Népszuverenitás, népképviselet. A szabad és egyenlő polgárok vitatkozó, álláspontjukat ütköztető közösségét a belátási képességeikben korlátozott választók felhatalmazásán alapuló politikai rendszer válthatja fel. 2. Intézményi struktúra. A képviseleti döntéshozatal, valamint az alapvető egyéni jogok védelmében egymást korlátozó hatalmi ágak helyett a nemzeti érdeket leginkább megjeleníteni képes „vezér” kerül az alkotmány centrumába. 3. Individuumok. A szabadság jogával és felelősséggel rendelkező egyénekkel szemben prioritáshoz jut a jó élet egy meghatározott (vallás)erkölcsi formája. 4. Politikai közösség. Az államhatáron belül élő, egyenlő státuszú személyek körével versengő alkotmányos rangra emelkedik a történelmileg, kulturálisan, etnikailag a magyar nemzethez sorolt emberek köre.

Hogy így lesz-e, nem tudhatjuk. Hogy jó lenne-e, ha így alakulna, érdemes lenne róla vitázni, mielőtt még késő lesz. Ha másért nem, legalább azért, hogy tudjuk, mit nyerünk és mit vesztünk az új alkotmánnyal.

(BUKSZ, 2010/nyár)

Zádori Zsolt