A kultusz szerves része a kultúrának, így a magas kultúrának is. Olykor és egyesek kultuszt építenek, máskor és mások kultuszt rombolnak, hogy aztán minden feledésbe merüljön, míg valakik megint ki nem nyitják az elveszettnek vagy lezártnak hitt dossziékat, és újra indulhat minden. A kultúra természetes önmozgása ez, befolyásos alakítóinak nemes elfoglaltsága, még ha sokszor túlzottan nagy is a tét (máglyahalál, bürök, könyvégetés, egyebek). Elvileg kultuszt – akár csak irodalmi kultuszt – építeni kifizetődőbb mulatság, mint rombolni. De ez nincs így, számtalan példát hozhatunk az ellenkezőjére. Kultuszok, kánonok, nimbuszok, főítészek jönnek–mennek, s jobb esetben nem hal bele senki, de azért mégis csak van egzisztenciális tétje, még „illusztris halottak” esetében is.

Nyitott irodalmi közéletben minden vita tárgya. Alkotó, mű és főleg kultusz sohasem lehet biztonságban, az utókor szeszélyes, és nincs, aki befoghatná a kortársak peres száját. Ilyen kortárs, Ferdinandy György, aki maga is író, pályatárs, sőt a nyugati magyar irodalom egyik kiválósága, akinek elege lett a Wass Albertet és a Márai Sándort övező új keletű kultuszokból, és ellenfolyamodványát az Alföld februári számában nyújtotta be.

Megreklamált hegyek

Igaz, Wassnál magával az „életművel”, az írói teljesítménnyel is gondja van, Márainál pedig az emberi minőséggel; de – mint Ferdinandy írja – „ha valaki megír akárcsak egyetlen jó regényt, akkor – úgy gondolom – egyéb emberi gyengeségeitől nyugodtan eltekinthetünk”. Csakhogy ez olyannál, akihez volt valaha bármi csekély személyes közünk, nem annyira könnyű, Ferdinandynak se mindig sikerül. Így szerinte például Márai sohasem volt nincstelen az emigrációban, amit jól mutat, hogy „félévszázados nyugati tartózkodása alatt Márai soha, egyetlen napig sem dolgozott. […] Nem ismerek nyugati magyar írót, akinek ne lett volna kenyérkereső foglalkozása. Ami – zárójelben – neki sem tett volna rosszat. Mármint Márainak” – szúr oda a kultikus pályatársnak Ferdinandy. Márai gőgjét, morózusságát, ami másnak tán elismerésre méltó hajthatatlanságnak tűnhetett, miszerint elutasította a nyugati magyar irodalom egykori fiataljainak kérését, szerzőnk ma se tudja feledni.

Wass Alberttel más a helyzet. Ő nem önszántából iratkozott ki a nyugati magyar irodalomból, hanem elítélt háborús bűnösként őt az írók nem fogadták be, s életművének nyugati fele nem cáfolt rá a kiközösítésre. Ferdinandy szakmázik egy kicsit, elemében van, amikor kínos mondatokat citál Wass „főművéből”, az „Adjátok vissza a hegyeimet!” című regényéből. „Gyenge, műkedvelő pamflet Wass Albert regénye. Figyelmünkre is csak azért tarthat igényt, mert a rendszerváltás után százezrek olvasmánya lett. Tény, hogy marad utána az emberben valami furcsa kis szomorúság. Milyen szörnyű lehetett Erdélyben a háború, ha ma, fél évszázad után is csak egy ilyen szerény képességű krónikása akadt” – szól a gúnyos summázat.

A világ végén

Márai és Wass kritikátlan kultuszát már többen szóvá tették. Révész Sándor például azt írja, hogy ebben maga Márai is ludas: „szépirodalmon túli életműve, elsősorban naplójegyzeteinek tömege fölöttébb alkalmas mindenféle kisajátításra és mindenféle kisajátítás cáfolatára”. Révész szerint Márai újrahasznosításának leginkább politikai okai vannak, ahogy sokak szerint – ugyan eltérő indíttatásból, de – ugyanez a helyzet Wass Albert reneszánszával is.

Ferdinandy irodalomszociológiai okokat lát a rendszerváltás utáni Márai-kultuszban. Szerinte vele érkezett haza, amit „polgári irodalomnak” szokás nevezni. Csakhogy – állításával ellentétben – a polgári irodalom szempontjából a rendszerváltás táján már rég nem volt „légüres tér” Magyarországon. A hetvenes, nyolcvanas évek állami könyvkiadása számos polgári pedigréjű és témájú szerzőt jelentetett meg. Igaz, Márai éppen következetes elzárkózásának köszönhetően nem tartozott közéjük. Újrafelfedezése tehát nem csak a külső körülmények szerencsés összejátszásának, hanem az életmű súlyának is köszönhető, amit Márai későn jött külföldi sikere is bizonyít. A szerényebb tehetségű Wass esetében viszont élelmes hazai kiadója játszott hasonló katalizátor szerepet, amit a jobboldali politikai támogatás hizlalt bronzszobrokban is testet öltő kultusszá.

Ám ha a mai értékítélet a maga leegyszerűsítésével hamis, és a kultusz valóban túlságosan felértékeli az emigráns magyar irodalomban Márai és Wass életművét, kiktől veszik el a fényt? Vannak-e ismeretlen klasszikusok? Ferdinandy kedvencei Kardos G. György és Lénárd Sándor. Előbbi Avraham Bogatir trilógiája „Palesztinát hozza be a magyar és a világirodalomba”, míg utóbbi a Völgy a világ végén c. regényévelt remekel. „Lénárd, a brazil bennszülötteket gyógyító magyar orvos, nem követel vissza hegyeket. Humanizmusa, mosolygó bölcsessége mellett Márai magányos gőgje, Wass keserve tragikomikus, életidegen.” És ebben biztos igaza van Ferdinandynak, gőg és keserv mellett, sokszor inkább helyett nagyon ránk férne minél több humanizmus és mosolygó bölcsesség.

(Alföld, 2011/2)

Zádori Zsolt