Az elkallódott megkerült, a megkerült meg elkallódott. Tömören így foglalható össze Erdei Ferenc szociológus és politikus hírneves kéziratainak sorsa. A szövevényes históriát Halmos Károly történész írta meg a Szociológiai Szemlében, és övé az érdem is, hogy az eddig elveszettnek hitt kéziratot megtalálta és legott publikálta.
Erdei Ferenc (1910–1971) a népi mozgalom egyik meghatározó figurája és a harmincas évek második felétől egyik politikai vezetője volt, aki a Soli Deo Gloria református egyesület és a Magyar Élet kiadó szárszói konferenciáján 1943. augusztus 24-én tartott nagyhatású előadást. Erdeit ekkor már nem csak a népi táborban tekintély, de a Horthy-korszaknak a kommunistáktól a polgári radikálisokig terjedő, nem szélsőjobbos ellenzéki csoportjai mind sokra tartják, legalábbis odafigyelnek rá.
Parasztvezér
A népiektől akkoriban a magyar progresszió sokat várt. A realista többség előtt világos volt ugyanis, hogy a tömegek támogatása nélkül aligha számolható fel a Horthy-ék „görénykurzusa” és teremthető meg az „Új Magyarország”, amelyen természetesen akkor is mindenki mást értett. Márpedig az az idő tájt még mindig agrár országnak számító Magyarországon a tömeg egyet jelentett a parasztsággal. Az amerikai emigrációja első évét morzsoló Jászi Oszkár, az 1918-as őszirózsás forradalom egyik szellemi-politikai vezetője például már egyik 1926-os levelében így fogalmazott: „Míg a magyar parasztság nem szüli meg a maga igazi vezérét, addig marad minden a régi piszokban. Arisztokrácia, városi kispolgárság, szocializmus erre a munkára mind alkalmatlan.”
A népiek ezt tán még inkább így gondolták, és meghatározó alakjaik közül többen is igényt formáltak a vezéri szerepkörre. Nagy volt a tolakodás, noha a parasztság erről vajmi keveset tudott.
Az 1943-as szárszói találkozót Erdei és Németh László (1901–1975) táborának, leegyszerűsítve a népiek jobb- és baloldalának összecsapásaként tartják számon. A történész Halmos Károly szerint van is ebben valami. Az bizonyos, hogy míg Erdei Ferenc elégedett lehetett a fogadtatással, Németh László csalódott volt. A jeles írónál fiatalabb szociográfus szárszói előadása ugyan látszólag tudományos tűnt, mégis virtigli politikai szöveg volt, mert Erdei nem csak okosakat akart mondani a magyar társadalomról, hanem – és ez volt a legfontosabb célja – híveket, támogatókat, szövetségeseket kívánt szerezni nem csak a népi táborban, hanem azon túl is – magyarázza a hvg.hu-nak Halmos.
A szintén a Szociológiai Szemlében közölt tanulmányában a történész arra is felhívja a figyelmet, hogy a ’43-as előadásban „nem a benne foglalt társadalomkép határozza meg a kifejtett politikai irányultságot, hanem a politikai irányultság a társadalom fejlődéséről, illetve szerkezetéről szóló elbeszélést”. Pedig Erdei – akár hajdan Marx és követői – többször is hangsúlyozza, hogy szövege „tudományos”, csakhogy éppen ez az árulkodó, mert hát „mióta szokás tudományos szövegben közölni azt a tényt, hogy a szöveg tudományos” – figyelmeztet Halmos.
Osztállyá sajtolva
Aligha vitatható, Erdei tudott volna tudományosabb, pontosabb képet adni a magyar társadalomról. Ezt bizonyítja, hogy az 1942-ben megjelent A magyar paraszttársadalom c. könyve jóval árnyaltabb képet rajzol, rendkívül érzékenyen mutatja be a különféle paraszti csoportok közti, a termelési és egyéb kultúrán alapuló különbségeket. A szárszói előadás, ezzel szemben, szándékosan leegyszerűsít, azt sugallja, hogy a különbségek dacára, a parasztság voltaképpen csak vagyonilag rétegzett, szinte marxi értelemben vett osztály. Ráadásul, Erdei „ajánlatában” mindegyik ellenzéki alakulat, a kommunisták, a szocdemek, kisgazdák, polgáriak és a különféle irányultságú népiek is találhattak szívüknek kedves elemeket. Halmos szerint éppen abban áll Erdei „ideológusi zsenialitása”, hogy az ő társadalomképében senki sem hibátlan és senki sem végletesen bűnös.
Püski Sándor Magyar Élet Könyvkiadója a szárszói tanácskozás jegyzőkönyvét még ’43 végén megjelentette. A kiadványban szerepel egy hirdetés Erdei készülő A magyar társdalom c. könyvéről. Úgy tudni, a mű ’44 elejére el is készült, noha a munkálatokat „némileg késleltette”, hogy írójának közben politikai elítéltként kéthónapos fogházbüntetését is le kellett töltse. A kéziratot odaadja Püskinek, majd visszakéri, mert a német megszállás alatt nincs esély a publikálására. A szöveget utána is továbbcsiszolgatja, ám egyik példányának az ostrom alatt nyoma veszett. A háború alatt a fronton át Szegedre menekült Erdei a Moszkvából hazavezényelt Révai József kommunista vezetővel veszi fel a kapcsolatot, közösen szerkesztik a Délmagyarországot, és Erdei még egy ideig készül a könyv kiadására is. Ám aztán kriptokommunista parasztpárti vezetőként és miniszterként a hatalom felső berkeibe katapultáló Erdeinek már nincs érkezése műve véglegesítésére, már csak azért sem, mert az ország erőszakos szovjetizálása nyomán erről többé már szó se lehet. Később, a többszöri költözés során a másik kéziratpéldány is végleg elkallódik, Erdei legalábbis ezt hiszi.
A gépirat hányattatásait Huszár Tibor írta le, amikor öt évvel a szerző halála után, 1976-ban a Valóságban közölte az addig ismeretlen A magyar társadalom a két háború között c. kézirat három első fejezetét. Ezek címei: I. A magyar társadalomszerkezet, II. A történelmi nemzeti társadalom, III. A modern polgári társadalom. Erdei özvegye, Majláth Jolán, az elhunyt leveleit rendezgetve bukkant rájuk, majd Huszár Tibor másolatot és átiratot készített a szövegről. Úgy tudni, az eredeti kéziratot a szociológus visszaadta az özvegynek, aminek azonban nyoma veszett. Meglehet, elérte az iratok szokásos végzete, máshova tették, mint ahol a helye volt, ezzel az utókornak gyakorlatilag meghalt. A lényeg, hogy Halmos Károly 2010 májusában hiába kereste a MTA Könyvtárának Kézirattárában, ahova időközben a teljes Erdei-hagyaték került, ott nincs. Sőt, már az a képi másolat sincs meg, ami hajdan a Huszár-féle közlés alapját képezte.
Ez annál is sajnálatosabb, mert az első három fejezet időközben a magyar szociológia és társadalomtörténet számtalanszor hivatkozott, többször publikált slágerszövege lett, noha – mivel a kéziratot Erdei többször átgyúrta – nem lehetünk benne biztosak, hogy a későbbi kiadások alapjául szolgáló első folyóiratközlések filológiailag hitelesek-e.
Érthető szenzáció
Érdekesség, hogy eredetileg nem havilapban, hanem egy az Erdei halála után megjelenő reprezentatív gyűjteményes kötetben kívánták volna publikálni a szövegtorzót, de a szerkesztők nem éltek a lehetőséggel, mondván, velejét tekintve nem tér el a szárszói előadás gondolatmenetétől. A tágabb szakmai közvélemény azonban nem így látta, és a ’76-os „darabos” publikáció hatalmas szenzációnak számított.
Vajon miért? – kérdeztük Halmos Károlyt. A történész szerint leginkább az akkori körülmények miatt. Nem volt közérthető és „korszerű” társadalomértelmezés a tudományos piacon. A sztálinista osztályszempontú megközelítés már kiment a divatból, a neomarxizmus hegeliánus nyelve pedig túl bonyolult és nehézkes volt, nem beszélve arról, hogy e nyelvezet használóit emigrációba kényszerítették. 1974-ben jelent meg szamizdatban Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz c. munkája, amely túl azon, hogy a hatalom tabuit döntögette, a modern–elmaradott, polgári–feudális, demokratikus–autokratikus dichotómiákat a Kelet–Nyugat polarizáltságban mintegy globálisan láttatta egyben.
Ebben a vákuumban könnyen tört utat magának Erdei „kettős társadalom” néven elhíresült koncepciója, amely érthető volt, kellően tudományosnak látszott és a hatalomnak se lehetett ellenére. Miközben Erdei elméletét olyan akkoriban agyonhallgatott tekintélyek ihlették, mint Hajnal István, illetve Szekfű Gyula történészek.
Új világra készülve
Azért Erdei teóriájának voltak, vannak kritikusai is. Az addig publikált szövegtorzó ismeretében Kövér György szerint pontatlan „kettős társadalomról” beszélni, mert Erdei valójában hármas társadalomról írt: a történeti nemzeti, illetve a modern polgári társadalom alá szorulva ott van a történelmi népi társadalom, a parasztság is. Sőt, Gyáni Gáborral közösen írt társadalomtörténeti összefoglalójában azt is valószínűsítette, hogy Erdei azért nem írta meg a történelmi népi társadalomról szóló részt, mert az már ’42-ben A magyar paraszttársadalom közlésével letudta. Csakhogy Bognár Bulcsu szerint a kéziratban maradt mű éppen arról szól, hogyan a parasztság hogyan olvad bele a két „magas” szerkezetbe.
Tanulságos és reménykeltő, hogy egy szövegtorzó és annak hiányai még mostanában is vitára ingerlik a történészeket. Az viszont meghökkentő, hogy az elveszettnek hitt rész mindvégig ott hevert az akadémia kézirattárában. Halmos nem tartja túl nagy érdemnek a „felfedezését”, és maga sem érti, miért nem az „igazi Erdei-szakértők” szúrták ki előbb a valóban fontos, de a katalógus és borítólapja alapján könnyen azonosítható gépiratot. Pedig maga Erdei akkurátusan a papírhalom tetejére írta: A történelmi népi társadalom. Részlet a „Magyar társadalom a két háború közt” könyvbül: 1944-ben írva a „Magyar paraszttársadalom” megf[elelő]. részei alapján.
Halmos szerint az újabb, minden bizonnyal utolsó szövegrészlet publikálása után, nem lehet igazságot tenni kollégái vitájában. „Senkinek se volt igaza teljesen, de mindenkinek igaza volt valamennyire” – írja a szövegközlés bevezetőjében. Mert képileg nézve Erdei valóban háromosztatú társadalomról ír, viszont az „új” textus felől szemlélve a magyar társadalom inkább 2/2 osztatú. Halmos két osztóvonalat azonosít: egyrészt a kulturálisan is különböző alsó és a felső társadalom között, másrészt a felső társadalom különböző rendi eredetű (polgári–úri) csoportjai között. Erdei szövegei éppen a parasztság felszámolódását mutatják be, és nem tudományos leírások, hanem Erdei politikai programjának kivetődései, vagyis projekciók. Akár azt a címet is adhatnák neki, hogy A parasztság útja az osztálytársadalomba.
Fura csavar az is, hogy az első közlést elutasító egykori könyvszerkesztők véleménye szűk négy évtized múltán igazolódni látszik (ehhez persze mégis csak kellettek a publikációk). Erdei el nem készült könyve valóban a szárszói beszéd nézeteit visszhangozza, voltaképpen a szónoklat téziseinek részletezése. Márpedig mivel – és ezt Halmos meggyőzően igazolja – a ’43-as előadás par excellence politikai szöveg, A magyar társadalom a két háború között c. befejezetlen opusz is az. Erdei a háború végső szakaszában tudatosan készült az új világra, politikusként viselkedett, nem tudósként, ami – tegyük gyorsan világossá – nem bűn.
Vagyis nagyon úgy fest, hogy akik tudományossága miatt hódolnak a „kettős társadalom” koncepciójának, optikai csalódás áldozatai lettek.
Zádori Zsolt
