A világ legnagyobb műkincsrablásának is tekinthető a Harmadik Birodalom születésével, 1933-ban kezdődött és a második világháború végéig tartó korszak, melynek során 650 ezer műtárgy – festmény, kisplasztika, porcelán, arany- és ezüsttárgy, grafika, falikárpit, szőnyeg – került erőszakos módon más birtokába. Bár a művek java 1945 után, egy-két esztendő alatt visszajutott eredeti gazdájához, még ma sem rendeződött az összes alkotás ügye.

A rablások, konfiskálások, kényszereladások mértékéről és mikéntjéről a német egyesítést és a Szovjetunió széthullását követően kerültek elő új adatok a levéltárakból. A hosszú listák a készítőik szemszögéből sorolták a szóban forgó kincseket a „szerzemény”, a „veszteség”, a „hadizsákmány” vagy épp a „gazdátlan” rubrikába. Az elmúlt néhány évben újabb áttörés következett: a lajstromok az interneten hozzáférhető adatbázisokban váltak nyilvánossá.

MTI/Pálfy M. Katalin

 Lassan a bőség zavarával kell megküzdenie annak, aki az elrablott műkincsek nyomába ered, hiszen ma már tucatnyi webcímen talál ilyen listákat (lásd táblázatunkat). Legutóbb néhány hete, a Sotheby's aukciósház Bécsben rendezett műtárgy-restitúciós szimpóziumán jelentette be a Németországgal szembeni zsidó követeléseket intéző New York-i szervezet (CJMCAG) és a Washingtoni Holokauszt-emlékmúzeum, hogy internetes nyilvánosságot ad az amerikai Nemzeti Levéltár, a Német Szövetségi Levéltár és a francia kormány kárpótlási dokumentumaival kiegészített műtárgyadatbázisának.

Ez azokra az egykor német precizitással katalóguscímkékkel ellátott feljegyzésekre épül, amelyek az 1940 és 1944 között francia és belga múzeumokból, magángyűjtőktől és műkereskedőktől összerabolt, a párizsi Jeu de Paume kiállítási csarnokaiban összegyűjtött és szortírozott műalkotásokat sorolják fel. A művek innen Németországba kerültek, majd Hitler linzi múzeumába vagy más náci vezetők, például Hermann Göring magángyűjteményébe.

Az első, internetre is feltett adatbázis, a francia Musées Nationaux Récupération ezzel épp ellentétesen működik. A Franciaországból elhurcolt, majd a szövetségesek által visszajuttatott művek közül kétezer állami raktárban maradt, mivel tulajdonosaik kilétét nem sikerült megállapítani. Ezeket aztán szétosztották a múzeumok közt: jutott belőlük a Louvre-ba, a Musée d'Orsayba és a Pompidou Központba is.

Fél évszázad múltán, 1995-ben egy francia kutató, Hector Feliciano borította ki a bilit, amikor Az elveszett múzeum (Le musée disparu) címmel könyvet írt az addig rendezett tulajdonjogúnak tartott alkotások történetéről. Egy évre rá a francia múzeumok igazgatósága teljes, fotókkal illusztrált katalógust állított össze az anyagról. Utóbb pedig Alain Juppé miniszterelnök bizottságot állíttatott fel a műtárgy-restitúció felgyorsítására.

Két kiállítás is nyílt Párizsban, előbb 1997-ben a Pompidou Központban, majd 2008-ban a zsidó múzeumban a kérdéses tulajdonú művekből. A Kié ez a festmény? című tárlat eredményeképpen – ahol Courbet, Delacroix, Ingres, Monet, Manet, Cézanne alkotásai is szerepeltek – hat műtárgyat (köztük Léger, Picabia, Utrillo és Picasso alkotását) ismert fel és kapott vissza eredeti tulajdonosa vagy annak örököse.

 A műtárgy-visszaszolgáltatás ügyében az 1998-ban rendezett washingtoni holokausztkonferencia után gyorsultak fel az események, nemcsak az egyes országok lettek aktívabbak, hanem nemzetközi szervezetek is születtek. Az öreg kontinensen az Európában Elhurcolt Műtárgyak Bizottsága (Commission for Looted Art in Europe, CLAE) a legjelentősebb.

Ez a londoni székhelyű nonprofit szervezet akár egyes személyek, akár országok, kulturális intézmények megbízásából keres, azonosít a háborúban elveszett műtárgyakat, és aktívan dolgozik visszaszolgáltatásukon, miközben együttműködik az Európa Tanáccsal, és főszerepet játszik a témával kapcsolatos kormányközi konferenciák szervezésében is. 2001-ben az Oxfordi Egyetem segítségével központi adatbázist hozott létre, amelyben egyebek mellett 49 országnak az elhurcolt javakkal kapcsolatos törvényeiről, publikációiról, kutatásairól is beszámol. 1999-es megalakulása óta háromezer műtárgyat juttatott vissza jogos tulajdonosához.

A havonta 800 látogatóval büszkélkedő magdeburgi Koordinierungsstelle für Kulturgutverluste annyiban különleges, hogy ott összeállították azoknak a műveknek a listáját, amelyek a háború során német intézményekből, gyűjteményekből, illetve magánházakból tűntek el, és őrzési helyük máig ismeretlen. Az adatbázis gyűjtőkörébe nemcsak az elveszett műtárgyak tartoznak bele, hanem olyanok is, amelyekről tudni, hogy hol vannak, de tulajdonlástörténetükben gyanús momentumok, kétes vásárlások fedezhetők fel.

Több magánadatbázis is foglalkozik az elhurcolt kincsekkel. Közülük a legnagyobb a lopott műtárgyak nyilvántartásával 1976 óta foglalkozó Art Loss Register, a legkisebb pedig valószínűleg Shauna Isaac egyszemélyes vállalkozása, a Sage Recovery. Utóbbi a háború alatt aukcióra bocsátott művek katalógusainak digitalizálásával foglalkozik. Mint Isaac a HVG-nek elmondta, a restitúció hajtómotorjának a nyilvánosságot tartja, s célja az, hogy az adatbázisokat egyetlen weboldalon tegyék kutathatóvá.

Európa keleti felén is vannak jó példái a műtárgy-restitúciónak. A prágai Dokumentációs Központ 2001 óta kutatja a kormány anyagi támogatásával a háborúban eltulajdonított zsidó vagyonok sorsát, különös tekintettel a műtárgyakra. Ausztriában késő ősszel nem lehetett úgy végigmenni az utcán, hogy a sétáló ne találkozott volna Egon Schiele modelljének, Wally kisasszonynak a portréjával.

Az „Isten hozott Wally” feliratokkal ékesített plakát arra utalt, hogy a bécsi Leopold Múzeum 19 millió dollárért jogos tulajdonosa lett a háború vége óta a gyűjteményében őrzött műnek. Az osztrák kulturális minisztérium november végén jelentette be, hogy a múzeum valószínűleg jogtalanul birtokol további 50 kérdéses eredetű darabot, köztük öt Schiele-festményt és két Anton Romako-művet.

Awashingtoni holokausztkonferencián 1998-ban adott „házi feladattal” – amely szerint a múzeumoknak át kell vizsgálniuk műtárgyállományuk eredetpapírjait, és minden erőfeszítést meg kell tenniük, hogy a jogtalanul vagy megkérdőjelezhető körülmények között a birtokukba került művek jogos tulajdonosaival egyezségre jussanak – több mint 40 ország képviselője, köztük Magyarországé is egyetértett. A világ nagyobb múzeumai ezt általában el is végezték.

Magyarország – a konferencia előtt – úttörő volt a restitúciós kérdések feldolgozásában: 1998-ban a Magyar Nemzeti Galéria kötetben publikálta a Mravik László által vezetett kutatócsoport ez irányú vizsgálatainak első eredményeit. Azóta azonban a feltárás elakadni látszik. A magyar központi restitúciós adatbázis felállításának feladata 2002 óta a Szépművészeti Múzeumra hárul.

A HVG-nek a központi nemzeti adatbázisra, valamint az azzal kapcsolatos – évente milliókkal támogatott – kutatásokra, publikációkra vonatkozó kérdéseire a múzeum igazgatója, Baán László szűkszavúan úgy reagált, hogy „külön publikációkat a Szépművészeti Múzeum a kutatásokkal kapcsolatban idáig nem jelentetett meg”. Erre rímel, hogy nemzetközi fórumokon, adatbázis- és holokausztkérdésekben a magyar állam csak a legritkább esetben képviselteti magát. Ezért nem is csoda, hogy az ilyen témájú nemzetközi összejöveteleken rendre a legrosszabb színben tüntetik fel Magyarországot a vitatott eredetű itteni műtárgyakkal kapcsolatos áldatlan állapotok miatt.

HAJDÚ ÉVA