Miről árulkodnak a XIX. századi ferrotípiák?
Az 1860-as évek során az Egyesült Államokban vaslemezre készített fényképekből - úgynevezett ferrotípiákból - nyílt kiállítás a Genfi-tó mellett fekvő kisváros, Vevey fotómúzeumában. A Műértő cikke.
Az első, 1839-ben szabadalmaztatott és széleskörűen alkalmazott fényképezési módszer a dagerrotípia volt. Az ezüstözött rézlemezre felvett kép tartósságát arany-kloridos színezéssel is növelték. Az üveglapok közé, aranyszínű paszpartuba foglalt és díszes tokba helyezett dagerrotípiák készítésére a költségek miatt az első időkben csak tehetősebb polgárok vállalkozhattak.
A francia Adolphe Martin 1856-ban szabadalmaztatta a dagerrotípiához hasonlóan szintén egy példányban közvetlenül pozitív képet adó, de olcsóbb anyagok felhasználásán alapuló eljárását. Aszfaltlakkal feketére vagy sötétbarnára színezett vasbádog lemezre kollódiumos vagy zselatinos emulziót öntöttek, majd a fényképezés után a képet azonnal fixáló előhívóban dolgozták ki. A kezdeti háromperces kidolgozási időt néhány évtizeddel később már egypercesre rövidítették a kevésbé gondos, csak a végeredményt (értsd: árbevétel) szem előtt tartó alkalmazók. A ferrotípiának (angolszász országokban tintype-nak) nevezett bádogfotókon a fényrészeken, azaz a világos képrészeken ezüstbevonat keletkezett, az árnyékrészeken, azaz a sötét helyeken magát a hordozóréteget látjuk. Emiatt az összhatás kissé sötét, teljesen világos (fehér) képrész a ferrotípián nincs.
Martin eljárásának amerikai adaptációja Hamilton Smith, Peter Neff és Victor Griswood révén egyfajta „Rózsák háborújához” vezetett, amely az 1860-as elnökválasztási kampány idején érte el tetőpontját. Az egymással vetélkedő nyersanyag-előállítók ötletes módon ferrotípiával sokszorosították és brossba foglalva vagy jelvényként forgalmazták az elnökjelöltek kisméretű arcképét. Az eljárás olyan hamar népszerű lett az Egyesült Államokban, hogy a XIX. század végén a gyorsan meggazdagodni vágyó európai iparosok „amerikai gyorsfényképészetként” reklámozták működésüket. A vándorfényképészként „napfényműteremben” vagy a megrendelőnél tevékenykedő, csekély szaktudással rendelkező és speciálisan a ferrotípiák előállítására gyártott felszerelést használó felvételezők olyan olcsón dolgoztak, hogy munkájukat a szegényebbek is igénybe vehették.
Az Egyesült Államok törvényhozása 1864-ben elrendelte, hogy a luxuscikkek - így többek közt a fényképek - elkészítési árának megfelelően bélyegben 2 vagy 3 centnyi adót kell leróni. (A háborús kiadások fedezésére létrehozott adóból - állítólag - két év alatt több mint százmillió dollár folyt be.) Az Európában francia mintára elterjedt, névjegy méretűre fényképezett és albuminpapírra másolt vizitképek elkészíttetésére a polgárok hosszasan készülődtek: ünnepi frizurával, szépen kiöltözve indultak a fényképészhez. Az 1860-as, 1870-es évek vizitképein gyakran érdekesebb a viselet, mint a ma már gyakran ismeretlen, azonosíthatatlan személy, akit ábrázolnak.
A Jean-Louis Puechavy francia gyűjtő által összeállított amerikai ferrotípiakollekcióval Séverine Allimann, a vevey-i múzeum kurátora kezdett el foglalkozni. Az általa összeállított válogatás egyértelműsíti a fotótörténetben korábban kissé mostohagyerekként kezelt műfaj néhány jellegzetességét. A lefényképezetteknek az eljárás gyorsasága és spontán egyszerűsége miatt nem volt idejük álságos pózokba helyezkedni: az esetek többségében hétköznapi, egyszerű ruházatukban, saját környezetükhöz hasonló miliőben láthatjuk őket. A helyzet szinte megelőlegezte az 1930-as évek szociográfiai jellegű riportfényképezését.
Valószínűleg a megrendelők is észrevételezték az elkészült képek szinte túlzó egyszerűségét, amin a néha botcsinálta mesterek otromba retusálással vagy harsány színezéssel igyekeztek változtatni. A tárlaton ilyen, a naiv festők kezdő munkálkodásaira emlékeztető példányok is láthatók. A festett kulissza előtt gyerekkocsiban ülő leányka alatti szétszórt avar láttán máskor felszisszennénk, ezúttal sajátos műgondnak tulajdonítjuk a megoldást. Elfogadjuk a férfi mellé helyezett székre állított gyermeket is - jó, hogy a látvány közvetlenségét a kép készítője nem próbálta meg valamilyen trükkel elkendőzni. Megbocsátjuk a katonaportré ijesztően durva retusát is, mert érezzük: a modellből talán már a fényképezés napján nem maradt más, csak ez az arcvonásait többé-kevésbé őrző, bádoglemezre kent, egykor fényérzékeny massza. A kiállítás további érdekességét jelentik a nagyon kisméretű vagy szokatlanul nagy ferrotípiák; a kép hátoldalán „adóbélyeget” viselő darabok, továbbá a riportjellegű és épületfotónak is nevezhető beállítások, zsánerképek. (A kiállítás megtekinthető 2011. január 9-ig.)
Fejér Zoltán