Az ifjú Sandro Botticelli, Filippo Lippi nagytehetségű, később hírnevet szerzett tanítványa 1467-ben nem követte mesterét Firenzéből Spoletóba, hogy az ottani székesegyház hatalmas szentélyének kifestésében segédkezzék. Sokkal „nagyobb igényű” és önálló feladatot kapott az induló művész, Vitéz János (1408–1472) esztergomi érsek palotája studiolójának (dolgozószobájának) kifestését. Amerika névadójának, Amerigo Vespuccinek a fivére, Bernardo közvetítette ki Botticellit Esztergomba. A Vespucci család palotája Mariano di Vanni Filipepi cserzővarga házának tőszomszédságában állt. Nevezett mesterember pedig Botticelli apja volt. Bernardo Vespucci hosszú éveket töltött Budán a szerencsevágyó firenzeiek munkaközvetítőjeként, ő ajánlotta ki a tehetséges ifjút a humanista műveltségű, kövér erszényű reneszánsz mecénásnak, Vitéz Jánosnak.

A huszonéves művész a fő erények allegóriáinak megfestésére kapott megbízást. Az esztergomi képeken eredeti tehetsége teljes fegyverzettel bontakozott ki. Az Erő-allegória profilja például kísértetiesen hasonlít a Vénusz születése Hora-arcára. Botticelli – eltérően többi társától, akik Filippo Lippitől tanulták a szakmát – először nem ecsetrajzzal, hanem „az ötvösművészetből eredő, leheletfinom ezüstvessző-rajzzal” vázolta fel a kompozíciót.

Botticellit magyarországi munkái tették gazdaggá és tekintélyessé. Olyannyira, hogy 1470-ben már tanítványai között tudhatja egykori mesterének, Filippo Lippinek a fiát is. Olyan nagy művésznek számít ekkor már Firenzében, hogy a Mercanzia egyik vezetője két erényallegória megfestésével bízta meg a Mercanzia-palota bírósági terme számára. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban mind a hét erény allegóriájának megfestésével egy már befutott firenzei művészt bíztak meg. A vitás ügy bíróságra került, de a Mediciek nyomására a törvényszék úgy döntött, hogy legalább egyet, az Erőt a hét allegória közül az a Botticelli festhetett meg, aki korábban kiválóan oldotta meg ezt a témát Esztergomban. Márpedig a Mediciek előtt egyetlen más itáliai városállam vagy fejedelem sem bírt akkora tekintéllyel, mint a Magyar Királyság és Corvin Mátyás.

Nagyjából így fest Prokopp Mária művészettörténész professzor és a Wierdl Zsuzsanna restaurátor művész rekonstrukciója, hipotézise arról, miféle XV. századi falképek lehettek az esztergomi várban és ki festhette őket. Nyugodtan állíthatjuk, ők ismerik legjobban e műveket, legalábbis ami megmaradt belőlük. Mert 1595-ben a török ostrom során a palota magasabb emeletei beomlottak, ráadásul az első emeleti szintet a vár védői még földdel is feltöltötték. A feltárásra 1935-ig kellett várni, 340 év alatt az oldalfalak freskóinak felületi rétege szinte teljesen elpusztult. Ami mára maradt az alárajz és aláfestés, amelyet a művész egykoron a friss vakolatra vitt fel.

Wierdl Zsuzsanna 2000 óta dolgozik nagy szakmai alázattal és odaadóan a képek restaurálásán, illetve a korábbi kontár konzerválások átkos következményeinek eltüntetésén. Prokopp Mária 1962 óta foglalkozik az esztergomi falképekkel. A szenzációval, hogy az Erény-allegóriák közül a Mértékletesség (Temperantia) minden bizonnyal Botticellitől származik, a két kutató 2007 nyarán állt elő egy nemzetközi konferencián, és a felfedezésüknek a Reneszánsz-év felvezetése és Hiller István miniszter bejelentése külön is nyomatékot adott. A hírt a szakma erős kétkedéssel fogadta. Prokopp és Wierdl azonban máig ragaszkodnak saját verziójukhoz, sőt most már egyre valószínűbbnek tartják, hogy legalább még két erényt és a termet átívelő zodiákus ívet is a pályakezdő firenzei mester alkothatta. Tavaly közös könyvben számoltak be a restaurálásról és a Botticelli-verzióról, idén áprilisban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban rendeztek a bizonyítékokból kiállítást, film is készült az új attribúcióról, a művészettörténész pedig nem rég ismételte meg érveit a szenzációs szerzőségről a Magyar Szemlében.

A szellemes és sodró lendületű fejtegetés azonban még a laikus előtt sem tudja maradéktalanul eloszlatni azokat a kételyeket, amelyeket a szakma három éve megfogalmazott. (Ezeket írta meg Marosi Ernő még azon melegében.) Merthogy Prokoppék bizonyítékai vagy az esztergomi festő és Botticelli stílusának, formavilágának, technikájának hasonlóságára vonatkoznak, vagy csak közvetettek. Az előbbieket nem vitatva (hogy is jöhetnénk mi ahhoz), nagy kérdés, hogy vajon az induló művész és a már saját megkülönböztethető stílussal rendelkező festő képrészletei között valószínűbb-e a hasonlóság, vagy a már befutott művész és az őt az utánzó kortársak között? Még nagyobb gond, hogy egyetlen közvetlen bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Botticelli 1465 és 1470 között járt Magyarországon, kapott Vitéz Jánostól megrendelést és festett neki falképeket Esztergomban. Igaz, egy ideig valóban nem tudni, a festő „merre járt”, de azt még kevésbé tudni, hogy ez idő alatt „errefelé járt volna” csak azért, mert – mint Prokopp bizonygatja – másképpen nem lehetett, hiszen a firenzeiek számára „Magyarország a meggazdagodás, a hírnévszerzés egyik legbiztosabb helyévé vált”. A Prokoppék által feltárt körülmények nem azt igazolják, hogy Botticelli itt járt, hanem annak a megfellebezhetetlen kimondását akadályozzák meg, hogy biztosan nem járt itt, hiszen – mint fejtegetésükből kiderül – lehetősége éppen lett volna rá. Ami azért nem ugyanaz.

Mint ahogy az is kétséges, hogy az esztergomi képmaradványok valóban a hatvanas évekből származhatnak, nem pedig 1490 tájáról, mint ahogy – éppen egy levéltári bizonyítékra hivatkozva – azt korábban művészettörténészek valószínűsítették. E fogós problémát Wierdl Zsuzsanna legújabban már úgy kívánja megoldani, hogy a megrendelőt Aragóniai János esztergomi érsekkel (1480–1485) azonosítja, ami kétségkívül közelebb viszi a falképek születési dátumát 1490-hez, viszont ezzel együtt gyengíti a Botticelli szerzősége melletti érveket. Tehát ma még több a kérdőjel, mint a pont.

Egy kép szerzőségének utólagos megállapítása természetesen nem ugyanaz, mint egy bűneset bírósági eljárás során való feltárása, megítélése nem lehet annyira szigorú, de ha a logikai sor folytonossági hiányait éppen a legfontosabb pontokon feltételezések töltik ki – még ha azok invenciózusok is, mint jelen esetben –, inkább beszélhetünk egy érdemdús posztmodern regény vázáról, mint tudományos attribúcióról. Érdekes, gondolkodásra ingerlő narratíva, ám egyelőre nem bizonyító erejű tényhalmaz. Akár így is történhetett volna, de a „száraz tények hiánya” valószínűbbé teszi, hogy nem így történt.

Nem kérdés, nagyszerű lenne, ha tényleg a reneszánsz egyik óriása festett volna Esztergomban, és ezt sikerülne bizonyítani, lenne hát „magyar Botticellink”, dagadhatna a honfikebel. De egyelőre tán helyesebb feltételezésekről beszélni, mint bizonyosságokról. És ha mégsem Botticelli, akkor sem történik semmi tragédia, hiszen az esztergomi mégiscsak az egyetlen valamirevaló reneszánsz falkép Magyarországon, aminek megóvása és feltárása valóban nemzeti érdek. Rettentő kínos és sokat elárul a kulturális örökségünkhöz való viszonyunkról, hogy pénzhiány miatt ennyire vontatottan haladnak a munkálatok.

(Magyar Szemle, 2010/3–4)

Zádori Zsolt