Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Armory Show: a nagy vásárlás
Új fejezetett nyitott a vásár tizenkét éves történetében az idei Armory Show. Míg a Hudson folyó mólóin rendezett, évről évre duzzadó és mostanra már végignézhetetlenül nagyra növesztett kirakodás színvonala sokszor sírni valóan gyenge volt, az eladások és a nézők száma minden eddigi várakozást felülmúlt. A 2010-es Armory, ahogy a vásár sajtóközleményében áll, „szárnyaló sikerrel” zárult.
Szemben a sikert és színvonalat ez idáig szavatoló kiállításpolitikával - amely nem a hagyományos műfajokhoz tartozó tárgyakat, hanem az új médiát, az installációt és a konceptuális művészetet részesítette előnyben - idén festő vagy fotográfus volt az eladási rekordokért felelős művészek legnagyobb része. Az egyik legsikeresebb galéria, az Armoryn debütáló amszterdami Upstream művészeinek zöme nem festő ugyan, mégis a brit David Haines hiperrealista giccsképeit hozta New Yorkba - és mind egy szálig el is adta őket.
A New York-i Lower East Side negyedéből érkező új kiállítók közül a Rental Gallery járt a legjobban. A gyenge utánérzésekkel és sokszor lerágott csontokkal kérkedő Phil Wagner szobrait és Matthew Chambers festményeit már az első napon elkapkodták. A gazdasági válság kellős közepén rendezett vásár eladási rekordjainak akár örülni is lehetne, de a kelendő áruk középszerűsége és fáradt kiszámíthatósága erre mégsem ad okot. Azok, akik abban bíztak, hogy a piac válsága kísérletezésre, új műfajok, kiállítási módok és művészeti stratégiák kipróbálására ösztönöz majd művészeket, kurátorokat és galériásokat egyaránt, az Armory sikere láttán keservesen csalódtak. Miért is erőlködne bárki, ha minden elfogy és az unalomig ismert áru is kapós? Csak az a kérdés persze, hogy ki az, aki megveszi.
Az óriásgalériák, a londoni Lisson és a párizsi Thaddeus Ropac olyan félmillió dolláros vételár fölötti megasztárjait kivéve, mint Anish Kapoor és Georg Baselitz, az eladások döntő többsége a negyvenezer dollár alatt kínált munkák közül került ki. Az Armoryt látogató szakmai közönség ugyan vegyes, és a Moderna Museet vagy a Stedelijk igazgatójától a kazah milliomosig terjed, ám a részvétel nem feltétlenül jelenti azt, hogy aki nézelődik, vásárol is. Az eladási listák szerint az idei vásáron főleg a nemzetközi kis- és középkategóriás gyűjtők költötték a pénzüket. Az amerikai nagygyűjtők is felvonultak ugyan, de az Armory nem az ő terepük, hanem a vásárra ideérkező művészeti szakembereké - meg persze a kíváncsi tömegeké és az olyan hírességeké, mint Glenn Close vagy Björk.
Az idei Armory ebben is rekordot döntött: több mint 60 ezren voltak kíváncsiak a standok végeláthatatlan sorára. A látogatók számának növekedése, az Armory köré rendezett szatellitvásárok és művészeti programok évről évre bővülő kínálata és az Armory hetére időzített múzeumi és galériás kiállítások száma jelzi, hogy a március első hetében rendezett művészeti parádé immár igazi turistaattrakció. Már csak ezért is kár, hogy az idei alkalommal a jobb sorsra érdemes galériák is rosszabbul néztek ki, mint valaha. A nézők és a vásárlók figyelméért ádáz harcot vívó kiállítóknak persze nem könnyű a dolguk. A most 285 kiállítót számlált vásáron nehéz kitűnni, így a galériások mindent eszközt bevetnek.
A legsikeresebb forgalmú standok csoportkiállítás-szerűen mutatták be művészeiket, gondosan ügyelve arra, hogy minden harsány és könnyen eladható legyen. A legritkábban látogatott standok, mint a Magazzino galériáé, az eladási szempontoknak fittyet hányva csak kevés munkát szerepeltettek. A rómaiak úgy tettek, mintha nem egy vásáron, hanem a Tate Modernben lennének: csak Sislej Xhafa és Serge Spitzer installációját hozták magukkal. A fegyelmezett eleganciáért és a kiváló munkákért cserébe fontos látogatókat kaptak, de arról, hogy bármit is eladtak volna, nincs tudomásom. A leggyakrabban látott bódédizájn a rémségek kicsiny boltja vagy a zsibvásár elvét követte - mindenből mutattak egy keveset, mondván: sosem lehet tudni, mi lesz kelendő.
A zsúfolásig tömött, koncepciótlan és gyenge munkák tömkelegét felvonultató standokkal szereplő galériák egyértelmű és szomorú többségének sok oka van. A legfontosabb az, hogy az Amoryra bejutni nehéz, de kiállítani még nehezebb, mert a részvétel sokba kerül. Kevesen vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy ne a mindenáron való eladásra törekedjenek (mint a Magazzino). A többségnek ki kell termelnie a szereplés költségeit, hogyha már nem nyer, legalább ne is veszítsen a részvételen. A vásár drágasága, a nagy gyűjtők távolmaradása és az évről évre híguló zsűri már jelzi, hogy az Armory idei sikere ellenére is lassan, de biztosan saját maga karikatúrájává válik. Ami a leginkább veszélyezteti a presztízsét, az még csak nem is a vásáron szereplő galériák milyensége, hanem a távolmaradók hosszú és sokatmondó listája, amelyen a nemzetközi szcéna számos elsőrangú játékosa szerepelt a New York-i Mitchell-Innes & Nashtól kezdve a berlini Nature Morte-on át a londoni Stuart Shave-ig.
Azok közül, akik köszönték, de nem kértek az Armory zsibvásárából, többen a szatellitrendezvények legfényesebbikén, az Independenten vettek részt. A DIA Alapítvány régi chelsea-i épületében megrendezett, az Armorytól és a konkurens kisebb vásároktól (Scope, Volta, Red Dot, Verge, Pool) független és ingyen látogatható esemény inkább a múzeumi kiállítás modelljét követte. A két galériás - a New York-i Elizabeth Dee és a londoni Darren Flook - kezdeményezésére létrehozott Independent mindössze 40 kiállítója között akadtak nonprofit cégek (mint az Artists Space és a White Columns), művészcsoportok (mint a Bruce High Quality Foundation és a Claire Fontaine), valamint kereskedelmi galériák (mint a párizsi Mitterrand + Sanz, az isztambuli Rodeo, a kolozsvári Sabot és a New York-i Winkleman Gallery).
A nyitott terű, régi ipari épület négy szintjét elfoglaló kiállítássorozat kevés meglepetést tartogatott ugyan a nemzetközi szcénát jól ismerőknek vagy az Artforum olvasóinak, de az Armoryhoz képest kifejezetten felüdülésszámba ment. Mint mindennek, az előkelő elkülönülésnek is ára van: az Independent vásárszellemmel dacoló, főként videókból és installációkból álló kiállításainak költségeit a résztvevők közösen állták, az épület bérlését pedig a nehézsúlyú gyűjtők művészeti tanácsadójaként ismert New York-i Thea Westreich finanszírozta.
A külvárosi plazára emlékeztető Armory és a belvárosi Kunsthallét idéző Independent minden különbözősége ellenére is jobban hasonlított egymásra, mint az idei vásárszezon legkisebb és árait tekintve legolcsóbb kirakodására, a negyedik évét ünneplő Fountainra. A Hudson folyón lehorgonyzott, Frying Pan nevű kocsmahajón rendezett vásár belsőterei a régi Tilos az Ára hasonlítottak, emblémája, egy fehér porcelánvizelde Duchamp readymade-jével játszott. A dadaista poénokkal és szürrealista furcsaságokkal teli, amatőrparádénak is beillő eseményen mindössze 13 galéria szerepelt, de egy figyelemre méltó így is akadt: a 2009 augusztusában alapított párizsi Galerie Zeitgeist, amely a Zevs nevű művész graffitifestményeit, Jevgenyij Fiksz szocreál viccképeit és Raphael Denis monumentális szemétszobrát mutatta be.
A sör- és sültkrumpli-szagú Fountain és az Armory Armani-öltönyös, pezsgőző tömege látszólag fényévekre van ugyan egymástól, de ha utánaszámolunk, kiderül, hogy a két folyóparti vásár között kevesebb mint harminc mólónyi csupán a távolság. A Fountain 13 standja közül 1, az Armoryn 285-ből 30 előtt volt érdemes időt tölteni. A számok önmagukért beszélnek.
Berecz Ágnes
