Nick Walker: Moona Lisa Változatlanul törvényellenes © Műértő

A londoni Bonhams aukciósház február 5-én tartotta a világ első „urban art” aukcióját, ahol az összes kikiáltott mű a fenti kategóriába tartozott - elvileg. Kérdéses, hogy mondjuk Takashi Murakami mennyire tartja magát „urban” vagy „street artist”-nak, de Peter Anderson fotói sem feltétlenül tartoznak e csoportba. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az aukció nagy siker volt. A művek 99 százaléka elkelt. A legmagasabb áron a világszerte ismert bristoli Banksy egy bár hátsó falát díszítő Laugh now (Most nevess) című munkája ment el, 228 ezer fontért (80 millió forint). Ez ugyan a londoni aukciós árakhoz képest nem túl sok, ebben a megismételhetőségre épülő műfajban azonban hatalmas összeg. Mostanában sokan beszélnek egyfajta „Banksy-jelenségről”, ez alatt a művész árainak gyors növekedését értve, ami - és a Bonhams aukciója is ezt bizonyítja - a műfaj többi képviselőjére is átterjed. Így Adam Neate és a szintén bristoli Nick Walker is sikert aratott. Az ő egyik 400 fontról induló printjéről, amely végül 5400 fontért (1,9 millió forint) cserélt gazdát, megtudtam, hogy tavaly 200 fontért lehetett megvásárolni. Nick Walker másik műve, a Moona Lisa is kikiáltási árának több mint hússzorosát hozta (2000-ről indult, legfeljebb 5000-re becsülték az értékét, végül 54 ezer fontért, majdnem 19 millió forintért vitték el). Walker ugyanezt a stencilművét fújja mostanában Amerika utcáin…

A művészek egyébként nem nagyon reagáltak a sikerre, Banksy is csak ennyit írt honlapján: „Nem értek egyet azzal, hogy az aukciósházak street artot árulnak - ez ugyanis nem demokratikus, csupán a kapzsiságot élteti, és sohasem látok semmit a pénzből.”

Ugyanarról a folyamatról van szó, amely már egyszer lezajlott a nyolcvanas évek New Yorkjában, amikor a graffitis, kiugrott művészhallgató, Keith Haring egyszer csak felkapott művész lett, és ugyanez történt a drogosok között graffitiző Basquiat-val is. A hetvenes években színre lépő harlemi tinédzser firkások - vagy ahogy ők hívták magukat: „írók” (writer) - öntudatlanul világtrendet indítottak el azzal, amikor a jelhagyás, az önkifejezés, a szabad véleménynyilvánítás új médiumát fedezték fel és művelték megállíthatatlanul, hogy felhívják a gazdag városnegyedek figyelmét elnyomott szubkultúráikra.

De mindez nem csupán az elnyomottak körében terjedt el. Az új médium több művészt is megihletett, például a ma oly divatos ember nagyságú stencilezés pionírját, a párizsi Blek le Rat-t, akinek most két művét is aukcionálták. Azzal, hogy végzett művészek is beszálltak a „srácok” közé, várható volt, hogy az utca mellett olyan formák is kialakulnak, amelyek megnyitják az utat a kereskedelem számára.

Ettől függetlenül a graffiti, illetve a mai „posztgraffiti” vagy „street art” tartalmazza az eredeti jellegzetességeket: alapvetően illegális, antikapitalista, demokratikus, pacifista, rendszerkritikus, szociálisan érzékeny, efemer. Emellett gyakran dekoratív és szórakoztató céllal készül. Ám az „írók” közül sokan párhuzamos életet élnek. A híreseket ugyanis meghívják dizájnernek, divatruházatot és műanyag figurákat terveznek, ami pedig a szépművészetet illeti, első körben nyomatokat készítenek, majd sorszámozott, egyedi vásznakat. Adam Neate például grafikusként dolgozott, és e mellett készítette és rakta ki az utcára a festményeit. Évekig nem is történt semmi, míg egy galéria fel nem kérte, hogy fessen nekik, és ettől kezdve már „hivatásos” festőként működött - a művészet utcai részét pedig „hobbiként” folytatta. A többiek ennél több rizikót vállalnak, és az „igazi” graffiti illegális oldalát is művelik, vagyis éjjel, a rendőrök és a kamerák elől rejtőzködve festik meg üzeneteiket. Ez az igazi graffiti, ahol a lebukás esélye és a veszélyes helyek megközelítése extrém sporttá avatja a művészeti formát. És valószínűleg ez a lelke is. Mert nem a kritikus tolla az egyetlen kockázat, amelyet a művész vállal, hanem ennél elemibb, őt magát közvetlenül fenyegető veszedelmek. És ettől vagy nem ettől, de néhányan közülük valóságosabb - az élet elevenére tapintó - művészetet művelnek, mint képzőművész kortársaik, alkossanak is azok bármely más médiumban.

Visszatérve az aukcióhoz: az, hogy a február 5-i esemény mennyiben kanonizálás, továbbra is kérdés. Egyrészt az utcai műfaj - nevezzük street artnak; nélküle nem létezhet az eladható „urban art” sem - változatlanul törvényellenes, lemosásra ítélt és kereskedelmi szempontból tulajdonjogi vitákra vezethet. Másrészt a kanonizálás már megtörtént, hiszen galériák sora foglalkozik street artosokkal, gyakran előfordulnak múzeumokban és még gyakrabban résztvevői különböző fesztiváloknak. Ismertek. A kereskedelmi elismerés persze más. A művészeti tevékenység felvirágoztatásához anyagi háttér is szükséges. Lehet, hogy a street art virágkora következik?

Azért ezt nem merném állítani. A Bonhams „urban art”-szakértője, Garreth Williams ugyanis kijelentette, hogy náluk nem street artról van szó: ez egy másik szint, ezért is nevezik „urban art”-nak, melynek lényege, hogy az utca vitalitása legális hordozókra kerül. Ők ezt kívánják támogatni, és félreértés ne essék, senkit sem akarnak a magántulajdon megsértésére vagy bármiféle vizuális vandalizmusra ösztönözni…

Így hát a kérdés az, hogy végül a saját farkába harap-e a kígyó?

Entz Sarolta Réka