© Christian Frei Filmproductions

hvg.hu:  Az Ön filmje témáján messze túlnyúló aspektusokra is rávilágított. Megszólal az Al-Dzsazira arab nyelvű hírtelevízió egyik újságírója, aki hamis személyazonossággal a helyszínen tartózkodott a robbantások idején. Rámutat arra a tálib álláspontra, hogy a szobrok barbár megsemmisítése reakció volt a világ egyöntetű elfordulására, szankcióira. Maga szerint ezt tényleg így gondolták, vagy ez csak kifogás, önigazolás?

Christian Frei: A kezdet kezdetén úgy indultam neki ennek a munkának, hogy meg voltam győződve arról, ezeknek az ősi szobroknak a megsemmisítése szükségtelen és barbár tett volt. De ezen kívül volt-e szó egyébről? Tekinthetjük-e ezt a tettet szimplán a „Ground Zero főpróbájának”, ahogy annyian mondták? Hisz ez volt az első komoly, az egész világot megrendítő tálib akció. Én viszont azért csinálok filmeket, mert érdekelnek a különböző nézőpontok. Az Al-Dzsazira például máshogy látja a történteket, közelebb áll a fundamentalistákhoz, jóllehet maga a tévécsatorna alapjában véve nem az. Ezért szerepel az ő véleményük is a filmben. Ez tehát nem az én álláspontom; szerintem amúgy semmi sem tarthatta volna vissza a tálibokat attól, hogy felrobbantsák a Buddha-szobrokat.

hvg.hu: A különböző nézőpontok létjogosultságának jelentőségére többször rámutat, például amikor egy extatikus szufi rituálé kapcsán jelzi, hogy ez a külső szemlélőnek félelmetesnek tűnhet. De említhetném az egyik legfontosabb gondolatot is, amikor azon töpreng, vajon elvárható-e az egész világtól, hogy univerzális értékeket valljon, s hogy ez a mentalitás épp a tálibok ideológiájának a része.

C.F.: Ez számomra valóban kérdés, mert egyrészt, ki tudja, hogy a Föld tényleg nem volna-e boldogabb hely, ha mindenhol érvényesülhetne a szabad véleménynyilvánítás joga, ha nem diszkriminálnák a nőket, a különböző etnikumokat, kisebbségeket és így tovább. Azonban a valóság az, hogy sok fundamentalista áramlat lesz egyre erősebb – nemcsak a muzulmánok –, és ha rossz válaszokat adunk az általuk kreált problémákra, a malmukra hajtjuk a vizet. Okos, intelligens választ kell adnunk a terrorizmusra, a fundamentalizmusra, nem pedig a még nagyobb erőszak a megoldás. Ez az egyik üzenete a filmnek. A másik pedig az, hogy ez a film nem pusztán a felrobbantott kulturális örökség veszteségéről akar tudósítani. Hanem a szépségről. A szobroknak végük, mindenféle pótlásuk, újjáépítésük vagy másolásuk elhibázott lépés. A buddhizmus reakciója nagyon érdekes: „Öljétek meg a Buddhát, ha a Buddha valahol máshol van”, azaz a lényeget tekintve nincs jelentősége a szobrok lerombolásának, Buddha szelleme nem pusztítható el. Ez okos válasz, mert a tálibok „pusztán” a kulturális örökséget pusztították el, nem a szellemet. Amúgy jellemző rájuk az a filmben is bemutatott, a romokat gúnyoló falinaptár, amelyet a szobrok elpusztítása után készítettek, s amely éppen ellentétes az emberi test reprezentációját tiltó muzulmán paranccsal. Az iraki háború azonban nem mondható okos válasznak.

hvg.hu:- A filmben ugyanilyen abszurdnak tűnt a nyugati világ másik reakciója, amikor az UNESCO régészei és szakemberei a helyszínre, Bamijánba utaznak, hogy a szobrokat restaurálják, s aminek eredményeként a két Buddha között, a falba vájt régi szerzeteslakokból az ott élő helyieknek kiköltöztetik, hogy pár száz méterrel odébb betonkockákba telepítsék őket.

C.F.: A filmjeimben mindig az érzelmeket, a történést, fejlődést, változást keresem, itt pedig a forgatás előtt úgy tűnt, egyikben sem lesz részem. Hol vannak az emberek, a történések? Egy óra internetes szörfözés után rengeteg történetre bukkantam menekültekről, akik itt ezekben az elhagyott, egykori buddhista lakásokban laktak. Így leltem rá Sayeed Mirzára és történetére is, akinek nagyon erős jelenléte van a filmen. Amúgy mindig hagyom, hogy szereplők beszéljenek, de először most használtam kvázi-narrációt is. Ez a szöveg egy bizonyos 1700 évvel ezelőtt élt buddhista szerzetesé, akit Xuanzangnak hívtak. Afféle kerettörténetként, elmeséli útját Kínából Indiába, Bamijánon át. Ez azonban nem tekinthető a mindentudó narrátor hangjának, csak egy aspektusnak, egy hangnak, amely főleg kérdez.

hvg.hu: Mi a módszere, hogyan készíti a filmjeit?

C.F.: Úgy kezdem, hogy az interneten kutakodom hosszú ideig. Így találtam rá az Al-Dzsazira újságíróra, vagy a barlanglakóra. A korai szakaszban találtam rá arra a francia régészre, aki Xuanzang útleírása alapján keresett Bamijánban egy 300 méter magas Buddha-szobrot. Nelofer Pazirára, az Amerikában élő, aztán Afganisztánba visszautazó afgán nőre is később találtam rá, akinek az apja lefényképeztette magát az óriás Buddháknál. Így kialakult egy párhuzamos, „utazós film”, egy a jelenben, egy a múltban. Eléggé megtervezem a filmjeim, sosincsenek bennük céltalanul felvett képek. Huszonkét hétig utaztunk, eljutottunk Kínába, Afganisztánba természetesen (négyszer voltam Bamijánban, ami Svájcból eléggé megterhelő és kalandos út, nyolc napig tart), Amerikába, Párizsba. Nagyon kis csapattal dolgozunk, próbálom nem zavarni az eseményeket.

© Christian Frei Fimproductions

hvg.hu: A francia régész végül egy apró Buddha-fejet talált az előzetesen remélt óriás szobor helyett, miközben a bamijáni Buddháknak hiányzott az arcuk…

C. F.: … és ki tudja, hogy az az egy arc nem sokkal több-e, mint az a giantikus, feltételezett szobor.

hvg.hu: Meddig tartott végül is a forgatás?

C.F.: A filmen két évig dolgoztunk összesen. Hosszú volt az utazásos munkaszakasz, és aztán a vágás is nagyon sokáig, hét-nyolc hónapig tartott, sok szálat kellett összesodorni.

hvg.hu: Nem lehetett olcsó a film.

C.F.: Nem, egyáltalán nem, De mivel korábban egy Oscarra jelölt film operatőre voltam (War photographer; 2001 – D.D.), kerestem egy kis pénz keresni, s tudtam finanszírozni az utakat.

hvg.hu: A kínai szál igen érdekes volt. A kínaiak szerették volna turisztikai célból újra megépíteni egy az egyben a bamijáni buddhákat, és ennek „érdekében” sikeresen elpusztítottak pár igazi régészeti értéket.

C.F.: Ez a történetszál kifejezetten a sors ajándéka volt, nem számítottam rá, amikor elmentem a világ legnagyobb faragott Buddha-szobrához Leshanba. Itt a film stílusa is megváltozott: egy olyan valamit kellett felvennem, amiről mindenki úgy tesz, mintha nem létezne, mert közben a projektet lefújták.

hvg.hu: A helybélieknek Bamijánban levetítette a filmet?

C. F.: Igen, ez egy nagyszerű történet. Mindig szerettem megmutatni a végeredményt azoknak, akiktől lényegében kaptam a dolgot, de ez esetben ez egy kicsit bonyolult volt, mert Bamijanban természetesen nincs filmszínház… Szinkronizálnunk is kellett a filmet, mert az ottaniak nem tudták volna elolvasni a feliratokat… Végül a német nagykövetség segítségével, és az új-zélandi haderő társaságában megjelentünk a völgyben – párszáz nézőre számítottunk, de 3500-an jelentek meg, letaglózó élmény volt. Ez volt életük első filmvetítése.

hvg.hu: Nagyszerű élmény lehetett.

C. F.: Ráadásul rengeteg nő is eljöhetett. Aztán hazamentek s először az apák beszéltek, ők vitatták meg egymás közt a látottakat a bazáron, s végül napokkal később kialakult a közösségi vélemény.

hvg.hu: Mi a következő terve?

C. F.: Az űrturizmusról szóló filmen dolgozom: 25 millió dollár befizetése után bárki feljuthat a nemzetközi űrbázisra. Rengeteg dolgot fogok közölni a filmben, számos ismeretlen tényt az űrkutatásról, de ennél többet nem mondhatok. A barátnőm folyton azzal húz, hogy a Buddhák után az űr egy kissé nagy ugrás.

Dercsényi Dávid