Mert ez műanyag!
Nem csak kerítést bontottak a Kossuth téren az elmúlt napokban, hanem mást is. Mondhatjuk akár: történt annál fontosabb is. Véget ért a Néprajzi Múzeumban az utóbbi idők egyik legizgalmasabb kiállítása, a Műanyag. Pille szék, sárga MIM-telefon, nylonszatyrok, dzsörzé otthonka: közelmúltunk és jelenünk holmijai. A magyar élet. De hogy került mindez a Néprajzi Múzeumba? A kiállításbontás után Frazon Zsófiával, a Műanyag egyik kurátorával beszélgettünk.
© Stiller Ákos |
hvg.hu: A múzeumi gyűjtést el lehet kezdeni jelen időben? Nem kell valamiféle távolság – időben és térben is?
A távolságtartás valóban kulcsfogalom, de kicsit más értelemben. Itt inkább azt jelenti, hogy nem mondok értékítéletet valamiről, hanem mint társadalomtudós, megpróbálok a jelenségtől egy lépést hátrább lépni. Ugyan fogyasztóként én is benne vagyok, magam is vásárló és használó vagyok, mégis kívülről kell tekintenem a jelenségre. Ez nem könnyű; ugyanis a dolgot le kell választani a saját tapasztalataimról és véleményemről.
Itt olyan tárgyak is szerepelnek, amelyeket nyolc-tíz éve kidobtunk volna, most viszont divatosak, sőt, kultikusak. Hogyan kapcsoltátok ki a retródivat hatásait?
A koncepció lényege az, hogy tényleg az „itt és most"-ról beszéljünk. Vannak vonatkozások, amelyeknél nem lehet eltekinteni a történeti távlatoktól. Az első termekben jelenik meg ez az időtávlat, azaz a műanyag, mint anyag történeténél, meg az utolsóban. Ennek – azon kívül, hogy a műformát tekintve keretes szerkezetet ad – egész egyszerű oka van. A műanyagnak van története; vannak ipartörténeti vonatkozásai, amelyeket meg akarunk mutatni. A végén meg arról van szó, hogy ezek a tárgyak kulturális rétegeket hoznak létre, amelyek a mi emlékezetünkben, tehát a mi fejünkben is megvannak. Tehát éppen úgy, ahogy egy mostani lakásban, ahol nem csak 1990 után készült tárgyak vannak benne, hanem sokfélék. Attól függően, hogy ki, milyen lakásban él, mit örökölt, milyen tradícióból jön, milyen divatokhoz kapcsolódik. Ezek mind egymásra rétegződnek. A középső termek fogyasztási kategóriákhoz kötődnek; viselet, lakás, táplálkozás, szabadidő. Itt a jelenségeket kortárs szempontból nézzük. A kortárs kultúrában igenis benne van a padlásról előhozott, de újra divatossá vált hatvanas évekbeli tárgy is. A lakás- és viseletkultúrában ma a retró divatos, de már kicsit elcsépelt, megterhelt fogalom; sokan nem is tudják, mit is jelent. Ezeket a tárgyakat nem úgy vonultatjuk fel, hogy mi akarjuk őket behozni a divatba, hanem eltérő attitűddel; megmutatjuk az emberek különböző viszonyulásait. Ezáltal beemeljük a tárgyakat ebbe a közegbe, mindenféle vonatkozásukkal, a történetükkel együtt. Ez így kevésbé rejti magában a veszélyt, hogy a muzeológus felül a divatnak. A legjobb kritikai észrevétel különben az volt, hogy ezt a kérdést a kiállítás kikerüli, s ha külső szemlélők is így látják, az megnyugtató.
(hvg.hu) Milyen kutatás előzte meg a kiállítást és mi lesz az utóélete?
(Frazon Zsófia) Az anyag különböző módon állt össze. Van benne olyasmi, ami a múzeumé. Ez általában történeti anyag, például műszaruból készült tárgyak, bakelit, celluloid. A koncepció akkor kezdett kibomlani, amikor évekkel ezelőtt kitaláltunk egy felhívást; semmi mást nem kértünk az emberektől, csak annyit, hogy hozzanak be egy, vagy több műanyag tárgyat, amely az övék, amit használtak, hétköznapi kultúrájuk része. Adják ide, vagy kölcsönözzék nekünk, és beszéljenek róla. Több mint 1200 tárgy érkezett, de kevesebb hozzájuk tartozó történet. Már azt is történetnek tekintettük, hogy „itt és itt vettem, erre és erre használtam”. Ebből az anyagból lett a Plasztik művek című kötet. De az volt az igazán érdekes, hogy ebből a gazdag tárgykorpuszból kiderült, az emberek mit gondolnak arról, hogy a Néprajzi Múzeum számára mit jelent a jelen.
És mit gondolnak?
Azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas éveket. Annyira nem szokták meg a látogatók, hogy a kortárs hétköznapi kultúra valamiképp „bekereteződjön” a múzeum falai között. Mintha arra, amiben élünk, ilyen szempontból nem volna szükségünk. Minek tegyünk el hajcsavarót a gyűjteménybe, ha otthon is azzal csavarjuk a hajunkat?
A kultúra a közfelfogásban tehát a kulturális örökséget jelenti?
Ezt azért nem mondanám. A néprajzot, az etnográfiát viszont alapvetően történeti tudományként ismerik, vagy tételezik a legtöbben. Akár még szakmán belül is. Tehát kevésbé kortárs társadalomtudományként. Másrészt meg Magyarországon nem általános, hogy efféle néprajzi, helytörténeti környezetben próbáljunk meg a jelen idő tárgyaival beszélni. A magas látogatószám azt mutatja, nem haszontalan ilyesmit csinálni. A Műanyag kiállítással egy sorozatot kezdtünk, amelynek a címe Kiállítási dominó. Tizenkét intézmény tizenkét hónapon át tartó sorozatáról van szó, tizenkét helyen, tizenkét témával nyílnak kiállítások. De a választott jelenséget mindegyik egyfajta kortárs gyűjtemény-alapítási logikával szemléli. Nem a saját gyűjteményből indulunk ki, hanem a kutatás és a gyűjtés során rögtön kiállításokat csinálunk. Ez valamiképp fordulat a néprajzi muzeológiában. A társadalmi környezet, és a nem a már létrehozott és feldolgozott gyűjtemény a kiindulópont. Nem példa nélküli az ilyesmi, de ezt most nagyobb szervezettséggel és menet közben a munkánkra reflektálva próbáljuk végezni.