Agota Kristof (70) pár napon át Budapest vendége volt.  Mint mondja, négy éve nem járt itt. Most a svájci nagykövetség estjén vett részt, az Exile című programsorozatban, amely kelet-európai emigráns írókról szólt. Agota Kristof 1956-ban menekültként érkezett meg férjével és kisgyermekével  a svájci Neuchatelbe. Azóta is ott él. De azóta, a franciául nem tudó, kelet-európai óragyári munkásnőből világhírű íróvá lett. Kemény, egyszerű mondatokból álló, erős történeteket ír; könyvei Magyarországon is komoly visszhangra találtak. A számára világhírt hozó regényt, "A Nagy Füzet" címűt 35 nyelvre fordították le. Sikeres és elismert. De szárazan és olykor keserűen fogalmaz. Mintha hontalan helyzete máig megmaradt volna.  

Agota Kristof "Nem volt sok választás..." © Sarkadi Gábor

Agota Kristof: Hogyne, nagy figyelem nyilvánul meg, az évforduló jelen van, de általában a külföldön élő magyarok tevékenysége nyomán. Svájcban nem a svájciak ünneplik meg, hanem az ott élő magyarok.

hvg.hu: Ez még mindig csak a mi ügyünk?

A.K.: Svájcban legalábbis. Bár az igaz, hogy a megemlékezéseken svájci politikusok is megjelennek. Azt hiszem, Európa számára is fordulatot jelent 1956, de nem vagyok biztos abban, hogy ezt mindenütt látják.

hvg.hu Amit önnek személyesen jelent, azt hogyan lehetne megragadni? Az emigrációt és mindent, ami abból következett?

A.K.: Nagyon rég történt és még nagyon fiatal voltam. Persze emlékszem arra,  ami történt. Volt egy négyhónapos kisbabánk, hárman léptük át a határt Kőszegnél. Én magam nem is jöttem volna el Magyarországról, ha a volt férjem nem akart volna kiszökni.

hvg.hu: Mi az, amit 20 éves fejjel, egy elzárt országban tudhatott a világról? Arról, hogy hova megy?

A.K.: Semmi fogalmam nem volt róla. Svájcot nem ismertem. Nyelveket nem tudtam. De a volt férjem határozott meg mindent; milyen országba megyünk és milyen nyelven fogunk beszélni. Idősebb volt, mint én, tudott németül és franciául is valamennyire. Ő intézett mindent, én a gyerekkel foglalkoztam.

hvg.hu: Szíve szerint azt mondta volna, hogy nem megy?

A.K.: Igen. Megbántam, hogy kimentem.

hvg.hu: Egzisztenciális szempontból, vagy a kötődések szempontjából?

A.K.: Mindenféle szempontból. Ahogy az idő előre haladt, egyre jobban vágytam ide.

hvg.hu: Talán ha nem megy el, nem kezd el írni.

A.K.: Már előtte is írtam. Tizennégy évesen kezdtem el. Az akkori írásaim versek voltak. Amit Magyarországon írtam, azok elvesztek. Mikor Svájcba értünk, folytattam magyarul az írást. Versekkel. Odakint először a párizsi emigráns Magyar Irodalmi Újságban jelentek meg a szövegeim. A legutóbbi könyvem, az Analfabéta épp a hontalanság állapotáról szól.

hvg.hu: Az emigrációja a nyelvhez való viszonyát is meghatározta. Az a fajta szikár, száraz, minimalista, mindentől megfosztott nyelvezet, magyarul olvasva, nagyon erős szövegeket eredményez. Tudja, hogyan hatnak a szövegei magyarul?

A.K.: Megvannak a fordítások, a magyarul megjelent kötetek, de nem olvastam őket. Féltem, hogy rosszak. Engem 35 nyelvre lefordítottak, egyiket sem tudom ellenőrizni, csak a magyart, de azt sem mertem.

hvg.hu: Akkor ezennel megnyugtatnám: működnek a szövegek.

A.K.: Igen, gondolom. Nagyon sokan keresnek fel Svájcban. Sok visszajelzést kapok; az itt élő öcsémék el szokták küldeni mindazt, ami megjelenik rólam.

hvg.hu: Mennyire fontos ez önnek? A siker általában, és azon belül a magyarországi elismerés.

A.K.: Nagyon fontos.

hvg.hu Ez meglep. Olyannak tűnik, aki belülre helyezi az írás szempontjait, nem kívülre. Inkább befelé szólnak ezek a szövegek és nem kifelé. Lehet, hogy rosszul látom…

A.K.: Van valami igazság ebben. Nagyon zárkózott vagyok. Mégis nagy öröm tudni, hogy minden országban olvassák a könyveimet. Meg, hogy megélek belőlük. Ha nem írtam volna, nem tudnék megélni Svájcban.

hvg.hu: Milyen hely Svájc egy emigráns számára?

A.K.: Nagyon különböző városok, helyek vannak. Három nyelvet beszélnek. Én a svájci francia nyelvet beszélem, franciául is írtam. Arra a területre emigráltunk, ott kezdtem tanulni. De nagyon lassan. Óragyárban dolgoztam és ott nem lehetett beszélgetni, mert a gépek zajosak. Ha elmentem elszívni egy cigarettát, akkor tudtam szót váltani másokkal. Öt évig dolgoztam ott és rosszul tanultam meg a nyelvet. Nem olvastam például elég jól.  Tizenkét év után kezdtem el írni franciául. Próbáltam lefordítani a magyar verseimet. Nem nagyon sikerült, de több elemet belőlük fel tudtam használni prózai szövegekben.

hvg.hu: Egy óragyárból milyen életesélyek látszottak, és az írói pályának milyen lehetőségei?

A.K.: Eleinte semmi remény nem volt rá, hogy író lehessek és elhagyjam a gyári munkát. Ha magyarul írok, nem is lett volna esélyem. Azért álltam át a francia nyelvre, hogy valami értelme legyen. Kezdetben minden nagyon nehéz és rossz volt ott. Abban a városban, ahol éltünk, négy magyar emigráns lett öngyilkos. Nem volt semmi reménység semmire. 

hvg.hu: Légüres térbe kerültek? Egy zárt  társadalommal találták szemben magukat?

A.K.: Nem sok választásuk volt. Olyan munkát kaptak, ami, hogy is mondjam, nem volt valami rendes dolog. Mindenkiből gyári munkást csináltak. Visszajönni meg nem lehetett. Többen voltak olyanok, akik továbbálltak, harmadik országba, mert Svájcban semmire nem volt kilátásuk.

hvg.hu: Ma a svájci irodalmi közeg mennyire tekinti Önt svájci írónak, illetve annak tekinti-e magát?

A.K.: Én franciául írok, de mégis magyar vagyok. Magyar útlevelem is van, újra megkaptam. Svájcban nagyon tisztelnek és elismernek. Elfogadtak, több díjjal is jutalmaztak. Sok helyre hívnak.

hvg.hu: Követi azt, hogy mi történik a svájci irodalomban?

A.K.: Nem. Különállónak is tekintem magam. Svájci irodalomról amúgy is nehéz beszélni, mert német-, vagy francia kötődésű. Német-Svájc jobban össze van kötve Németországgal, a svájci francia írók viszont nehezen jelennek meg Franciaországban.

hvg.hu: Az ön pályája akkor tehát szerencsésen alakult. Különleges és kitüntetett helyre került.

A.K.: Azon múlt, hogy párizsi kiadóknál tudtam megjelenni. Onnan aztán 35 nyelvre fordítottak. Svájci írókat egyszerűen nem fordítanak le ennyi nyelvre. A könyvek előtt sok színdarabot is írtam, meg rádiójátékokat is; a darabokat elkezdték világszerte játszani; még Japánban is. De az az igazság, nem számítottam ekkora sikerre; 1986-ban kezdődött, szóval elég későn. Mint ahogy későn kezdtem regényt is írni. Nem tudtam elég jól a nyelvet.

hvg.hu: Ez a fajta minimalista nyelv elég sikeres; emigráns írók esetében több ilyen példa is akad. A „recept” működik…

A.K.: Nem azért álltam át erre a stílusra. Hanem mert elegem volt a verseimből. Virágzóak voltak és túl érzelmesek. Szárazabban, tárgyszerűbben akartam írni. A fiam akkoriban volt 12 éves; az ő házi feladataiból is merítettem, a szinte gyermekien egyszerű mondatszerkesztéseket. Az első könyvemben, a Nagy füzetben ugye gyerekek beszélnek. A fiam írt körülbelül így. A könyvet sok helyen nyelvtanításra is használják, iskolásokkal is olvastatják. A Nagy Füzet után kicsit változott a stílus, de egyszerű maradt és száraz.

hvg.hu: Amellett, hogy redukált a nyelv, még a történetmesélésben is sokat bíz a képzeletre. Néha nem tudjuk, hol vagyunk, mikor, és ki beszél.

A.K.: Már a színdarabokban is így írtam. Nem jelölöm meg, hol történik valami és kivel. Nem akartam semmit se megnevezni.

hvg.hu: Mennyit és hogyan dolgozik?

A.K.: Mikor elkezdtem írni, három gyerekem volt, és csak akkor tudtam dolgozni, amikor iskolában voltak. Kézzel írtam, nem volt írógépem. Mikor benne vagyok egy regényben, állandóan az van a fejemben, még háztartási munka közben is. Mindent végiggondolok, mikor leülök írni, már készen vannak a mondatok. Hogy most hogyan és mikor dolgozom, azt nem tudom megmondani, mert egyáltalán nem írok.

hvg.hu: Miért?

A.K.: Nem tudom. Valahogy megundorodtam az irodalomtól. Az az érdekes, hogy mikor sok munkám volt, gyárban dolgoztam, vagy eladóként, három gyerek mellett, jobban találtam időt. Most, hogy nem kell dolgoznom, még bejárónőm is van, nem tudok hozzáfogni.

hvg.hu: Mit csinálnak a gyerekei?

A.K.: Három gyerekem van. Az első Magyarországon született, Zsuzsának hívják. Ő egy svájci megyében kulturális ügyekért felelős szakember. Két gyermeke van. Karin, a másik lányom már Svájcban született, Párizsban színésznő. A harmadik fiú; könyvekkel foglalkozott, könyvkereskedelemben dolgozott, most zenész. Ők mindannyian inkább az ottani közeghez kötődnek. De nagyon büszkék rá, hogy részben magyarok. Még az unokáim is.