A volt Alkotmány mozi nézőtere Battonyán Megáll az idő © Anja Tessman

Álmos szombat, szűnni nem akaró forróság, csak a főutca fái adnak némi árnyékot. Körülnézünk a néptelen központban. A városka őriz valamit a monarchikus hangulatból, mértani közepén - mintha aprócska Szeged volna - egy lepusztultságában is ragyogó szecessziós épület, az 1892-ben épült városháza. Előtte egy oszlopon évzáró bulit hirdet egy környékbeli diszkó: az első száz vendég fluoreszkáló rudat kap ajándékba.

Odébb a gimnázium, ahol még József Attila is megfordult, az 1922-23-as tanévben itt tett vizsgát görögkeleti vallástanból. Az oktatási intézmények háromszögét az általános iskola és az 1981-ben a végzős diákok által afféle dacos lázadásból felgyújtott – amúgy szintén monarchikus, nemesen szép - kollégium zárja be. Nem tudjuk hol tartózkodik, de ma este nagy szükség volna a diákságra, újra kinyit ugyanis a több mint tíz éve zárva tartó mozi.

De mintha a mozi nem volna nagy ügy. Persze, hol nagy ügy az ilyesmi? A multiplexek szezonja is lecsengett már, ez a DVD kora. Még itt is, ahol amúgy szinte kiváltságosnak számít az, aki a létminimum fölött él. Se munka, se perspektíva. Kulturális élet pedig csak nyomokban: néha felolvasások a könyvtárban, rendezvények a művházban. Könyvesbolt volt, de az előző rendszerrel együtt eltűnt az is. A magyar-román-szerb nemzetiségű település pedig kulturális gócpont lehetne. Nem csak kultúrák, akár szubkultúrák helye is: a nyolcvanas években még progresszív rock is beáramlott ide, jöttek délről a jugorock lemezek, több zenekar gyakorolt a ma üres egykori KISZ-ház pincéjében.

Nem a szabadidős aktivitás jellemző a településre; még ha van is valamicske élet a Hullám vendéglőben, a cukrászdában és a valaha még térzenét is megélt főutcán. Az energiákat jobbára elviszi a megélhetés; az újratermelődő zsellérsors. Akinek földje van, nagy úr – leginkább volt funkcionáriusoknak van -, ők adnak munkát, napszámban. Vannak, akik eljárnak dolgozni más településre (Orosháza, Mezőhegyes), de itt a legnagyobb munkáltató az önkormányzat. Némely utcában azt, akit közmunkára hívnak, szerencsésnek mondják, mert legalább minimálbért kap. Más bevétel nincs. Legfeljebb segély, de az 24 ezer forint fejenkénti jövedelem fölött nem jár. Itt csak a vámosoknak megy jól; ott van szép ház és autó; másik kaszt az övék.

Tapintható a mozdulatlan, időtlen alföldi szomorúság. A helyi politika se igen vidámít meg senkit, szinte megkövülten stabil MSZP-s vidék ez, de talán a szavazók se tudják, miért is. Talán a bizalom és a megszokás? Talán a pletykákban szereplő kötözött sonka, amit szavazatért lehetett kapni? A kedélyes szombati mulatság feledteti mindezt: szünetel a reménytelenség. 

Rejtély, hogy a bezárt mozit újraindító Esther Kinskynek milyenek az esélyei. Ő mindenesetre bízik. A német születésű, hosszú ideig Londonban élt író-fordító két éve szeretett bele Battonyába s itt telepedett le, ahonnan inkább elvándorolni szoktak. Szerethető, árnyas utca, barátságos délután ide, a közeli strandról hallatszó vidámság oda, Battonyáról leginkább Tar Sándor novelláskötetének címe jut eszünkbe: Minden messze van. Még Orosháza is, a legközelebbi mozival. Szeged, Budapest a maga kulturális érhálózatával pláne.

Esther Kinsky és Lassú Viktória a megnyitón Édentől keletre © Anja Tessman

„Véletlenek összjátéka volt” - kezdi Esther Kinsky kérdésünkre, hogyan került erre a vidékre. „Még Londonban írtam egy novellaciklust, amelynek az volt a címe Dreams Of People Living On The Plains (Síkvidéki emberek álmai – a szerk.) Vonzottak a lapos, sík tájak. Néhány megjelent ezekből a történetekből, de nemigen tudtam, mit kezdjek velük. Londonból ez idő tájt Budapestre költöztem. Elvetődtem a dél-alföldi térségre is, és véletlenül kikötöttem Battonyán. Egy hatalmas viharba keveredtem és itt rekedtem a városban. Másnap elképesztő élmény ért: sétáltam az utcákon és hirtelen azt éreztem, ezen a vidéken játszódnak a történeteim. A kocsma, a házak, az utcák; mintha csak én találtam volna ki őket. Aztán vettem itt egy házat és letelepedtem.”

Folyosó a nézőtér mellett Cinema Paradiso © Anja Tessman

Esther Kinskyvel visszaugrunk egy kicsit az időben; nem tudom nem megkérdezni, hogyan került egyáltalán Magyarországra? „Kelet-európai nyelvekkel foglalkoztam, oroszból és lengyelből fordítottam, és szerettem volna egy ideig Kelet-Európában élni, mielőtt még teljesen hasonlatossá válna a Nyugathoz. Nem akartam Lengyelországba menni. Meg kell mondanom, megriasztanak az ottani új keresztény-fundamentalista irányzatok, és a feléledő antiszemitizmus.”

Értjük. Van annak mégiscsak előnye, ha valami – például Battonya – tényleg mindentől messze van. De hogy jött ezek után a mozi? A bezárt, dohos nézőterű, egykori közösségi hely? „A film talán a legfontosabb művészeti ág. Nagyon erősen hiszek benne. A legdemokratikusabb művészet. Most olyasmit tehetek, amiről eddig nem is gondolkodtam. Vagyis újraindíthatok valamit. Megvettem hát az évek óta lezárt épületet. Az embereket megszerettem itt, sok pozitív visszajelzést kaptam tőlük. Az is tetszik, hogy ez egy többnemzetiségű hely, ahol büszkék is erre.”

Esther Kinsky megvette tehát a mozit; nem szeretné elárulni, hogy pontosan mennyiért, és mennyit költött aztán a rendbehozatalára. Errefelé nincsenek magas ingatlanárak. Megjegyez azonban valamit az anyagiakkal kapcsolatban: „Maga a folyamat végtelenül egyszerű volt.  A helyi polgármester kedves volt és segítőkész. Azonban azok, akik az ingatlan ügyeiben eljártak, nem voltak egyenesek és őszinték. Külföldiként meglehetősen kizsákmányolva éreztem magam. Sokat tanultam ebből a tapasztalatból. Mindig nehéz helyzet, ha egy nagyon-nagyon szegény vidékre valaki megérkezik némi pénzzel. Én is eléggé pénztelen voltam mindig, de mivel eladtam a lakásom Londonban, egy rövid ideig volt valamennyi pénzem. Nem sok, de még ez is elég volt ahhoz, hogy azt higyjék egyesek, itt van valaki vastag pénztárcával. Nem akarok panaszkodni, de sokan azt gondolták, végre befoltozhatunk egy lyukat a költségvetésben. Lehettek volna lelkesebbek is, hogy valaki el akarja indítani újra a filmszínházat.”

Alapítvány jött létre végül az itteni tevékenységre, 21°E néven (a név a 21. keleti hosszúsági fokra utal) ebben egy Battonyáról elszármazott fiatal ügyvéd, Barcza Mihály közreműködött, aki maga is elkötelezettje a kitűzött kulturális céloknak. Ezek a célok pedig ambiciózusak. Először is rendszeres vetítések; szerdánként művészfilmek, heti egy gyerekfilm, egy klasszikus és egy európai film, a vetítések után filmklubszerű beszélgetések. A programba beleférnének kisebbségi filmek is, valamint persze az újabb bemutatók. Felolvasások és koncertek a későbbiekben, majd pedig – már jövő ilyenkor – az első Battonyai Filmfesztivál.

Barcza Mihály még beavat: nyári képzési sorozatot szeretnének beindítani gyerekeknek, afféle nyári szabadiskolát, főleg nyelvi kurzusokkal. Merészen hangzik mindez, pedig voltaképpen egy fesztivált könnyebb beindítani, mint heti négy mozielőadást. Esther Kinsky abban bízik, a regionálisnak (Erdély határszéli részei, Vajdaság, Dél-Alföld) tervezett, kifejezetten fiatal filmesek számára induló fesztivál céljaira ugyanis uniós pénzeket kell megmozgatni. A rendszeres működés érdekében viszont évtizedes beidegződéseken kellene változtatni.

Finomságok a mozi udvarán Az én kis falum © Anja Tessman

A nyitóvetítésen Aki Kaurismäki A múlt nélküli ember (2002) című filmje ment. A nézőtér a szimpátia egyértelmű jeleként tele volt, ám a talán nehezebben emészthető – pedig szinte mesei – film alatt sokan kimentek. A lírai humorú alkotás egy szegénytelepen játszódik, ahol egy lenullázott memóriájú férfi ismét élni tanul.

Az újraindulás lehetőségeiről volt szó s a battonyai nézőtéren nem sok kellett ahhoz, hogy párhuzamokat lássunk bele a filmbe. A vetítés után azonban többek úgy vélték, itt bizony ennél populárisabb műsorpolitikával kéne indítani. Esther Kinsky azonban elszánt: „A mozik mindenütt bezárnak, miközben a mozi csodálatos hely. A befogadás tere, arra való, hogy közösségi élményként átéljünk a kultúrát. Nem hiszem, hogy ehhez egy értelmiségi bázis kellene itt, a városban. Bízom a kép erejében. Az otthoni képernyőn nem azonos az élmény, mint egy hatalmas vásznon. Ha megnyitunk itt egy kis kávézót, könyvesboltot, már bármikor lesz miért betérni. És az emberek rájönnek, mennyi mindent lehet kezdeni az idejükkel. ”

Egy idős zenész és a dj laptopja Ének a búzamezőkről © Anja Tessman

Esther Kinsky nyitóbeszédét, amelyet magyarul és angolul is elmondott, lelkesen tapsolták meg a nézők. Amikor azonban a helyi könyvtár vezetőnőjével, a képviselőtestület tagjával szerettünk volna beszélgetni a vetítés után, zárkózottan utasította el a kérdéseket. A dörgő taps után furcsa ez a csönd, és különös az is, hogy két-három önkormányzati dolgozón kívül a hivatalos Battonya nemigen képviseltette magát. Pedig az előcsarnokban és a nézőtéren mintha pillanatokra összeállt volna a kisvárosi közösség. Sokan a régi moziélményeiket idézgették, mikor és mit is láttak itt utoljára. Tapintható volt a szimpátia. Lassú Viktória, a mozi programfelelőse a vetítés előtt ismertette a jegyárakat; és amikor azt mondta, kedvezményt kapnak a nyugdíjasok és munkanélküliek, tucatnyian egyszerre szólaltak meg: tehát mindenki…

A mozit megnyitó 21°E barátai party-t szerveztek az udvaron az est végére. Volt saláta, bor és sütemény. Egy Bécsből érkezett zeneszerző szakos hallgató válogatott kedvenc zenéiből, egy idős alkalmi dalos pengette a gitárját, mindenki beszélgetett mindenkivel. Még az a hip-hop cuccokba bújt kamasz társaság is visszatért, akik úgy tűnt, kiosontak a Kaurismäki film alatt. Egy Battonyáról elszármazott kortárs író mutatott ki a rendőrséggel szomszédos gazos udvarra: nézd, itt talán évek óta nem volt efféle élményben része senkinek.