Ki a legnépszerűbb de-tektív?

Versenyünk résztvevői krimik nyomozói. Önnek ki a kedvence? Olvassa el ajánlóinkat, szavazzon, és nyerje meg ajándékainkat!  Kattintson a részletekért!

Chandler-inspiráción alapul több jelentős Tandori-vers. A Philip Marlowe magándetektív névjegye teleírva című zaklatott montázsvers Philip Marlowe szerepkörét, egyéniségét térképezi föl: Chandler ugyanis végérvényesen lerombolta a konvencionális, érzéketlen-lelketlen detektív sablonszerűen rögzült képét, elvetette a műfajt trivializáló naiv mesét és naiv tanulságot, és a cselekménynek lüktető töltést adott a felszín alatti konfliktusok fölkutatásával.

A magyar költő érdeklődését Chandler iránt Ottlik Géza keltette fel, ő adott Tandorinak és közeli barátjának, Lengyel Péternek a kezébe először Chandler-kötetet. A Hosszú álom 1967-ben éppen Lengyel Péter fordításában látott napvilágot magyarul – a kontrollszerkesztő pedig Ottlik volt. Vagyis az Ottlik körüli szellemi erőtérben mozgó fiatal költőnek még csak nagyon kutatnia sem kellett, hogy szemhatárába fogja Chandlert: az angolszász tájékozottságáról közismert Ottliktól viszont azt is hallhatta és megfontolhatta, hogy valamely műfaj nem devalvál eleve írót. Egyébként figyelemre méltó tény, hogy Ottliknál közvetlenül a háború után egy Hemingway-ről írott kisesszéjében fölmerült már Chandler neve, méghozzá igen előnyös összehasonlításban.

És itt következik a második mozzanat, amely Tandorit foglalkoztatta. Kiderült, hogy Chandler voltaképp Hemingwayt tartotta igazán versenytársának az amerikai irodalomban. Őt akarta legyőzni, s voltaképp egész életművén az a kishitűség söpört végig, hogy ez neki nem mehet. Rég elporladtak már mindkettőjük csontjai, amikor az irodalomtörténeti értékelésben fordulat állt be: 1992-ben egy klasszikusok által megszentelt sorozatba, a Library of America-ba fölvették Chandler műveit. Chandler egyébként élete végéig nem hitte el önmagának sem, hogy irodalmi becsvággyal írt Marlowe-történeteivel tényleg irodalomtörténeti értéket hoz létre, s számos följegyzése szerint úgy gondolta, hogy tehetségét szűk rámába zárta.

Korai romantikus hangulatú verseivel nem ért el sikert, ezért abbahagyta a költészetet, és az olajiparban helyezkedett el, egy nagy társaság igazgatótanácsáig jutott el karrierében, de onnan elhatalmasodó alkoholizmusa miatt kirúgták. Megélhetési kényszer vette rá megint az írásra, és 1933-tól 59-ben bekövetkezett haláláig – mint később kiderült – világsikerű könyveket hagyott maga után.

Tandorinak izgalmat nyújt e pálya rejtélye, hogy miért nem érezte meg Chandler, hogy amit csinál, az jó; miért és hogyan munkált benne az alkotói kétely és a kishitűség. Foglalkoztatta őt Marlowe és Terry Lennox barátsága, azaz a melankolikus magándetektív is a melankolikus aranyifjú kapcsolata, mely bár hamar örök véget ér, elégséges emberi szenvedélyt tartalmaz ahhoz, hogy egy régi erkölcsi fogalom, a barátság, újra értelmet nyerjen benne. Ez utóbbi titokzatos talánya életkérdésként foglalkoztatja Tandorit: “Sokáig nem értettem igazán, mi az a csalódás, amit Philip/ Marlowe érez a végén; mivel okozta ezt neki Terry/ Lennox;”

Tandori nem egy másik író valamely érzésének másolója, hanem a másik eredetiségének őrzője. Ez a különös, át- és magához hasonlító érzelmi-lelki-logikai vonás köti össze “rendhagyó ihletőjével” a hasadt személyiségű, alkoholista detektívregény-íróval, Chandlerrel.

Mohai V. Lajos