Az elmúlt hetekben, napokban újra láthattuk: a Windsor család mára popkulturális jelenséggé vált, bármelyik tagjának bármilyen megszólalása hírértékkel bír, ha pedig valamilyen botrányuk van, esetleg egy haláleset, azt a szigeten kívüli média is olyan kitüntetett figyelemmel kezeli, mint ha a világ legnagyobb valóságshow-ját néznénk.

Nem véletlen dolgoznak azon, hogy ott legyenek a köztudatban, és pozitív legyen a róluk kialakított kép: a brit monarchia mint brand Európa egyik legértékesebb családi vállalkozása. A BrandFinance 2017-ben úgy számolt, hogy ha a brit monarchiát egy üzletnek tekintjük, akkor ennek az értéke

67,5 milliárd font, vagyis 28,8 ezer milliárd forint.

Összehasonlításképp: az idei magyar költségvetés összes kiadása 23,4 ezer milliárd forint, a Forbes pedig 2020-as márkaértéklistáját az Apple 240 milliárd dollárral vezeti. Ebben a rangsorban az 5. lenne a monarchia.

Ez az érték persze nem a családtagok személyes vagyona, hanem „a cég értéke”. Kicsit több mint harmadát, 25,5 milliárd fontot azoknak a tárgyi eszközöknek az értéke adja, amelyek a törvény szerint a királyi családhoz tartoznak, a többi 42 milliárd font az összes, a monarchiához és az uralkodócsaládhoz kapcsolódó brand értéke. Ha mindezt személyes vagyonra próbáljuk lebontani, jó becslés az, amit a The Sunday Times a leggazdagabb britek 2020-as listájában írt: II. Erzsébet vagyonának és személyes brandjének értéke nagyjából 350 millió font, azaz majdnem 150 milliárd forint. Ezzel önmagában a 300 leggazdagabb brit közé sem került be, de a szupergazdagok listáján ő az egyetlen, aki számára törvények garantálják, hogy a leszármazottjai évszázadok múlva is ilyen vagyonosak lesznek.

Az önmagában nem meglepetés, hogy egy uralkodócsalád gazdag. Mégis, egy ekkora vagyonnál már érdemes feltenni a kérdést: konkrétan miből élnek ezek az emberek?

Háromszáz év, kilenc generáció

A modern kori brit monarchia élén már több mint háromszáz éve egyetlen család tagjai állnak. I. György révén 1714-ben került az ország élére a Hanover-ház, 1901-től, Viktória királynő halála után az ő férjének családja után már Szász-Coburg-Gothai volt az elnevezés, 1917-ben pedig, reagálva a háború alatti németellenességre, ezt átnevezték Windsorra. II. Erzsébet személyében a család már a kilencedik generáció óta adja a monarchia első emberét. A család valódi hatalmat igazából szinte soha nem gyakorolt. Az mára nem szokatlan, hogy egy európai monarchiában demokrácia van, a királyi család szerepe pedig csak protokolláris, de a briteknél ez évszázadokkal korábban valósult meg, mint a legtöbb más államban. Az uralkodónak ugyan vétójoga van a parlament döntései felett, de 1708 óta nem élt ezzel a jogával egyetlen király vagy királynő sem, a XX. századra pedig a diplomáciából is fokozatosan visszavonultak. És máris ott vagyunk a kettősségnél, ami a brit királyi család brandjének legnagyobb erejét adja: több száz éves kontinuitás, miközben nem szólnak bele a politika megosztó kérdéseibe.

A brit királyi család a bevételeit három forrásból kapja. Ebből egy teljes egészében állami, kettő pedig magánkézben lévő.

A Sovereign Grant elnevezésű alapban gyűjtik az összes olyan pénzt, amelyet az uralkodó az államtól kap. Ennek a megértéséhez 1760-ig kell visszamenni: III. György és a parlament között akkor született egy megállapodás, ami azóta is meghatározza a vagyon kezelésének módját. A király a koronabirtokok – vagyis a legtöbb ingatlanja és földje – vagyonkezelői jogát a kormánynak adta át, a kormány ezeknek az éves jövedelméből osztott vissza pénzt neki évente (az uralkodónak azért érte ez meg, mert innentől nem neki kellett bajlódnia azzal, hogy az állami alkalmazottaknak fizetést adjon). A tulajdonos papíron a királynő most is, de nincs joga sem eladni ezeket a vagyontárgyakat, sem a bevételekből önként lecsípni magának, a napi szintű menedzselést egy független bizottság végzi, a befolyt pénzt a pénzügyminisztérium kezeli.

2012-re egyszerűsítették és modernizálták az ezt szabályozó törvényt, több támogatási formát összevontak, azóta a koronabirtokok bevételeinek 15 százalékát osztják ki évente. 2017 és 2027 között ezt 25 százalékra emelték, a különbségből a Buckingham Palota felújítását fedezik. Jelenleg ez évi 82 millió font. Ebből az összegből finanszírozzák a királyi család utazásait, az uralkodással kapcsolatos kiadásaikat – szinte mindent ide lehet könyvelni, ami nem vakációzás –, az alkalmazottaik fizetését és az ingatlanjaik üzemeltetését.

Már ez sem kis összeg, de a magánvagyon csak ez után jön.

A Lancasteri Hercegség névről a brit szigeteken kívül nem sokaknak jutna eszébe, mit jelent valójában – ez valójában a mindenkori brit uralkodó magánvagyonának nagy részét jelenti. Csakhogy más gazdagok tulajdonával ellentétben ezt tilos eladni. Egy hatalmas porfólióról van szó, benne nagyjából 550 millió font (azaz 235 milliárd forint) értékű vagyonnal: nagyrészt olyan ingatlanok és 18 ezer hektár földterület alkotja ezt, amely a középkor óta angol királyi magántulajdon. Ennek az éves nyeresége 2019-ben először haladta meg a 20 millió fontot – ez az az összeg, amelyet teljes egészében a királynő kap meg, és a jog szerint minden magáncélú kiadását ebből állhatja. Az pedig már II. Erzsébet saját döntése, hogy a családtagjait is ebből a pénzből fizeti.

Ehhez hasonló a Cornwalli Hercegség, annyi különbséggel, hogy ez az egyetlen olyan vagyonelem, amelynél nem a királynőé minden döntés, hogy a családjából ki mennyi pénzt kapjon. Ez a 900 millió fontot meghaladó értékű ingatlan- és földbirtok hasonlóképp működik, mint a Lancasteri Hercegség, csak épp itt az éves nyereség (valamivel több, mint 21 millió font) a trónörökösé, és ő ad ebből a saját gyerekeinek és unokáinak.

És a brit uralkodói család még egy dologban különbözik más szupergazdagoktól: hivatalosan nagyrészt adómentességet élveznek. A tisztán állami támogatásaik után egyáltalán nem adóznak, a királynő pedig a Lancasteri Hercegség bevételei után önként befizet adót, de erre törvény nem kötelezi, az pedig titok, hogy mennyit. A trónörökös a Cornwalli Hercegség nyereségei után szintén önként fizet 25 százalék adót.

Az állami és a magánvagyon keveredik tehát itt. Ezért is tették fel sokan a kérdést:

amikor Harry herceg bejelentette, hogy nem vállal a monarchiához kapcsolódó feladatokat és pénzt sem fogad el ezekért, akkor pontosan melyik részre gondolt?

Odáig világos, hogy az állami Sovereign Grant pénzéből nem kap, de ez az összes bevételének nagyjából 5 százalékát jelenti. Hogy az apja ad-e neki pénzt a Cornwalli Hercegség bevételeiből, és ha igen, akkor mennyit, egyelőre senki nem válaszolta meg, a BBC sem tudott konkrétumot írni, amikor megpróbált utánajárni.

De a mostani botránytól függetlenül is nagy kérdés az, hogy Nagy-Britannia számára ez az egész megéri-e. A Brand Finance már idézett kutatásában úgy számol: csak a turizmust évi 550 millió fonttal dobja meg a királyi család brandje, 2012-ben a királynő trónra lépésének 60. évfordulós ünnepségei 1 milliárd font nyereséget hoztak a gazdaságnak, a királyi családban tartott esküvők közel ugyanekkora profittal jártak, és a gyerekek születése is 50–100 millió font hasznot hozott. Ez az összeg több részből jön össze: egyrészt az emberek ilyenkor ünnepelnek, például ajándéktárgyakat vásárolnak vagy éppen elmennek kocsmába, amivel ugyancsak pörgetik a GDP-t. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mekkora ingyen reklámot jelent mindez az ország számára, ami a turisták számát dobja meg.

Világosak ugyanakkor az ellenérvek is. Az elemzés évi 292 millió font állami kiadással számol mint a monarchia fenntartásának költsége, de ha óvatosabb becsléseket nézünk, akkor is elfogadható érv, hogy ez túl sok közpénz néhány olyan embernek, akik a protokollfeladatokon kívül igazából semmit nem csinálnak. Újabban pedig azt is egyre többen felvetik, hogy miután a Brit Birodalom évszázadokon át rabolt le több kontinenst, most ideje lenne egy kicsit nagyobb szerénységnek.

A britek többségének egyelőre arra a kérdésre, hogy kell-e a monarchia, igen a válasza: két idén márciusban kiadott közvélemény-kutatás is arra jutott, hogy 55 százalék szerint meg kell tartani a monarchiát, 29 százalék szerint nem, a többiek bizonytalanok. Ez nagy többség, de óriási csökkenés ahhoz képest, hogy még egy évtizeddel ezelőtt is 70 százalék fölött volt a királyságpártiak aránya. Azt az 1990-es években és most is láthattuk, hogy amikor sok a botrány a királyi család körül, megnő azoknak a száma, akik szerint el kellene törölni a monarchiát – az igazi tét a családi üzlet számára az, hogy hosszú távon megőrizhető-e a kínos ügyek ellenére a királyságpárti többség.