A munkahely elvesztésével kapcsolatban minden bérből és fizetésből élőnek az az alapfélelme, hogy jövedelem híján nem tudja eltartani magát vagy a családját. A lecsúszásról pedig éppen elég példát láthat maga körül, aki kimerészkedik az utcára. És e rémkép elhessegetésében még az sem segít, hogy azoknak az embereknek a többsége, akik rá vannak szorulva a munkavállalásra, mégiscsak dolgozik valahol. Így aztán nem csoda, ha a magyarok – s ez a legtöbb EU országban a felmérések szerint hasonlóan áll – a jövőjüket illetőleg leginkább a munkájuk elveszítésétől félnek. A félelmek azonban csak szaporodnak, ha egy nap a főnök azzal fogad, hogy elsejétől nem kell bejönni. Lássuk a legfontosabbakat, amelyekkel meg kell küzdeni. Érdekes módon az éhkopp puszta esélyétől felszökkenő első pánik elmúltával a munka nélkül maradók legfőbb félelme, hogy szétesnek társadalmi kapcsolataik. Megbélyegzettnek érzik magukat, akikről már messziről látszik, hogy nincs keresetük, hogy spórolni kényszerülnek, hogy kegyelemkenyéren vannak, s nem voltak elég jók, hogy megtarthassák az állásukat.

Először is nem eszik ilyen forrón a kását. Aki elveszíti az állását, attól még ugyan az a szakember marad, akinek megfelelő munka és élettapasztalatai vannak ahhoz, hogy betöltse következő állását. Másrészt az elbocsátás többnyire felszabadítja az embereket abban az értelemben legalább is, hogy megpróbálhatnak olyan elfoglaltságot keresni, ami igazán közel áll hozzájuk, vagy sokkal jobban érdekli őket, mint az eddigi munkájuk, amelyet maguktól nem mertek volna otthagyni.

Az állásváltásra és az álláskeresésére mindig érdemes készülni, s amikor megjelennek a konkrét jelek, hogy itt akár a munka elvesztése is bekövetkezhet, akkor intenzívebbé tenni a keresést, amivel jelentősen lerövidíthető a régi pozíció elvesztése és az új megtalálása közötti idő. Aki felkészül a váltásra, nem fogja úgy érezni, hogy megbélyegezték, megalázták vagy méltánytalan helyzetbe hozták. S miután nem az érzelmei, hanem a körülmények és a lehetőségek elemzése alapján fogja megítélni a helyzetét, azt sem gondolja többé, hogy a külső szemlélők sajnálkoznának rajta, vagy szánalmasnak látnák. Akinek nincs állása értelemszerűen attól fél, hogy nem is fogják alkalmazni. Aki pedig már huzamosabb ideje próbálkozik új állást találni, de mindhiába, hajlamos leértékelni önmagát, s azt kérdi: kinek kellek én? Az efféle kérdés lehet tájékozódó jellegű, de lehet lemondó is, amiben szinte benne foglaltatik a válasz, hogy senkinek.

Lemondó választ adni, s közben önmagunkat sajnálni persze túl könnyű, s nem is éri meg, mert az efféle hozzáállásnak még sohasem volt pozitív hozadéka.

Az alapvető lehetőségeket viszonylag egyszerű számba venni. Ezek közül néhány szinte mindenkinek rendelkezésére áll. Az egyik a család támogatása, a másik a barátok és ismerősök, a harmadik az állami álláskeresési szolgáltatások igénybevétele. Ez kiindulásnak mindenképpen elegendő. Annál is inkább, mert az álláskeresőknek kezdetben leginkább nem egy új állásra, hanem a családtagok és a barátok támogatására van szüksége, hogy azt érezze nincs egyedül, s lélekben megerősíthesse magát. Hogy végül is kinek kellek én? Elsősorban a családnak, másodsorban a barátoknak, s csak harmadsorban a munkaadónak. Ha a hátország és az értékrend rendben van, akkor az álláskeresés is sokkal jobban fog haladni. Az életkorral kapcsolatos aggodalmak nagyon fontos szerepet játszanak az álláspiaci lehetőségek megítélésében. Kisebb részben a fiatalság és tapasztalatlanság okoz félelmeket. De ezek többnyire múló bajok. Mivel a fiatalok a legmobilisabbak, ha helyben nem is, egy másik településen biztosan találnak megfelelő munkát. Az elhelyezkedésükben így aztán sokkal inkább a képzettségük, mintsem az életkoruk játszik szerepet. Ez még akkor is igaz, ha hallani róla, hogy a gyermekvállalás előtt álló nők esetében némely munkaadó óvatosabban jár el

Az idősebbek helyzete azonban valóban rosszabb. Ez abból fakad, hogy ötven felett a munkavállalóknak illene többet fizetni, több a törvényes szabadságuk, s kevésbé terhelhetők, mint a fiatalok. De ha ez igaz is, az idősebb szakemberek jelentős előnyben vannak a kapcsolati tőkéjüket és szakmai tapasztalataikat tekintve. Így a munkaadó számára értékesebbek is lehetnek. Ezért nagyon fontos, hogy az elhelyezkedés során profi módon használják az elhelyezkedési technikákat a megfelelő önéletrajzírástól a személyes kapcsolatok bevezetéséig, s az interjúkon való profi fellépésig. Nekik nem a fiatalokkal kell versenyezniük, hanem saját értékeiket kell képviselniük. Az álláskeresők sokszor találkoznak azzal a problémával, hogy vagy alulképzettnek, vagy túlképzettnek érzik magukat. Gyakorta pedig olyan képességeket kérnek számon rajtuk, amelyeket elképzelni sem tudnak, hogy miképpen teljesíthetnének. Sokan az álláshirdetések alapján hajlamosak arra gondolni, hogy képtelenség álláshoz jutniuk, hiszen azokat megközelíthetetlen szuperhősöknek osztogatják.

Ezzel szemben az az igazság, hogy a kiírások általában maximalisták, s a végén mindig engednek belőlük, s olyan embereket vesznek fel, akik a feltételeknek csak egy részét teljesítik, másrészt viszont messze többet képesek nyújtani, mint amit papíron elvártak tőlük. Ha sikerül a legfontosabb feltételeknek megfelelni, akkor a megfelelés valódi szintje már csak a személyes találkozások során derül ki. Ott aztán jól kell szerepelni.

A munkára jelentkezők képzettséggel kapcsolatos legnagyobb aggályai a nyelvtudásuk szintjével kapcsolatos. Egyes felmérések szerint a beadott önéletrajzok 70 százalékában magasabb szintű nyelvtudást jeleznek a kandidálók a valódi ismereteiknél. Ennek oka az attól való félelem, hogy a nyelvtudás hiányosságai miatt eleve kiesnek a rostán, s meg sem hallgatják őket. És ezzel a legtöbb esetben nem is tesznek semmi rosszat, mert manapság már egy beosztott irodistától tárgyalási szintű nyelvismeretet kívánnak meg, holott az adott munkakörben emberemlékezet óta senkinek nem kellett megszólalni a magyaron kívül máshogyan. Más esetekben azonban a felülértékelt nyelvtudás hibának számíthat, úgyhogy mérlegelni kell, melyik munkakörben van valós igény az idegen nyelv ismeretére.

Tipikus esetnek tekinthető, amikor a hosszabb ideje állás nélkül lévő szakemberek kezdenek kifogyni a pénzből és a türelemből, s alacsonyabb beosztásokat is elvállalnának. A legtöbbször azonban elutasítják őket. Ennek az az oka, hogy a munkaadók többnyire nem hisznek benne, hogy egy vezető pozícióhoz szokott, domináns szakember képes lenne beosztottként tovább folytatni a pályáját. Az alacsonyabb szintű munkához ugyanis túl sok a tapasztalatuk, túl sok a vezetési ismeretük, túl sok az elsősorban magasabb szinteken megszerzett szakmai tudásuk. Ezzel szemben a beosztotti léthez szükséges ismereteknek híján vannak. Nagyon fontos ezért, hogy mindenki igyekezzen megtalálni a saját kompetencia szintjét. Ott fogja ugyanis a legkevesebb csalódás érni álláskeresés közben.

A személyes kapcsolatokon keresztül való elhelyezkedést a legtöbb ember rossz szemmel nézi. Mégis az állások kétharmadát a személyes kapcsolatok hálójának felhasználásával töltik be. Valóban azt lehet mondani, hogy az állások többségébe tényleg a csókosok, vagy ha nem is ők, de az ismerősök ülnek be. Irigykedni lehet rájuk, de nem érdemes. Az álláskeresés egyik legfontosabb eleme ugyanis a személyes kapcsolatok kiépítése és folyamatos karbantartása. Hogy amikor kell, ekkor fel lehessen hívni a megfelelő embert a megfelelő helyen. Az elhelyezkedésénél a személyes referenciák nagyon fontosak, mert az alkalmazási döntésnél a munkahelyi vezető vagy a HR-es válláról némileg leveszik a felelősséget, de a döntést mindenesetre könnyebbé teszik, hiszen nem csak saját tapasztalataikra támaszkodhatnak. A kapcsolatok építése, például a szakmai közösség ismert tagjává válás nagyon fontos. Akik ebbe a pozícióba kormányozzák magukat, az elbocsátásukat – már ha az állásváltásuk egyáltalán eljut idáig – a legkevesebb megrázkódtatással élik át, hiszen lehetőségek egész sorát látják maguk körül.