1968 augusztusában a Varsói Szerződés csapatai megszállták a „szocializmus” belső reformjával próbálkozó Csehszlovákiát. Még ezt megelőzően, 1968 júniusában a jugoszláv hatóságok leverték a baloldali belgrádi diáklázadást. Őszre a párizsi mozgalmak is vereséget szenvedtek.

A „szocializmus” megújításának, humanizálásának, újbóli forradalmasításának kísérlete kudarcot vallott, ahogyan kudarcot vallott százhúsz évvel korábban, 1848-ban „Európa tavasza”, a polgári társadalom megújításának kísérlete is, Párizstól Világosig.

1981. december 13-án a lengyel tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) puccsa véget vetett a lengyel munkásmozgalom, a Solidarność diadalmenetének, de véget vetett a lengyelországi kommunista párt (a LEMP) uralmának is. Mind az önigazgatói-munkástanácsos, mind az egypárti-diktatúrás szocializmusváltozatoknak befellegzett. Ekkor már tudtam, hogy az 1917. november 7-én elkezdett forradalmi, majd ellenforradalmivá vált folyamatnak vége, és valami más következik.

Ez a „valami más” volt az, amire a nemzedékem – kommunistaellenes értelmiségiek, nacionalista és/vagy liberális demokraták – föltette az életét, s aminek a nevében győzött a pluralista-jogállami-polgári fordulat 1989-ben, drámai körülmények között, mint Csehszlovákiában és Romániában, vagy békésebben, mint egyebütt. A Szovjetunió úgyszólván zajtalanul összeomlott.

Fortepan / Szigetváry Zsolt

A „szocialista” rendszert nem védte lényegében senki. Még akik soha, egy percig se küzdöttek ellene, vagy akár lojális részesei voltak, vállvonogatva és közönyösen elfordultak tőle. Lejárt. Elavult. Elrozsdásodott. Érdektelen. Már akkor, azonnal kezdték elfelejteni, s egy-két éven belül mindenféle képtelenséget lehetett róla állítani, mindenki elhitte vagy beletörődött, hogy a múltat a hazugságok trágyadombja alá kell temetni.

Azóta az ún. rendszerváltást is elérte a damnatio memoriæ, a feledés átka, még 1989 részvevőinek egy része is úgy képzeli, hogy az 1988 és 1990 között ezernyi új társulásban, klubban, egyesületben, szakszervezetben, pártban, mozgalomban kivirágzott új civil társadalom nem létezett soha, hogy „minden le volt zsírozva”, hogy a fejünk fölött döntött sorsunkról a Nyugat.

Ebből egyetlen szó se igaz. A Nyugat – Reagan és Bush részleges, bizonytalan kivételével – reformot akart, Gorbacsovot, békét, kiegyezést, és mindenekfölött nem akarta a német újraegyesítést. Nagy-Britannia és Franciaország vezetői ki is mondták ezt, de nem akarta a dolgot a nyugatnémet kormányzat és uralkodó osztály se, csak a német nép, amely mégis kierőszakolta. Mellesleg ez se sikerült, az elnéptelenedett Kelet-Németország ma se érzi jól magát a polgári-liberális össz-Németországban, céltalanul és iránytalanul ellenáll: előbb balról, most szélsőjobbról, de beilleszkedni nem képes és nem hajlandó, harminc évvel később se.

Az a pluralista, alkotmányos, jogállami, polgári rendszer, amelyet Magyarországon megpróbáltak bevezetni 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben (mindhiába), romjaiban hever – nemcsak itt, de itt a leglátványosabban –, s ami a legsúlyosabb, a lényegét eltakarják a rágalmak. Én is már évtizedek óta elfordultam tőle, de most nem a személyes életutamról van szó; én balfelé hagytam el a liberális demokratizmust, Orbán Viktor jobbfelé, és történetileg nem sokat számít, hogy én ezt a kétféle fordulatot nem tartom egyenértékűnek: természetesen többre tartom a magamét, de ez most nem fontos.

Annak ellenére, hogy a liberalizmust (különösen a kelet-európai szabadelvűséget és az alkotmányos jogállam, az „emberi jogok” itteni álmát) régóta illúziónak tekintem, mégse egyezném bele, hogy 1989 kudarcát – ahogyan szokás – az 1988 és 1991 közötti SZDSZ-re és Fideszre zúdított primitív hamisítástömeggel „tudjuk le”. Még ennél is fájdalmasabb a Helsinki jogvédő csoportok – különösen orosz – hőseinek bemocskolása, a fölvilágosodás és a forradalom történelmi örökségének (néha csak öntudatlanul fasisztoid, ám folytonos) rongálása.

Fortepan / Urbán Tamás

Teljesen mindegy, milyen metaforát használnak – a ma szokásos metaforák: „Európa”, „migráció”, „dzsender”, „kulturális marxizmus”, s ezeket is mind nyugatról kölcsönzik, csak ami ott marginális, itt mainstream –, a lényeg az, hogy a szovjet tömb kialakulásával kettéosztott Európa egyesülése nem sikerült, Kelet-Európa a Vörös Hadsereg kivonása és a pártállamok megszűnése után is a maga egészében szembenáll a Nyugattal. (Lásd erről hosszabb dolgozatomat itt.) Az 1956 és 1968 utáni diktatúraellenes disszidenciának („másként gondolkodásnak”, ellenzékiségnek) az volt a hipotézise, hogy Európa nyugati és keleti felének az ideológiai és érzületi szembenállása csak a szovjet megszállás és a pártállami diktatúra mesterkélt-mesterséges következménye, amely ennek a kényszernek az eltűntével majd elillan.

Ez tévedésnek bizonyult.

Ehhez a fejleményhez (a keleti-nyugati szembenállás fönnmaradásához) természetesen hozzájárul az, ami tagadhatatlan: az, hogy az 1989 előtti társadalom (gazdaságilag és szociálisan) igazságosabb volt, mint a mostani. Ráadásul az 1960-as évek közepétől nagyjából két évtizedig (bár nem tovább!) a gazdasági, a népjóléti és a kulturális fejlődés folyamatos volt: fölfelé ívelő korszak – ennek az élménye már rég feledésbe merült, az ifjabb nemzedékek ilyet már nem tapasztaltak. A történelmi helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kiugró és kivételes, komplex fejlődés alapzata nem volt más, mint a sztálini erőszakkal végrehajtott iparosítás, urbanizáció, technikai és közigazgatási modernizáció (meg oktatási reform), vagyis maga a rémuralom. A sztálinista diktatúra nem választható el (sajnos) a reformkurzus eredményeitől. De az eredmények tagadhatatlanok, és az én nemzedékem históriai szégyene, hogy semmi ehhez mérhetőt nem tudott létrehozni.

Ez a keleti-nyugati ellenségesség történeti háttere.

Nyugat-Európa válsága tagadhatatlan persze (olyan nagy és fontos országok, mint Nagy-Britannia, Francia-, Olasz- és Spanyolország, vannak igen nagy bajban), de a kelet-európaiak idegenkedése nem innen származik.

A piaci kapitalizmus és a gyökértelen népképviseleti rendszer, jogegyenlőség, alkotmányosság stb. együttes hatása – a szociális egyenlőtlenség és a politikai egyenlőség együttese: képmutatás, és erre nagyon korán rájött mindenki – oda vezetett, hogy a félgyarmati-perifériás-elmaradott kelet-európai kulturális hagyaték egyik sajátossága föltámadjon; ez az Eszmével, a Gondolattal, a Hittel szembeni mély ellenszenv.

Mindez az antiracionális és amorális beállítottság (amelyet V. S. Naipaul halhatatlan regényeiből, esszéiből és „útleírásaiból” ismerünk más félgyarmati-perifériás vidékekről, pl. az Antillákról) köztudomásúlag az önálló modern magaskultúra elkésettségéből, a nemzeti elit történelmi gyöngeségéből származik, és tovább él. A jelenlegi magyarországi kormányzattal való elégedetlenséget két jelenségben véli megragadhatni a közvélemény: az egyik az „ideológia” vádja (azaz a „hinni valamiben” gyűlölete), a másik az, hogy „lopnak” (ami helytelenül írja le a közvagyon kisajátítását a „mélyállami” politika javára, és szétosztását a hatalom ügynökei között, igaz, busás javadalmazásért cserébe, de még így se magáncélokra elsősorban).

De – mondja ugyanez a közvélemény – mindenki, aki hatalomra ácsingózik, ún. pártpolitikai elfogultságokban szenved („ideológia”), és mindenki lop. Következésképpen „engem nem érdekel a politika”, mindenki önző, jó lenne valami „normális (értsd: békés, jómódú, politikamentes) ország”, stb. Eltéveszthetetlen ennek a fecsegésnek a szolgai, alattvalói, passzív hangsúlya: a honpolgári elkötelezettség teljes hiányát, a természeti bűnre visszavezetett politikaellenes leírás radikális szkepszisét fejezi ki. És hát csakugyan lopnak eleget.

Bár más országokban, ahol elterjedt a korrupció, más politikai rendszerek állnak fönn. Nem mondom, hogy jobbak, de másak. Ám ez a tény (amely a közvélekedés cáfolata) nem lényeges, hiszen itt nem érvelésről, hanem keserűségről van szó.

Egy tényező azonban valamennyiünket egyesít hangsúlyoktól, stílusoktól és világnézetektől függetlenül: a pokoli csalódás. A kiábrándulás. A másnaposság.

Reviczky Zsolt

A kelet-európai nihilizmus átfogó és diadalmas.

A közvélemény csak negatívumokat hajlandó elhinni. Ezek a negatívumok a különféle csoportokban és szubkultúrákban ugyan különbözők, de mindenütt dominánsak. Jellemző, hogy a kormányzat „keresztyén kultúráról” beszél, nem keresztyén hitről, keresztyén vallásról. Csak szokásokról, többnyire fiktív (utólag kitalált) „emlékekről”, előítéletekről van szó, amelyek a szexualitásra és a más vallású emberektől való idegenkedésre utalnak, amiben semmi sajátszerűen keresztyén nincs, ilyen elemek a legtöbb társadalomban föllelhetők, s mint ilyenek, semmire se jellemzők. Meggyőződésnek üresek – épp ezért van valamekkora népszerűségük ideig-óráig. Majd fölváltja őket valami hasonlóképpen hittől idegen propagandaszólam, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Vallásilag hasonlóképpen közömbös vagy kétkedő liberálisok a kormányzat szemére hányják, hogy nézetei nem azonosak az evangéliumok hittételeivel – de hiszen senki nem is állította, hogy azonosak. A „kultúra” nem teológia, hanem kurrens gyakorlatok, hiedelmek, beállítottságok együttese. Nem káté, nem dogmatika.

Nihilisták állnak szemben nihilistákkal.

A külfölddel szembeni ellenszenv – a bizalmatlanságtól a gyűlöletig, vö. a Notre-Dame égése alkalmából a magyar nyelvű közösségi médiatérben és digitális „sajtóban” elharapózott barbár iszonyattal, az ún. baloldalon is – még csak nem is nacionalizmus. A nacionalizmus (amelyről történeti és elméleti köteteket írtam) mélyen összefüggött valaha az autonómia (önrendelkezés, önállóság, demokratizmus) gondolatával (pl. 1848-ban mindenütt), majd eltorzult, mint minden egyéb. Eredeti alakváltozatának legjobb összefoglalása 1846-ból: „Haza csak ott van, hol jog is van,/S a népnek nincs joga.” Petőfinek semmi köze a mai xenofóbiához.

AFP / PHILIPPE WOJAZER / POOL

De a külfölddel szembeni ellenszenv összefonódik most a kelet-európai periférián a magaskultúrával, a tudományossággal, a joguralommal, a művészettel és a jó stílussal szembeni utálkozó gyanakvással. A gondolat- és eszmeellenesség jele az is, ahogyan a „kapitalizmusnak” ma nálunk a szinonimája a „multi”, a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, azaz mindig a külföld és a külföldi, különösen a nyugati külföldi. A kapitalizmust pusztán a pénzéhség, kapzsiság, csalás, uzsora, illegitim befolyás, erőszak, „profitmotívum”, megvesztegetés, „háttérhatalom” középkorias-babonás terminusaival szokás leírni, de hiszen szerkezetileg hasonló metaforákkal írják le a „szocializmust” is, és minden olyan társadalmi-történelmi valóságdarabot, amelynek a leírásához fogalmakra lenne szükség. Minden fogalom hamis, minden gyanú igazolt.

Ezt a nihilizmust a csalódás szülte, a csalódás jogos, tehát a nihilizmus elleni érvelés nehéz.

Aki a mai berendezkedés zsarnoki részletei miatt háborodik föl, azt a választ kapja, hogy mindig mindenütt zsarnokság volt, és másutt is zsarnokság van és lesz, a hierarchia és az uralom egyetemes és örök, holott persze undorító.

A hatalom alaptény, mondja a félgyarmati-félperifériás közvélemény, egyénileg ki lehet csúszni alóla, azáltal, hogy megtagadjuk (sőt: letagadjuk), nem létezőnek nyilvánítjuk a társadalmat, merő csirkefogásnak a politikát, szemfényvesztésnek a művészetet, s elmegyünk valami eldugott helyre, valami nem értett, nem ismert, nem fontos idegen vidékre, ahol a létezésünk társadalmilag irreleváns, ahol nem nehezedik ránk semmiféle honpolgári kötelezettség, ahol végre azok lehetünk, akik mindig szerettünk volna lenni: migránsok.

Az önkéntes számkivetettség a kelet-európaiak egyetlen megmaradt utópiája: idegengyűlölet és menekülés idegenbe – egyszerre!

Európa-ellenes és „migrációellenes” nemzeti rendszerünket az egyke, az európai alamizsna („kohéziós” vagy „strukturális” alapok), a nyugat-európai ipartelepítés és technológiai import, a nyugati irányú kivándorlás (hazautalások plusz a munkaerő-fölösleg problémájától való megszabadulás), a főleg kínai és arab kézbe kerülő ingatlanbiznisz és betelepülés tartja fönn, miközben előbb-utóbb városnegyedek és egész járások ürülnek ki (ahogyan Romániában már megtörtént), majd nyilván meg fognak telni idegenekkel. Mindez az ellentmondás csak egyetlen módon tartható fönn: úgy, hogy racionálisan és tényszerűen nem beszélnek róla.

A szabadság álmából – már megint – roncstelep lett, fizikai és intellektuális értelemben egyaránt.

Az el nem ismert és meg nem értett katasztrófáért már régóta okolnak különféle, főleg semminő jelentős szerepet nem játszott embereket és soha le nem zajlott eseményeket. Az elleplezett bűn nyilvánosan nincsen is, de a bűnbakok már rég megvannak.

Ám a célját tévesztett paranoia is mutatja, hogy mindenki érzékeli, milyen rettenetes legújabb történelmünk. Hogy a szabadság elkobzásáért a szabadságot okolják?

Groteszk, bizarr, de nem érthetetlen.

Könnyebb elviselni a veszteséget, ha meggyőzzük magunkat róla, hogy nem is volt kár elvesztenünk azt, aminek az egykori léte is oly hihetetlen már.