Vettünk egy mély levegőt, és alászálltunk a Soros-féle kiképzőtáborba, ahol a kormány és a Magyar Idők szerint az őszi zavargásokat készítik elő a maffiaszerű civil szervezetek. Kunbábonyban ilyen összeesküvésnek nem találtuk nyomát, viszont olyan eretnek gondolatok mellett érveltek a résztvevők, hogy vonják be a helyi közösségeket az életüket érintő költségvetés alakításába.
A Civil Kollégium Alapítvány (CKA) talán kevésbé ismert, de annál patinásabb magyar civil szervezet, közösségszervezésben és -építésben utazik évtizedek óta. Az elmélyült munkához a kunbábonyi egykori iskolaépületet újították fel, itt egymást érik a különböző rendezvények, szabadegyetemek. A hely tíz helyinek ad munkát egész évben. Biokertészet, könyvtár, kávézó is működik itt.
Érkezésünkkor épp a nemzetközi nyári egyetem zajlott leginkább külföldi résztvevőkkel, akik civil csatornákon keresztül érkeztek Törökországból Szlovákián át Spanyolországig – amúgy a CKA nem titkolódzik, meg szokta hirdetni szabadegyetemeit a Facebook-oldalán. A táborukban beszélgettünk Susannal is, aki eredetileg texasi, a 70-es évek hippihullámain érkezett meg Európába: az austini egyetemen norvég tanárai hívták át gyerekfelügyelőnek a fiatal lányt. Susan azóta Norvégiában él férjével egy erdőben, háziállatokkal, és a texasi életről ír prózát és verseket. A házuk gyakran ad otthont workshopoknak, Susan pedig, mivel állandó kapcsolatban áll civilekkel, inspirálódni érkezett a kies Bács-Kiskunba – Susan azt vallja, "a kíváncsiság tart életben".
De van itt "kultúrvállalkozó" is: a svéd Thomas is az inspiráció miatt érkezett, úgy fogalmaz, ezen a helyen az ötletek kuktája rotyog. A szicíliai Natale is közösségeket fejleszt: "általában sokat beszélek, de itt inkább a többieket hallgatom". De akad itt belga cirkusziskolai hallgató is, és hogy ne csak a balos elhajlókról legyen szó, a francia Chloe szenvedélye az EU, az európai politika, a nagy brüsszeli vízfejet szeretné megreformálni. Amiben mindenki egyetért: minél több gondolatot, ismeretet, ötletet gyűjteni érkeztek ide.
No go-zóna? Norvégiában ilyen a megoldás
A tábor is erről szól, az információ átadásáról. Először egy oslói önkormányzati dolgozó beszél arról, hogyan próbálják megmenteni a város keleti, kevésbé tehetős részét a dzsentrifikációtól, vagyis attól, hogy a lakásárak emelkedése kiszorítsa a városrészek eredeti lakosságát. A norvég főváros Toyen nevű városrésze három éve még veszélyes hely volt, este alig mertek kimenni az emberek az utcára. Ezeket írja le a kormánypropaganda no go-zónáknak. Mára viszont a civilek jóvoltából élő, vibráló közösségi élet van itt. Ez a városrész kifejezetten nemzetközi: az itt élők fele született norvég csak.
Az önkormányzat úgy döntött, 2,5 millió eurót biztosít a negyed problémáink a megoldására, és itt jön a csavar, a nálunk elképzelhetetlen: nem fentről határozták meg a kitörési pontokat, fejlesztési irányokat, hanem megpróbálták felmérni a helyiek igényeit. Márpedig az itt élők fele bevándorló – leginkább szomáliaiak, de vannak irakiak, ugandaiak is. A helyiek pedig elmondták, mit szeretnének: például szociális bérlakást családoknak. Az állam be akart zárni egy könyvtárat, ehelyett nyílt egy másik gyerekeknek is.
Egy közösségi iroda is alakult, ide járhattak a környékbeli lakók dolgozni, illetve eszmét cserélni – tudta meg a kunbábonyi közösség. Oslóban az iroda arra szolgált, hogy megismerjék egymás ötleteit, felmérjék a helyi igényeket, majd ebből kiindulva meghatározzák a fejlesztési irányokat. Ez az a szubszidiaritás, amit a kormány annyiszor hangoztat az EU rovására, de annyira nem érvényesíti belföldön.
Ha a tüntetésen elég nagy a tömeg, mit kell tenni?
Ez a hozzáállás beindítja az önkéntességet is, hiszen nem alattvalóként, hanem társként tekint a lakókra. Ellenpéldaként A Város Mindenkié pécsi szervezetének aktivistája azt mondja el, hogyan akarta a pécsi önkormányzat kipaterolni a 2010-es Európai Kulturális Főváros fejlesztések egyik helyszínéről a romákat a város nehezen megközelíthető szélére. Az ügyben végül patthelyzet alakult ki, a romák maradtak a helyükön, a körülöttük folyó rehabilitáció viszont elkerülte őket.
Egy másik előadásban Ruben, a barcelonai aktivista, egyetemi tanár arról beszélt, hogyan nőtt ki egy 2011-es madridi tüntetésből, amire 40 ember ment ki, az Indignados (Felháborodottak) mozgalom. Ebből aztán a Podemos nevű párt is megalakult, amely most nem kisebb városok polgármesterét adja, mint Madrid vagy Barcelona. Példájuk az Occupy mozgalom kialakulását és globális elterjedését is inspirálta. 2011-ben a spanyoloknál tüntetésekkel indult a dolog, de amikor elérték a kritikus tömeget, a mozgalom áttevődött helyi szintekre, mert
a szervezők felismerték, a tüntetéshullám önmagában kifullad.
Talán ettől az információtól retteg Rogán Antal? A hallgatóság a kunbábonyi táborban azt is megtudta, hogy a tüntetések olyan erősekké váltak, hogy Rubennek sokszor a térre kellett lemennie órát tartania, mert ott voltak a diákjai. A fiataloknak elegük lett: "a demokráciát elrabolta a kapitalizmus", rengeteg embert fenyegetett a kilakoltatás a jelzálogkölcsönök miatt, és az elitekkel szembeni növekvő ellenszenv is tapintható volt: az emberek úgy érezték, hogy a pártok nem őket képviselik.
Ezért a tüntetések után mindenki "átment a szomszédba", egyszerűen elkezdtek beszélgetni az emberek, ennek a nagyon helyi, lokális politizálásnak nagy hagyománya van Spanyolországban, és így új erők alakultak ki. De Ruben sem idealista, mára már az is látszik, hogy a hatalom átformálja a politikusokat, a podemososok körmére is rá kell nézni – ez is része a demokráciának.
Hallatlan ötlet: a közösség készít költségvetést
Ennél vadabb "eszméknek" is fültanúi voltunk az alföldi tanyavilágban. A közösségek fejlesztésében utazó brit Shared Future nevű cég képviseletében Jizz Hall az úgynevezett participatory budgeting előnyeiről beszélt – a brazíliai Porto Alegrében kitalált modell lényege, hogy a helyi közösségek maguk dönthetnek arról, hogy a közpénzek egy részét mire és hogyan költse el a helyi önkormányzat.
Angliában például több tízezer font – vagyis forintmilliók – sorsáról döntenek ilyen módon; a pályázó civil csoportoknak egy rövid prezentációban kell meggyőzniük a közösség tagjait, hogy miért az ő projektjuk érdemes támogatásra. Ez bármi lehet: új játszótér vagy köztéri edzésre alkalmas park, esetleg rendőröknek szervezett továbbképzés. Nem véletlenül hódít világszerte a "részvételi költségvetés-készítés", a politikusok ugyanis felismerték, ha a döntéshozatalba bevonják az állampolgárokat is – azaz megkérdezik őket, hogy mit akarnak, mire van szükségük –, akkor jó eséllyel növelhetik saját támogatottságukat.
Ennél valóban nincsenek forradalmi gondolatok egy olyan országban, ahol a hatalmat még az sem érdekli, állampolgárai akarnak-e olimpiát rendezni, vagy hogy Budapest legrégibb közparkjában hogyan nézzen ki az a projekt, amely a következő ötven évet meghatározhatja.
Szív küldi szívnek, de csak Svédországban
Mintha csak Magyarországról beszélne – ez a gondolat suhant át az agyunkon, amikor Jorgen Ljung, a linköpengi egyetem professzorának prezentációját hallgattuk. A Heart to Heart Foundation nevű svéd civil szervezet elnöke a skandináv országban élő romák helyzetét, problémáit mutatta be. A főként Romániában és Bulgáriában élő, illetve onnan kivándorolt romákkal foglalkozó Ljung szerint a romák külső segítség nélkül képtelenek lesznek kitörni a szegénységből. A svéd professzor hangsúlyozta, hogy
"nincs a DNS-sükben, hogy tanulatlanok legyenek".
A romák voltak a kommunizmus bukásának legnagyobb vesztesei, ők lettek elsőként munkanélküliek, ez is magyarázza sorsuk alakulását. Arról is beszélt, hogy maguk a svédek is felelősek a romák helyzetéért, mint elmondta, még a 20. században is érvényben volt egy törvény, ami megtiltotta a romáknak, hogy 3 hétnél többet töltsenek egy helyen. "Mi tettük őket vándorokká." Még jó, hogy a szeretetteli szegregációban bízó Balog Zoltán sosem mondott hasonlót! Elképesztő módon egyébként Svédországban több mint 40 civil szervezet foglalkozik hazai és külfldi romákkal, közülük majdnem 20 az állam irányítása alatt.
A CKA leginkább helyi civil szerveződéseknek segít, próbálja őket felkészíteni az előttük álló problémákra. Minden civil szerveződés hasonló fázisokon megy át – hogyan szerezzenek tagságot, aktív résztvevőket, hogy tényleg mozgalom legyen belőlük, hogyan kezeljék a problémákat a helyi állami hatalmakkal, és egyéb civil szerveződésekkel: a módszertan fontos eleme, hogy az állampolgárok párbeszédet kezdeményezzenek a döntéshozókkal, tudtuk meg Kunbábonyban.
Házról házra járnak, akkor a szegényebbek is segítenek
Oktat is a CKA, a kezdetekben például a kunszentmártoniaknak számítógépes ismereteket, azóta pedig közösségi vállalkozási ismeretek és közösségi rádiózás témájában tartottak képzéseket.
Újabban pedig kilépett a szervezet a nemzetközi szintérre. A CKA így a háttérben Európa egyik legnagyobb közösségszervező projektjét végzi. A működésük módját nem a rejtőzködés indokolja, hanem az, hogy nélkülük is tovább tudjanak működni a civil kezdeményezések. A táborban azt tanítják, hogy fontos a munka, el kell menni az emberekhez, be kell kopogtatni, mert ez a hatékony közösségépítés.
A legszegényebbek is szívesen járulnak hozzá munkával, adománnyal, ha azt érzik, hogy értük dolgozik egy szerveződés
– tapasztalják a civilek. És bár a politológia is ezt javasolná, a pártok ezt a munkát maguk szeretik elszabotálni, kivéve a szélsőjobbot.
Szerveződjenek az emberek, ébredjenek tudatukra, fogjanak össze – ez az egyik legfontosabb üzenet, amelyet az aktivisták Kunbábonyban hallgathatnak. Csak be kell indítani, be kell lökni a rendszert, utána működik, és általában maguk az aktivizált civilek lepődnek meg leginkább, hogy milyen hatékonyan működnek, mennyi mindent el tudnak érni rövid idő alatt. Az óriástüntetések nem elegendőek, ahogy a barcelonai példa is mutatja, előbb-utóbb tovább kell lépni. Ebben segít a CKA a képzéseivel.
Csupa veszélyes gondolat, elképzelni is rossz, hogy mi lenne, ha ezek teret nyernének Magyarországon. Így már érthető kicsit, miért fél tőlük ennyire a kormány és propagandája.
