Közel másfél évvel ezelőtt landolt a hírfolyamban az elsőre igencsak pikánsnak tűnő hír, hogy örökre lehúzza a rolót a legnagyobb magyar spermabank. A nevetésből hamar sírás lett, mert kiderült, hogy ezzel a saját gyermekre vágyók közül a leginkább kiszolgáltatottak reményei veszhetnek el. Méghozzá örökre. Hiszen ki veszi igénybe a spermabank szolgáltatásait? Az egyedülálló nők (köztük a leszbikusok némi jogszabályi kiskapuval), és azok a párok, ahol a férfi meddősége miatt „nem jön a baba.”

Elárulom: elég népes az ő számuk a magyar lakosságban. A legújabb statisztikák szerint minden negyedik-ötödik magyar pár küszködik a meddőséggel, amiért fele-fele arányban „felelnek” nők és férfiak. Az átlagos spermiumkoncentráció ráadásul világszerte, így nálunk is folyamatosan csökken. Nem kicsit, hanem drasztikusan. Ha minden így halad tovább, valóban megérkezünk napjaink egyik legnépszerűbb sorozatának, a Margaret Atwood-regényből készült A szolgálólány meséjének világába. Az igencsak pesszimista, de messze nem alaptalan jóslatok szerint a kaukázusi rasszhoz tartozó férfiak körében már 20 éven belül megtörténhet a végzetes fordulat, és többségbe kerülhetnek a meddő férfiak.

Ezek után jobb is, ha bezár a spermabank!

Mikor hosszas kutatómunkával elkezdtem utánajárni, hogy mi történhetett, kiderült, hogy az emlegetett spermabank és a többi hasonló szolgáltatást végző intézmény beszántását az égvilágon semmilyen szakmai vagy más racionális szempont nem indokolta. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy a kormány katonái felől érkező elképesztő dilettantizmus pusztította el az alapvetően két évtizeden át jól működő rendszert. (Egy téves külföldi spermadonorokkal kapcsolatos riasztást értettek félre és fújtak fel egészen odáig, hogy a teljes spermabanki tevékenységről kijelentették: illegális.)

A nem megfelelőnek bizonyult ember azóta még magasabb pozícióból oldja meg csinovnyiki túlbuzgalmában hasonlóképpen a problémákat: nem gondolkodik, nem kérdez, nem vizsgál, de szándék sincs benne rá, az empátiáról pedig egyszer kamaszkorában látott egy videót… Nincs egyszerűbb megoldás, mint a „csukjákbe”! Nem akarok neveket mondani, nem is ez a lényeg, akit érdekel, a részleteket megnézheti ebben a cikkben. Abba viszont azóta sem merek belegondolni, hogy a csodás intézkedés nyomán hány magyar kisbaba nem született meg, és hány család maradt az időből kifutva örökre gyermektelen.

Miközben a Kaáli Intézet megtámadta a hivatali álláspontot, és a bíróság helyt adott a panasznak, minek köszönhetően megint működik magyar spermabank, a családbarát kormány néhány hete nagyszerű lombikálmokkal jelentkezett. A tervek szerint a kormány kétszer annyi lombikbébi kezelést finanszírozna, mind eddig, szám szerint 12 ezret 6 ezer helyett. Mondani sem kell, hogy várva-várt bejelentés ez.

Az biztos, hogy a lombik szakma képviselői már évek óta rágják a miniszter és az egészségügyért felelős államtitkárok fülét, hogy a lakossági igény alapján vagy töröljék el a kezelésekre vonatkozó teljesítmény volumen korlátot, vagy emeljék duplára a finanszírozott lombikbébi kezelések számát. Magyarul akkora az érdeklődés, hogy nem tudják ellátni az összes beteget, nem egyszer várólistára kell venniük a meddőségi kezelésre jelentkezőket. Az idő pedig külön problematikus a kitolódó gyermekvállalás világában, hiszen a biológia törvényei alapján 35 felett a teherbeesés esélye meredeken zuhanni kezd, 40 körül pedig sokszor már egy hónap késlekedés is sorsdöntő lehet.

A mostani népesedést segítő kormányhatározat minisztériumi előkészítői azonban nem igazán vették figyelembe a szakmai javaslatokat. Ugyanis az államtitkár és a jogalkotók számára hatalmas fejtörést okoz, hogy a lombikbébi kezelések közel 30 évvel ezelőtti hazai kezdetei óta a közpénzből finanszírozott meddő betegek mintegy 80 százalékát magánintézetek látják el, többek közt az országos hálózattal bíró Kaáli Intézet, továbbá a Forgács, a Dévai és a Pannon Reprodukciós Intézet.  Ennek ellenére a kormányhatározat szerint a többlet támogatásból megvalósított hatezer lombikbébi kezelést kizárólag az állami tulajdonban lévő intézetek végezhetik. Nem lehet nem észrevenni, hogy a cél a meddőségi kezelések állami kórházakba való átcsatornázása.

Ezzel azonban adódik néhány probléma.

Egyrészt a kijelölt állami intézetek (a Szent János Kórházban működő Budai Meddőségi Központ, a Semmelweis Egyetem 1. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Asszisztált Reprodukciós Osztály és a Pécsi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján működő Reprodukciós Központ) jelenleg közel sem rendelkeznek kellő kapacitással ahhoz, hogy ellássanak 6 ezer új pácienst. Míg a magánszolgáltatók saját pénzből fedezik a tárgyi eszközöket, addig az állami kórházakban ezt a költségvetésnek kell állnia, vagyis az említett 3 állami intézmény kapacitásának bővítése valószínűleg milliárdos nagyságrendű közpénzt emésztene fel. Hiszen az államnak nemcsak a meddőségi kezeléseket kell finanszíroznia, hanem ezeket az intézeteket műszerekkel, orvosi eszközökkel kell bővítenie, az orvosok-szakdolgozók bérének biztosítását már nem is említve.

És a "családbarát" kormány ezt tényleg komolyan gondolja, miközben a „versenyképes” egészségügyi béreknek köszönhetően újabban komplett kórházi osztályok zárnak be, mert a nővérek már a közeli Ikeában dolgoznak.

A magánszolgáltatóknál végzett beavatkozások esetén viszont csak a kezelési ciklusokat kell finanszírozni, tehát az lényegesen olcsóbb lenne az államnak. (A kezelések állami finanszírozási összege azonos az állami és a magánszektorban, érdemben az eredményesség is.) Kérdés, hogy a kormány miért választja mégis a drágább módszert? Miért nem arányosan osztják el a plusz finanszírozást a magán- és állami centrumok között – levéve magukról a nagyarányú és bizonytalan kimenetelű fejlesztési terhet?

Tudom, hogy ilyenkor jön a tipikus konteóalapú érv, hogy a magánintézmények, vezetőik és munkatársaik gátlástalanul veszik ki a pénzt a meddő nők zsebéből, és magyar nők véres verejtékétből tesznek szert luxus életmódra. A kép ennél azért jóval árnyaltabb, mert korántsem egyértelmű, hogy a meddőségi kezelések tekintetében mit is jelent a magánintézmény, továbbá mit és miért neveznek állami meddőségi központnak, továbbá mi alapján történt a kedvezményezett intézmények kijelölése?

Nem nehéz kimatekozni, hogy a közalkalmazotti fizetésből élő orvosok, köztük a nőorvosok a hálapénz és magánrendelő intézménye nélkül képtelenek lennének megélni, a családjukat eltartani. A meddő betegek pedig többnyire képesek bármit megtenni, bármennyit rászánni, hogy gyermekük lehessen. A kereslet és a kínálat pedig ma leginkább úgy találkozik, hogy a betegek az érdemi ellátás és a folyamatok gyorsítása érdekében végigjárják az állami kórházakban szolgáló orvosok magánellátásainak szövevényes, ám jól bejáratott útjait. A beteg ezután viheti a TAJ-kártyáját, és az állami kórházban megkaphatja az „ingyenes” kezelést, beültetést, stb. Utána talán még csurran-cseppen egy kis hálapénzt is.

Ezzel szemben a magánintézményekben, melyek OEP-szerződéssel rendelkeznek, a tb-fizető, TAJ-kártyát lobogtató betegektől egységesen, listaár alapján az előzetes vizsgálatokért 30-50.000 forint körüli összeget kérnek el, majd a törvényeknek megfelelően ingyenesen végzik el a beültetést, amíg a megánellátónak szánt és folyósított állami keret tart. Aki nem fér bele a keretbe, vagy kivárja a sorát a várólistán, vagy inkább fizet az intézetnek, hogy azonnal lássák el. Az üzleti modell pedig így lehetővé teszi, hogy kiküszöböljék a hálapénzt, hiszen lesz elég pénz az intézetben az orvosok és az egészségügyi személyzet tisztességes bérezésére és foglalkoztatására. Nem csoda, hogy ezek után a magánintézetekbe ma sokkal több beteg jelentkezik és hosszabbak a várólistáik.

A magánszolgáltatók „kiszorítása” ráadásul nem túl jó üzenet a többi egészségügyi befektetőnek sem. A hazánkban működő magán lombikbébi központokat (Róbert Károly Magánklinika, Pannon Reprodukciós Intézet, Kaáli Intézet, Forgács Intézet, Dévai Intézet) tipikusan szakmai befektetők, orvosok alapították, hozták létre és működtetik többnyire évtizedek óta. A finanszírozás során a tulajdoni viszonyok alapján történő megkülönböztetés nemcsak a szektorsemleges finanszírozás elvének mond ellent, de riasztóan hathat a többi egészségügyi befektetőre is (művese, képalkotó diagnosztika), akik komoly összeget invesztáltak az elmúlt években a magyar egészségügybe, s most megtapasztalhatják: a kormányzat egy tollvonással elveheti a finanszírozási biztonságot, a kiszámíthatóságot.

Végül kérdés az is, hogy – akár óriási anyagi áldozatok árán – mennyi idő alatt tudják  annyira felfejleszteni a kivételezett centrumok kapacitását, hogy azok el tudják látni az újabb 6000 beteget? Ha belátható időn belül nem, akkor hiába a jóindulatú – vagy hangzatos – bejelentés: a 6000 ciklus nagy része kárba vész. Bár igaz, hogy ez esetben a kormány jól járt: adott is meg nem is. Kijelenthetik, hogy mindent megtettek a meddő betegekért, a pénz egy része mégis megmarad. Igaz, egy vesztese lesz az átgondolatlan határozatnak: a továbbra is ellátás nélkül maradó meddő párok és a meg nem született gyerekek.