Elszabadult a pokol a neten, pro és kontra születnek az indulatos írások arról, hogy miért nem gyászol a Facebook-népe egyformán a párizsi, a brüsszeli, illetve az ankarai és isztambuli terrormerényletek miatt. Szakértőkkel jártunk utána a dolognak - egyikük a liberális előítéleteket hibáztatja.
„Rasszizmus!” „Képmutatás!” „Kettős mérce!” - egymás után születnek a cikkek és Facebook-bejegyzések a brüsszeli tragédia után arról, hogy a nyugati világ Párizs és Brüsszel után egymás után tűzte ki az együttérzés szimbolikus jeleit, tette ki a francia, belga zászló színeit a Facebook-profilképére, megjelentek a "je suis ... "-feliratok, míg a nemrég történt ankarai, isztambuli, moszkvai merényletek közel sem váltottak ki ekkora reakciót.
A cikkek és kommentelők ádáz vitában állnak, hogy mindez miért van. Egyesek szerint ez természetes reakció, mások szerint ez természetesnek tűnik, mint minden képmutatás, de fel kell szólalni ellene. Törökország kelet, ezért kiesik a fókuszból - hangzik az egyik vélemény. Nem, Törökország ennél sokszínűbb, igazából megosztott, hatalmas ország, ahol a nyugatosok európai elkötelezettsége nem lesz nagyobb akkor, ha azt látják, a Nyugat egyértelműen keletre sorolja be őket - így az ellenvélemény. Közben egy a Facebookon keringő kép szerint sok, a két nyugat-európai fővárosban történt terrortámadásnál több halálos áldozatot követelő más támadás be sem került a média fő látókörébe, csak a kisebb hírek közt szerepeltek.
A Newsweek cikke szerint meg kell különböztetni együttérzést és a tragédia tényét. Az ember érzékenységi foka koncentrikus körökben mérhető: a hozzánk (bármilyen értelemben) legközelebbi emberek elvesztésére sokkal hevesebben reagálunk, mint a kissé távolabbiakra, egészen végül a legtávolabbiakig, akiknek gyakorlatilag tudomásul vesszük az elvesztését. Elítéljük, de érzelmileg már nem érint meg minket. Meg is bolondulnánk, ha minden tragikus esemény hallatán megszakadna a szívünk. Ezt a megközelítést emelte ki a hvg.hu-nak megszólaló összes szakértő is elsőnek.
Mentálisan közelebb van
A rasszizmust, képmutatást kiáltók gyakorlatilag a liberális előítéletek foglyai - mondja Csepeli György szociológus, aki szerint a képlet tényleg pofonegyszerű: a közelebbire érzékenyebbek vagyunk. Brüsszel pedig az európai kultúra centruma, mi magyarok ebbe a kultúrába vágyunk Mohács óta, és ide tartozónak érezzük magunkat.
takie życie pic.twitter.com/kHPNBPkUd9
— Tomasz Kubacki (@TomasKubacki) March 24, 2016
Mivel a Facebook és a közösségi média az informális nyilvánosság tere, ahol az eseményekről a családunk, barátaink által értesülünk leginkább, ez sokkal gyorsabban reagál a történésekre, mint a hivatalos, politikai nyilvánosság - fejtegeti Lányi Gusztáv pszichológus, aki szerint a Facebook így leképezi az emberi személyességet is. A tény pedig az, hogy Brüsszel, Párizs közelebb van hozzánk mint Ankara, mondja Lányi, ha nem is a kilométereket tekintve (ez nagyjából ugyanannyi), hanem mentálisan. Ha egy magyarnak le kéne rajzolnia egy papírra mondjuk Budapestet és a két másik várost, Ankarát minden bizonnyal távolabbra rajzolná, mint Párizst. Lányi szerint a jelenséghez jó lenne alapos, globális, interkulturális vizsgálatokat végezni, hogy pontos képet kapjunk a netezési szokásokról.
A brüsszeli támadás ráadásul szimbolikusnak tekinthető. Ahogy 2001-ben a New York-i World Trade Center elleni merénylet is a fejlett világ jelképe elleni támadás volt, úgy a terroristák most az EU fővárosát vették célba, ami megint növeli az együttérzés mértékét. Elemi, ösztönös gyászreakcióval reagálunk tehát erre az eseményre, ebben nincs semmi meglepő.
Hogy ez az érzelmi különbségtétel tragédia és tragédia között helyes-e, arra Lányi szerint nem könnyű válaszolni. Elvi, morális, akár vallási alapon minden értelmetlenül megölt ember halála elítélendő, és ugyanazt a tiltakozást kéne kiváltsa, de ez mégsem történik így.
Hogy ennek oka valamiféle rejtett rasszizmus lenne, az sem egyértelmű. A fenti gyászreakció alap, erre épülhetnek politikai, ideológiai játszmák, tehát ebből fakadhat rasszizmus.
A média felelősségét tekintve a pszichológus úgy véli, hírigény van, érkezik egyfelől a felhasználók, másfelől maga a média felől. Az újságok híreket akarnak, híreket készítenek. Tehát a média maga is táplálja a jelenséget.
"Nem lehet minden meccset megnyerni"
Ne adj’ isten, hogy bekövetkezzen, de mi lenne, ha Lengyelországban történne valami hasonló tragikus esemény? Lengyelország a térben és a hagyományok miatt is közelebb esik, viszonylag sokan jártak már ott Magyarországról, tehát valószínűleg az is megdöbbentené a magyarokat, sőt Lányi szerint még jobban, mint Brüsszel esetében, ahol szintén elég sok magyar él, dolgozik.
Hammer Ferenc médiaszociológus szerint annyi történik, hogy a világ kulturális térképén Párizs és Brüsszel többet nyom a latban, mint Ankara.
Az emberek többet járnak Brüsszelbe, Párizsba, az európai üzleti, kulturális élet csomópontjai is inkább ezek a városok, mint Ankara, vagy a 14 milliós Isztambul. Ezek a városok fontosabbak, mint a periférián elhelyezkedők, és szerinte ezt a hírszerkesztőknek és újságíróknak is figyelembe kell venni, mert ezt diktálják a szakmai szabályok.
Egy esetleges lengyel tragédiára jobban reagálnánk a hagyományok miatt Hammer szerint, ahogy egy magyarok által lakott amerikai városban, pl. Clevelandben történt terrortámadásra is jobban felkapnánk a fejünket, mintha Santa Monicában történne valami.
Az országok közti különbségtétel, legyen bármennyire is az elme alapműködésének a része, felfogható rasszizmusnak is, de a megkülönböztetés a világ mindenféle felosztásának természetes velejárója – vannak fontosabb és kevésbé fontos helyek. Ezen a téren „részeredményeket” lehet elérni, mondja Hammer, mondjuk ha a romák ügyében elérjük, hogy ne nyilvánítsa a gyerekeiket értelmi fogyatékosnak a hatóság indokolatlanul, akkor az már valami. De „nem lehet minden meccset megnyerni”.
Más kérdés, hogy a magyar közönség olyan eseményekre is gyakran közönyösen reagál, vagy elveszti az érdeklődését, amely hozzá közel történik, életét-sorsát akár érintheti, befolyásolhatja is. Ilyen az sok száz halottal járó ukrán háborús válság viszonylagos unalomba fulladása vagy Hammer emlékeztet a délszláv háborúra, amikor Magyarország egyes részein konkrétan hallani lehetett a fegyverropogást, a közvéleményt mégsem érintette meg a dolog különösebben.
