Az 1979-ben elhunyt Bibó István életműve jelentette azt a demokratikus minimumot, amely közös nevezőre hozta az 1930-as évek óta egymással szemben álló értelmiségi csoportokat, a népi-nemzetieket és az urbánusokat. A lelkesedés némi hullámzással ugyan, de az 1989-es rendszerváltozásig kitartott, hogy az állampárt fenyegető rémének letűnése után a felek ismét egymásnak essenek.
„Az ellenzéki csoportok az eddigi, többnyire elméleti jellegű írások és a csehszlovák szolidaritási akciók után most közvetlenül belpolitikai kérdéseket, sőt a párt politikai fővonalának alapkérdéseit (egypártrendszer, 1956, a Szovjetunióhoz való viszony) állítják előtérbe” – figyelmeztetett 1980. december 9-ei ülésén az egy évvel korábban elhunyt jogbölcselő, Bibó István emlékére készített, a cenzúrát megkerülő kötet veszélyeire az állampárt csúcstestülete, a Politikai Bizottság (PB).
A legfőbb kommunista vezetőket tömörítő PB a legnagyobb kockázatot abban látta, hogy a korábban külön utakon járó értelmiségi csoportok – a demokratikus ellenzéknek nevezett urbánusok és a népi-nemzeti kör – közösen méltatták Bibót, azaz hosszú idő után először együttműködtek a hatalom ellenében. Az állampárt vezetőit az is zavarta, hogy olyanok is feltűntek a szamizdat-kötetben – így a költő-festő házaspár Vas István és Szántó Piroska –, akik jó viszonyban voltak a kultúrpolitikát erős kézzel irányító Aczél Györggyel, a Minisztertanács, azaz a kormány elnökhelyettesével. A szerzők közül ketten, Bojtár Endre irodalomtörténész és Bertalan László szociológus párttagok voltak.
Az állampárt félelmei nem voltak alaptalanok, amitől tartottak, megvalósult: az 1200 oldalas, 76 írást, tanulmányt tartalmazó mű az 1989-1990-es rendszerváltáshoz vezető út egyik meghatározó mérföldköve lett. Az 1956-os forradalom után a Kádár-rendszerrel soha meg nem alkuvó Bibó írásai képezték azt a demokratikus minimumot – ezt szimbolizálta maga a kötet is –, melyet minden ellenzéki csoport el tudott fogadni. Az együttműködés pedig az időnkénti konfliktusok ellenére kitartott a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokig.
Provokálták a hatalmat
A hatalom annak ellenére sem volt képes megakadályozni a Bibó-emlékkönyv megjelenését, hogy a besúgói jelentésekből, lehallgatásokból jó előre tudott az előkészületekről. A belügy III/III-as csoportfőnöksége rögtön Bibó temetése után – ahol az emlékkönyv több szerzője is megjelent, és népiek vezérének tartott Illyés Gyula, illetve az urbánusnak tekintett Kenedi János mondott beszédet – jelezte, hogy a Rákosi és Kádár börtönét megjárt Donáth Ferenc és Kenedi szervezik a szerkesztőbizottságot.
A kötet előkészítését maguk a szerkesztők sem tartották titokban – derül ki a HVG 2000. október 7-ei számában az emlékkönyv születésével foglalkozó cikkből. A könyvet eredetileg Bibó István 70. születésnapjára akarták kiadni, és a kéziratot elküldték a Gondolat Kiadónak. A kiadó igazgatója, Siklós Margit viszont azonnal továbbította azt a minisztériumba és az MSZMP illetékeseihez.
Az emlékkönyv ötlete Kenedi János fejéből pattant, aki korábban már részt vett szamizdat kiadványok szerkesztésében és meghatározó alakja volt a demokratikus ellenzéknek. Az értelmiségi összefogást Donáth szervezte, akiről az egyik szerző, Vajda Mihály filozófus a hvg.hu-nak azt mondta: „népiek és urbánusok összehozásához Feri tehetsége és személyisége kellett, talán az egész magyar történelem másként alakul, ha nem hal meg a rendszerváltás előtt”. Így került a szervezőbizottságba a népiek egyik legnagyobb tekintélye, a költő Csoóri Sándor, aki a hvg.hu-nak azt mondta, a hatalom végig figyelte őket. Miután azonban nem tudták megakadályozni a könyv megjelenését, arra törekedtek, hogy „agyonhallgassák”, vagyis a sajtóban semmilyen reakció, híradás ne jelenjen meg.
A holtpont: amikor a szerkesztők megtorpantak
A szervezőkben egyetlen alkalommal merült fel, hogy a túl nagy kockázat miatt lefújják a vállalkozást. Az egyik szerkesztő, Kis János filozófus – aki később az SZDSZ első elnöke lett – úgy emlékszik, amikor 1979 decemberében a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt és a bizottságban többen tartottak tőle, hogy a hatalom visszatér a nyílt elnyomáshoz, szóba került, hogy „jegelni kéne a vállalkozást”. „Elég hamar felülkerekedett az az álláspont, hogy a dolgok már túlmentek ezen” – mondta a hvg.hu-nak Kis.
Végül a szerkesztőbizottság – amelynek tagja volt Bence György, Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tordai Zádor, majd később Csoóri helyén Tornai József – több mint 200 nevet írt össze, amiből kiválasztottak 75 szerzőt, akiktől írást kértek a kötetbe.
Kis János emlékezete szerint két vitás eset volt: az egyik Huszár Tibor szociológus – aki a hatalom kérésére később lektori jelentést írt a kötetről –, a másik a szerzők közül kihagyott Krassó György volt, akit 1957-ben tízéves börtönbüntetésre ítéltek, amiért részt vett a rádió ostromában. „Krassó esetében elhibázott döntés született, amit máig fájlalok” – mondta a hvg.hu-nak Kis.
| Szigorúan ellenőrzött temetés |
„Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett” – írta a Beszélő 2007-es januári számában Litván György történész. Bibó, aki pár napos forradalmi tevékenységéért többéves börtönbüntetést kapott a Kádár-rendszerben, haláláig nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a hatalommal. Utolsó éveiben a szerveződő demokratikus ellenzék körében egyre népszerűbbé vált . Az úgynevezett „repülőegyetemi” előadások közül már az első, vagyis Szabó Miklós történész előadása is éppen a „tabutémának számító” Bibóról szólt – ahogy ezt Romsics Ignác írja a Magyarország története a XX. században című könyvében. Az illegálisan, magánlakásokban tartott rendezvényeken 100-200 ember gyűlt össze, főleg egyetemisták, középiskolások és fiatal kutatók hallgatták az előadókat. Az 1979-ben elhunyt társadalomtudós temetésén az Óbudai temetőben sok százan gyűltek össze. A tömegben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottjai is jelen voltak, mert az államhatalom a temetést veszélyes politikai demonstrációként fogta fel. |
„Gyűlölettől izzik minden mondata”
Az ellenzéki szerzők pluralizmusról szóló cikkei miatt a hatalom nem közölhette a kötetet. Ezt a szerkesztők is tudták, hiszen már a benyújtáskor készültek arra, hogy saját költségükön kell kiadniuk a kötetet. Viszont mindkét fél adott a formalitásokra, és végigjárták a könyvkiadás hivatalos útját. Felkérték Huszár Tibor szociológust, az ELTE bölcsészkarának tanszékvezetőjét, hogy írjon szakvéleményt – úgynevezett lektori jelentést – a műről.
Huszár – aki nem sokkal halála előtt életinterjút készíthetett Bibóval – 57 oldalon keresztül boncolgatta a kötetet, és több cikket is élesen bírált. Több írás esetében „nacionalista elfogultságot” emlegetett, ami a korabeli pártnyelvezetben valóságos szitokszónak számított, Tamás Gáspár Miklós filozófus és Vajda Mihály írásai szerinte „bölcseletileg is indokolják a pluralista társadalmak magasabbrendűségét”. Konrád György esszéjéről pedig azt írta, hogy „gyűlölettől izzik minden mondata”. Huszár a szerzők többségét azzal mentegette, hogy feltehetően nem tudtak róla, hogy egy „politikai demonstráció” részeseivé váltak.
A szociológus lektori véleménye nagy karriert futott be: erre támaszkodott az a jelentés, amit az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága adott át a BP-nek. A készítői után Knopp-Kornidész-jelentésnek nevezett dolgozat hét javaslatot tett az állampárt vezetésének, így többek között felvetette, hogy osszák meg és fordítsák szembe egymással az értelmiségi csoportokat, és gondoskodjanak arról, hogy „az ellenzéki mondanivalójú szerzők (…) ne dolgozzanak olyan munkakörben, ahol nézeteik érvényesülhetnek és politikailag károsan befolyásolják az ifjúságot”.
Huszár Tibor húsz évvel később azt mondta a HVG újságírójának, Murányi Gábornak, hogy a vélemény megírása egy „játszma” része volt, amivel sikerült elérnie, „hogy ne az ellenzék zászlójára tűzött s különféle módokon értelmezett Bibó, hanem maguk a Bibó-művek jelenhessenek meg”. Hat évvel később így is történt, igaz, a Nagy Imre-kormány államminiszterének 1956-tal kapcsolatos írásai nem kaptak helyet a kötetben, melyet Huszár rendezhetett sajtó alá.
| „A kiállás volt a lényeg” |
„Nem annyira a tartalom volt a lényeg: közhelyeket írtunk többnyire, hanem a személyes kiállás” – hangsúlyozta Vajda Mihály, aki a hvg.hu-nak azt mondta, amikor Donát és Tordai Zádor felkérték, hogy írjon a kötetbe, nem gondolkodott a hatalom reakcióin. „Egyáltalán: szamizdat tevékenységem során ez nem volt számomra szempont. Nem is szerettem az álneves írásokat.” Vajdát ebben az időszakban egyébként sem kedvelte a hatalom: a marxista filozófus, Lukács György tanítványát 1973-ban politikai alkalmatlanság címén bocsátották el az Akadémia Filozófiai Intézetéből, majd sokáig külföldön élt. „A Szépirodalmi Könyvkiadó asztalán már ott volt az Egy keleteuropéer az irodalomelméletben című tanulmánykötetem. Ennek egyik írása megfelelő volt az emlékkönyv számára is, de egy ideig haboztam odaadni Kenedi Jancsinak, mert attól tartottam, ha megjelenik szamizdatban, akkor a Szépirodalmi kivágja a kötetem. Ám eközben jelent meg Ottlik Géza Próza című kötete, amiből erőt merítettem és úgy gondoltam, hogy fütyülök mindenre, amit a hatalom művel, és odaadtam a kéziratot” – elevenítette fel emlékeit Bojtár Endre, irodalomtörténész, ma a 2000 nevű folyóirat szerkesztője. Részvétele miatt utolsó figyelmeztetést és pártfegyelmit kapott az Akadémia elnökhelyettese, Köpeczi Béla pedig egy órán keresztül „leckézette”. Bojtár szerint csak azért nem rúgták ki az állásából, mert jól ismerte a szocialista országok kultúráját és nyelvét. „Négy évig volt parkolópályán az esszékötetem, még a belügyminisztériumot is megjárta, de 1983-ban végül kiadták. Egyetlen feltételük volt, hogy az emlékkötetben megjelent esszé nem kerülhet bele” – mondta Bojtár, milyen következményei voltak a részvételének. |
A rendszerváltásig kitartó lelkesedés
„Az emlékkönyv azt demonstrálta, hogy a Bibóhoz való kötődés az eltérő világnézetű csoportokat egymással is kapcsolatba hozhatja, közös platformul szolgálhat együttműködésük számára” – mondta a hvg.hu-nak adott, a kötet jelentőségét méltató interjújában Kis János.
Pár évvel később szintén Donáth befolyása kellett ahhoz, hogy az emlékkönyvön együtt dolgozó értelmiségi csoportok a monori kempingben rendezett találkozón 1985 júniusában együtt keressék a kiutat „társadalmunk romló állapotából”. A kilenc monori előadó közül öt részese volt az emlékkönyv-vállalkozásnak is. Bibó 1980-es évekbeli hatását, a zömében 1945 és 1947 között íródott életmű reneszánszát mutatja, hogy az ELTE jogtudományi karának szakkollégiuma a jogbölcselő halálának 10. évfordulóján felvette Bibó István nevét. Az 1988-ban alapított Fidesz több vezetője, köztük Orbán Viktor is a szakkollégium tagja volt.
Bár a nyolcvanas években egy rövid ideig különvált a népi és az urbánus csoport – a demokratikus ellenzék 1987-ben kiadta a Kádárt lemondásra felszólító „Társadalmi szerződést”, Csoóriék pedig a hatalom jóváhagyásával megalapították a Hitel nevű folyóiratot –, a rendszerváltás évében, 1989-ben ismét összefogtak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon, amely végül a békés átmenetet és az új alkotmány biztosította.
Vajda Mihály szkeptikusabb Kisnél: „a kötet súlyát nehéz lett volna akkor is felmérni, ma végképp elfelejtette már mindenki”. A filozófus szerint „a minimális konszenzus kidolgozásának szükségessége fakadt volna a bibói szemléletmódból”, de a rendszerváltást követően mindenki a másik oldal megsemmisítésére törekedett, így fokozatosan elolvadt az demokratikus minimum is, amiben az oldalak 1980-ban még kiegyeztek.
A tíz legismertebb és legfontosabb Bibó-idézet
Postai bélyeget adtak ki Bibó Istvánról
