A török kiűzését követően nem egyből vált fontossá az áthatolhatatlan mocsaras területek csökkentése, a tó szabályozása. Azt csak a gyors népességnövekedés és az átalakuló gazdaságpolitika kényszerítette ki. A lecsapolás, kiszárítás, vízszintszabályozás ügye azonban bár a XVIII. századi uralkodók, tehát az állam szerint közérdeknek számított, egyáltalán nem tekintette mindenki saját ügyének, és hol a jogszabályok szabotálásával, hol lobbizással ott tett keresztbe neki, ahol tudott. Majd’ száz év kellett ahhoz, hogy a Sió-csatorna zsilipjének 1863. október 25-iki megnyitásával a Balaton vízszintjének szabályozását végre megnyugtatóan megoldják, és a Balaton melletti hatalmas lápvidék eltűnjön – derül ki Halász Imre történész tanulságos cikkéből, amelyet a legújabb História közöl. A lapszám témája a víz és a társadalom viszonya – lám kiderül, azért nem mindig a víz az úr. 

De nem csak az. Hanem az is, hogy az állam által azonosított közérdeknek, még ha az adott pillanatban nyilvánvalónak is tűnik, a történelem sokszor nem igazolja vissza helyességét. Botorság lenne túlaktualizálni a Balaton lecsapolása körül történteket, mégis mindezt adaléknak érzem a mostani közéleti vitához, amely Orbán Viktor október 23-iki beszéde nyomán bontakozott ki, hogy ugyanis ki mondja meg, hogy mi a közérdek, és mi különbözteti meg azt a magánérdektől. A kormányfő arról beszélt, hogy „mi olyan országot látunk maguk előtt, ahol a mi időszámításunk és a mi közös mércénk szerint történnek a dolgok. Ahol erős állam védi a közérdeket, levágja a polipkarokat, széttépi az álca- és csapdahálókat.”

null

Ennél azért valamivel bonyolultabb a dolog. Nem mindig, de sokszor a köz szerencséjére. Mint például a Balaton lecsapolása esetében, amelynél ha az 1834-es, az állam által felkarolt tervek valósulnak meg, ma nem 600, hanem csak 336 négyzetkilométer lenne a tó vízfelülete. Pedig akik akkor megakadályozták a szükségesnek tetsző munkálatokat, nem az eljövendő nemzedékeket, hanem nyilvánvalóan saját „önös” érdekeiket féltették. Mindenekelőtt a malomtulajdonosok, akik gátjaikkal feltartóztatták a Balaton vízének lefolyását, visszaduzzasztották a tavat, s alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a Balaton–Sió–Sárvíz vízrendszer három összefüggő mocsársorozatot is táplált.

A temérdek malomgazda – köztük tán a legfontosabb a veszprémi káptalan, amelynek molnára a Balaton–Sió torkolatnál duzzasztotta fel szüksége szerint a tó vizét – egyáltalán nem akart sem vízszabályozást, sem azt, hogy malmaikat a közérdek oltárán feláldozzák. De meglepő módon a megyék és a földtulajdonosok sem, mert – meglehet, rövidlátó módon, de földbőség idején némi okkal – semmi kedvük nem volt a kiszárított területek futóhomokjával bíbelődni.

Hogy mégis megindultak a szabályozási munkálatok, az megint csak egy „magánérdeknek” köszönhető. Az uralkodó által megszemélyesített birodalmi akarat kényszerítette ki. Mária Terézia és II. József törekvését, hogy a birodalom iparosodott területeit olcsó magyar gabonával lássa el, a mocsarak akadályozták. Az abszolutista célokat aztán a gabonakonjunktúrát élvező rendek is támogatni tudták, minden bizonnyal személyes érdekeiktől nem teljesen függetlenül. Ezért idővel a fő cél a szállítást és az okszerű mezei gazdálkodást korlátozó lápi területek csökkentése lett. Krieger Sámuel vagy Beszédes József tervei és tevékenységük természetesen nagyon fontosak a Balaton mai arculata szempontjából, de maga az éghajlatváltozás is hozzájárult, hogy a XIX. század első felében sokat javult a helyzet.

Mégsem ment minden simán, mert az 1810-et követően létrejövő vízrendező magántársulások folyamatos ellenállásba ütköztek előbb a malomtulajdonosok részéről, később pedig – a tó turisztikai jelentőségének növekedése köszönhetően – az ellenérdekű fürdőegyesületekkel kényszerültek viaskodni. Az is állandó vitatéma volt, hogy szárítsanak-e, vagy inkább a vízszintet szabályozzák-e csatornák révén; a XIX. században ugyanis nagy keletje volt annak az elképzelésnek, amely minden állóvizet haszontalannak és egészségtelennek tartott. A kompromisszum végül jól sikerült, a tó nagyobb része megmaradt, de a pontot az i-re ismét a magánérdek (?) nyers érvényesítése tette fel. A Budát és az Adriai-tengert vasúttal összekötő Déli Vaspálya Társaság még aszályos időszakban vásárolta meg a Balaton melletti területet, így a síneket gyakorlatilag ártérre fektették le, 1860-ban és 1862-ben meg is rongálódott a pályaszakasz. A cég azonban lobbizni kezdett a kancelláriánál (éppen a neoabszolutizmus éveit éltük), hogy épüljön meg a Sió-csatorna, amely képes a tó vízszintjét állandósítani. És lőn. Így lett hát újból a magánból közérdek.

Stiller Ákos

Történelmi példázatunk a Balatonról éppúgy nem igazolja egyértelműen a magántulajdonért rajongó filozófus Locke nézetét, amely szerint az erényes ember felvilágosult önérdeke valójában a köz érdeke, mint ahogy Rousseau-ét sem, aki szerint ha valaki vonakodik engedelmeskedni a mindig helyes közakaratnak, az erőszakkal rákényszeríthető, „kényszeríthető arra, hogy szabad legyen”. A szabadság a francia gondolkodónál az államnak való engedelmesség „jogát” jelenti, s Orbán polipkaszabolós beszédében is ez a szemlélet köszön vissza. De nem csak ott. „Annak érdekében, hogy a közakarat kifejeződhessék, elengedhetetlen, hogy ne legyen parciális közösség az államon belül, és hogy minden polgár csak a maga gondolatát gondolhassa.” Az idézet a nem a Nemzeti együttműködési nyilatkozatból való, bár a logika feltűnően hasonló, hanem Rousseau-nak A társadalmi szerződésről c. művéből (1762).

Pedig a közérdek, mint láthattuk, nem abszolút, hanem erősen relatív kategória, már csak azért is, mert utólag, a döntést elszenvedők se képesek mindig és egyértelműen megfogalmazni, hogy az valóban ország érdekeit szolgálta-e. S hogy az állam révén megfogalmazott közakarat mindig a közösség javára válik? Helyes volt-e például a lecsapolási munkálatok érdekében a farkasok kiirtása vagy egyáltalán a mocsarak drasztikus visszaszorítása? A természetvédők ma azt mondhatják, nem. Mások (tán a többség – de még ez sem biztos) meg azt, igen. A megítélésben a távlatok és az árnyalatok döntőnek bizonyulnak. Nem irigylem a bíróságokat, amikor egy-egy vitás kérdésben, amelynél kellően akceptálható érdekek feszülnek egymásnak, ma dönteniük kell.

Egy biztos, azoknak a kiátkozása, akik egy sztrádaútvonal kijelölése, az iskolarendszer vagy az alkotmány kérdéseit illetően másutt látják a közérdeket, mint a hatalmon lévők, alapvetően sérti a közösség érdekét.

(História, 2010/6–7)

Zádori Zsolt