„Valahol Albertfalva határában, de akkor már esteledett, elfogtak [az oroszok], és betereltek valami helyre sok mással együtt. […] betereltek egy emberhez, akinek megmondtam, hogy micsoda hülyeség, én nagy ellenálló vagyok. És akkor ő rögtön megbízott, hogy szervezzem meg azonnal a kommunista pártot. Budán. De mondtam neki, hogy »Ne haragudjon, én nem kommunista vagyok, hanem kisgazda«. Azt mondta: »Az mindegy.«” A 20 éves fiatalembernek akkor szerencséje volt, gyorsan szabadult, mégsem ő szervezte párttá a budai kommunistákat.

Idézte fel a 45 évvel korábban történteket Kemény István szociológus 1990-ben barátjának, Batár Attila építésznek. Kettejük beszélgetése csak most, két évvel Kemény halála után jelent meg két részben a Holmi februári és a márciusi számában. A „közös interjú” torzó, az 1940 és 1947 közötti évek párhuzamos történeteinek felidézésére szorítkozik – a II. kerületi Ferenc József Királyi Katolikus Egyetemi Gimnáziumtól nagyjából a kommunista pártba történő belépésükig. A háború utáni néhány rövid év tanulmányozásához, az eszmék zűrzavarának, a politikai alternatívák leszűkülésének, az ifjú Magyarország lázasan tétova útkeresésének megértéséhez azonban biztosan hozzájárul ez a hetven oldal.

Kemény István

Végel Dániel

A koalíciós korszak iránt érdeklődőnek pedig egyenesen csemege látni, mi tekinthető rendeltetésszerűnek és végzetszerűnek abból, hogy azok a fiatalok, akik „a polgári Magyarország” megteremtésének hívei voltak, az MKP-hoz sodródtak, illetve azt, mennyire voltak egyéniek, mennyire determináltak ezek az életutak. Történelmi kényszerek közepette volt-e esélye a szabad akaratnak?

Batár és Kemény ide-oda kacskaringázó, de mégiscsak párhuzamos történetéből úgy tűnik, hogy a Horthy-korszakot tudatosan és egészében elutasító, a náciellenes ellenállásban részt vevő, a társadalmi igazságot kereső fiatalok közül sokan, legyenek bármennyire autonómok, szuverének, kelepcébe kerültek és előbb-utóbb az MKP-nál kötöttek ki. Türelmetlen útkeresésükkel, vergődéseikkel maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy úgy járjanak, mint a varsába szorult hal vagy a hálóba keveredett madár. De a rabság nem mindenkinél szólt életfogytig, Batárnál és Keménynél is csak rövid ideig tartott. Meglehet, rendszeridegenségüket a párt hamarabb felismerte, mint ők maguk, és gyorsan kizárta őket. Ezt azonban most nem tudhatjuk meg, mert az interjú csak a belépésig követi nyomon őket.

Még 43 év múltán is nehéz volt választ találniuk arra, miért is kötöttek ki rövid időre annál a pártnál, amelyiktől voltaképpen kezdetektől fogva idegenkedtek, „hogyan lehetett rásiklani arra a tévútra”. Kemény felidézi, hogy mindketten mennyire kínosan érezték magukat, amikor társaságukban a kommunista népi kollégisták teljes extázisban énekelték a Bunkócskát. Ezek meg vannak őrülve, gondolták, és mégis kis idő múlva ők is beléptek a „bunkócska” szervezetbe. Miért?

Batár Attila

Batár Attila, aki nem úszta meg néhány órával az oroszokkal való személyes találkozást, és hónapokig tartott míg a vérhastól halálosan legyengülve, 45 kilósan hazaérkezett (szó szerint az anyja sem ismert rá), ’45-ben többször próbát tett a kommunistákkal, de nem tetszettek neki. A többszöri próbálkozás azonban mégis „azért azt jelenti, hogy volt ennek vonzása. És a vonzásban nem az elmélet volt, nem a rendszer, amit létrehoztak, hanem a radikalizmus.” Márpedig a huszonéves Batár és Kemény éppolyan türelmetlen volt, mint a kommunisták.

Weisshaus Aladár

tankonyvtar.hu

Felsejlik azonban, hogy a proletárromantikán, az antifasizmuson és radikalizmuson túl más is az MKP-hoz lökte őket. A félelem. Néhányszor ugyanis érdeklődőként ők is megjelentek a Weisshaus Aladár szervezte „titkos” összejöveteleken, amelyeken a fő téma a formálódó Rákosi-rezsimmel szembeni baloldali alternatíva volt. Az ülésezések hatásukat tekintve nem jelenthettek többet tét nélküli szócséplésnél, mégis alkalmat adtak Weisshaus 1946. decemberi letartóztatására és bebörtönzésére. Mindketten, Kemény és Batár is megijedtek, s bár bajuk egy ideig nem származott a találkozókból, és még hónapok teltek el a belépésig, de a végső lökést mégis tán a felelősségre vonástól való félelem adhatta. (Ez magyarázhatja azt is, hogy – mint mondják – előbb jött a párttagság, csak aztán a felvállalt kommunistaság.) No meg az, hogy a pártokat, amelyekhez korábban csatlakoztak (Kemény a kisgazdákhoz, Batár a Parasztpárthoz), a kommunisták addigra szép lassan felmorzsolták, maguk alá gyűrték. Tenni vágyó fiataloknak egyre kevesebb közéleti lehetőségük maradt.

A két emlékező igyekszik minél pontosabban felidézni az akkor körülöttük és bennük dúló eszmei zűrzavart; a liberalizmust, az anarchizmust, a Sós Aladár képviselte georgeizmust vagy a tolsztojanizmust próbálták összebékíteni egymással, ha már a korszak rideg valóságával nem sikerülhetett harmóniába kerülniük. Korán felismerik, hogy nem fog menni, nem lesz polgári Magyarország, hiába minden a magyar társadalom nem lesz olyan, mint a francia. Csakhogy emellett ott munkál bennük az az érzés is, hogy soha nem volt még akkora a szabadság, mint a háborút követő egy-két évben, maradt tehát némi remény a demokratikus világra. Mikor, ha nem most? – biztatják magukat. Nem csak ők, fiatalok kábították magukat ezzel, ezt diktálta a korszellem is.

Kemény István önironikusan jegyzi meg egy helyütt: „Ez, hogy én forradalmár vagyok, tizenhét éves koromban valahogy kényszerképzetté vált bennem. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas forradalmárnak, egyáltalán nem az az ember vagyok, de az ember becsaphatja önmagát.”

Az interjúkészítők a „sorselemzésre”, a lényegi motívumok felidézésére helyezik a hangsúlyt. Nem látni táblabírós kedélyeskedést, annál több tépelődést, és erős a szándék az élettények társadalomismeretté desztillálására. Így aztán az olvasó is velük örül, amikor a két okos, sokat tudó emlékezőnek néha-néha sikerül egymást meglepni. Például amikor Batár elmondja, hogyan szervezett gyárlátogatásokat Hajnal István professzornak, aki aztán az újpesti kocsmákban rögtönzött szemináriumokat tartott a látottak és az ipari forradalom összefüggéseiről. Vagy amikor Kemény arról beszél, a két zsidó nagyszülője ellenére 1943–1944-ben hogyan sikerült mégis orvosi tanulmányokat folytatnia a pesti egyetemen. Ekkor érződik, hogy valóban, ahogy Kemény bátorítja barátját, „nem csak a történelem van, én is itt ülök”. Vagy amikor Batár azzal cukkolja a viviszekcióban megfáradó másik emlékezőt, aki már „nagyon unja” magát, hogy „hát még én hogy unlak. No, mondd!”

– De miért volt olyan fontos valahová tartozni? – kérdi Batár Attila. – Hát igen. Nem kellett volna sehova sem tartozni – válaszolja rezignáltan Kemény István. Csakhogy ez az „álláspont” – szecesszió vagy egzisztenciális veszélyek nélkül – egyedül a polgári társadalomban képviselhető. Individualizmusra a negyvenes évek Magyarországán sem nekik, sem másoknak nem volt lehetőségük.

(Holmi, 2010/2; 2010/3)

zádori