„Tevékenysége hagyott olyan mély nyomokat a modernkori magyar politikatörténelemben, melyek alapján kormányzásának négy és fél esztendejére – az időszak viszonylagos rövidsége ellenére is – jogosnak érzem a címben szereplő szókapcsolatot”, mármint a „Gyurcsány-korszak” megjelölés használatát – indítja írását Pesti Sándor a mindig  érdekes Kommentárban. A szerző megpróbálkozik az időszak jellemzőinek számbavételével, a vélt sajátosságok összegereblyézésével. A kísérlet azonban nem sikerül.

De miért nem? Nem csak azért, mert nincs még meg a történelmi távlat, és nem csak azért, mert – miként teljes joggal írja Pesti – a Bajnai-kormány sok tekintetben ma is a folyamatosságot jelenti. Hanem mert egyrészt szerzőnk elemzése sem nem objektív, sem nem méltányos; másrészt (és legfőképpen) mert Gyurcsány Ferenc kormányzása nem nevezhető „korszaknak”, olyan időszaknak, amelynek mélyreható és hosszú ideig tartó hatása lenne az ország politikai közösségére. Úgy sejtjük, a tapasztalaton túl, hogy milyen is a rossz kormányzás, más aligha ivódik be a honpolgárok zsigereibe, a bukott miniszterelnök országlása nem változtatott semmit a társadalom kulturális beidegződésén és világképen – bár nyúlfarknyi nyugodalmasabb időszakaiban Gyurcsánynak minden vágya ez volt. Magyarország lényegében ugyanaz maradt, ami korábban is volt.

Pesti meg sem kísérli azokat a „mély nyomokat” számba venni, amelyek Gyurcsány legszűkebb környezetén kívül a társadalom vagy a politikai közösség bármelyik csoportjánál felfedezhetők lennének. Talán azért sem vállalkozott erre, mert nincsenek ilyenek. A végrehajtó hatalom birtoklása ugyanis csak akkor válik személyhez köthető „korszakká”, ha – mint Tisza Kálmán, Tisza István, Bethlen István, Rákosi Mátyás vagy éppen Kádár János idején – az időszak névadója átformálja, olykor a saját képére formálja a társadalmat. Ennek azonban Gyurcsány esetében nyoma sincs.

Pesti Sándor a sokat ígérő cím ellenére (A Gyurcsány-korszak) inkább csak összeszedegeti a Gyurcsány-kormányok hiba- és veszteséglistáját. Eközben nem igazán lép túl a Fidesz-párti jobboldali sajtó publicisztikai közhelyein, amelyekben a jó adag vitathatatlan igazság mellett sok-sok félremagyarázást, igazságtalanságot és szimpla hazugságot találni. Vegyünk két példát.

Két férfi, egy eset

Gyurcsány és Orbán vitája 2006-ban © Túry Gergely

Az első Gyurcsány és Orbán „habitusának” összevetése. Pesti elismeri ugyan előbbi „kiemelkedő intellektuális képességeit”, „hatalmas munkabírását”, „jó szónoki és debatteri adottságait”, de csak azért, hogy aztán még kiáltóbb legyen az ellentét a rossz tulajdonságaival, a „rendkívül konfrontatív, már-már provokatív habitusával”. Gyurcsány Pesti szerint egzaltált és exhibicionista.

Talán még emlékszik, kedves olvasó, hogy a 2006-os választási kampányban több fideszes vezető is élcelődött Gyurcsány beteg pszichéjén, demonstrálandó ellenfele mentális állapotát Orbán Viktornak pedig még egy pszichiátriai szakkönyvet is sikerült magával vinnie az egyik sajtótájékoztatóra. A 2006 őszi véres események Civil (pontosabb lett volna kormányellenesnek nevezni) Jogász Bizottságának munkálkodásában pedig az volt a legkínosabb, amikor Gyurcsány beteges lelkiállapota egyenes következményeként írta le a tömeges rendőri brutalitást. Az ellenzéki feketepropaganda éveken át mindent megtett azért, hogy pszichopatának, a hatalom megszállottjának vagy egyszerűen csak hibbantnak mutassa be a kormányfőt. Csakhogy – ezt azért nem olyan nehéz belátni – kellő rosszindulattal minden valamirevaló politikusnál hasonló kórképet lehetne felállítani. Mint ahogy így tett a baloldal is Orbán Viktorral.

A második. „Mellesleg fontosnak tartom a két politikus (Orbán és Gyurcsány) habitusa [?] közti különbséget is. Külön nehézséget jelent egy olyan embernek elfogadtatni a társadalommal a megszorításokat, és küzdeni az adóelkerülés ellen, aki kétes körülmények között, pártállami és családi kapcsolatait kihasználva vált az ország egyik leggazdagabb emberévé, miközben hosszú éveken át élt a magyar gazdasági elit körében egyébként általánosnak számító szinte összes adóelkerülési módszerrel” – írja Pesti. Igen, ez valóban probléma, noha Gyurcsánytól függetlenül is jelenvaló, az országunk minőségét érintő gond. Valóban, sokkal jobban állnánk, ha egy ilyen múltú fickónál szóba se jöhetne a kormányzás. Ahogyan akkor is, ha egyedül csak a gazdasági elitünket jellemezné az adóelkerülés. De egyik sincs így.

Még nagyobb baj, hogy Pesti elfelejti kibontani összevetése másik oldalát. Mert bizony Orbán se az a Lúdas Matyi, hetyke népfi már, idővel ő is rendesen megtollasodott, s az ő meggazdagodásának is számos tisztázatlan pontja van. Hiba lenne megfeledkezni a székházpénzek és az apa bányai közti kapcsolatról,  a feltűnően magas „szerzői” tiszteletdíjról vagy a különös sárazsadányi szőlőbirtoklásról. Mennyiben erkölcsösebbek ezek, mint pénzt csinálni privatizátorként vagy a személyes luxus leírása cégköltségként? A nagyságrendek - most úgy tűnik legalábbis - mások, de a sumákolás mindkettejüknél nyilvánvalónak tűnik. A fideszes gazdagellenes demagógia („bankárkormány” stb.) valódi természetét szellemesen leplezi le Tamás Gáspár Miklós fricskája: a milliomosok lázadása a milliárdosok ellen.

Pesti folyamatosságot lát a bukott Gyurcsány- és a mostani Bajnai-kormány között abban is, hogy az ország pénzügyeit irányítók, Bajnai Gordon kormányfő, Oszkó Péter pénzügyminiszter és Simor András jegybankelnök – egykoron gazdag üzletemberként – „milliárdokkal rövidítette meg a magyar költségvetést”. A folyamatosság azonban már az Orbán-kormánnyal is fennáll. Sikeres, gazdag, sőt egyenesen pártállami múltú üzletemberek már az ő kormányában is voltak. Hiszen például Martonyi János, Orbán külügyminisztere egykoron még a Németh-kormány tagjaként a privatizációt felügyelte, majd a rendszerváltás követően egy ugyanerre szakosodott ügyvédi iroda partnere–tulajdonosa lett. Ahogy Járai Zsigmondnak is pénzügyminisztériumi államtitkárságig ívelt karrierje a ’80-as évek végén, hogy aztán néhány évi angliai kitérő után megkapja Horn Gyula kinevezését az állami tulajdonú Magyar Hitelbank élére, amelynek sikeres privatizációjában is tevékenykedett – mindenki legnagyobb megelégedésére. Ez nyilván nem lehetett akadálya annak 1998-ban, hogy elfogadja Orbán hívó szavát, és előbb pénzügyminiszter, majd jegybankelnök lett.

Nagyon rossz vágányon halad Pesti Sándor akkor is, amikor számos vonatkozásban kirívóan más karakterűnek tartja Gyurcsány vagy Bajnai kormányát, mint Orbánét. Miközben a hatalomgyakorlás szintjén a folytonosság könnyen tetten érhető, már ha valakinek nem az a rögeszméje, hogy Gyurcsányékkal valami soha nem látott vackolta be magát a Kossuth térre. „A gazdasági és politikai elit perszonális összefonódása”, a kormányzás szélsőséges centralizálása, az államigazgatás hagyományos feladatainak kiszervezése, a kormányzati kommunikáció megerősítése vagy a kormányfő „bulvármédia-szereplései” csak annak jelenthettek újat, aki átszunyálta az 1998 és a 2002 közti időszakot, vagy aki nem hallott harangozni arról, mi történt az utóbbi 10–15 évben Nagy-Britanniában vagy Németországban.

Szerzőnk magáévá teszi azt a nézetet, hogy a magyar társadalmat ma (poszt)kommunizmus–antikommunizmus törésvonal osztja ketté. Valójában azonban ez az antagonizmus a legtöbb tekintetben mesterséges képződmény. Eleinte csak politikai szinten létezett a Magyar Köztársaságban, és hogy ma már a mindennapi érintkezés során is jelen van, az a politika alakítói közül leginkább a Fidesznek köszönhető.

Sajnálatos, hogy a rendszerváltástól mindinkább távolodva sikerül az emberekkel elfeledtetni azt a fontos körülményt, hogy nyolcszázezer MSZMP-tag volt az érett Kádár-korszakban. Alapélményünk (volt?), hogy egy-egy családon belül – gyakori szerepcserékkel – ott voltak az üldözöttek és az üldözők, a kisemmizettek és a haszonlesők. Elég, ha csak az egykori „polgári kormányban” megforduló miniszterek „vegyes” összetételére gondolunk, mielőtt elkezdenénk (poszt)komcsizni.

Közvetve elismeri a Fidesz felelősségét Pesti is, amikor arról ír, hogy a „Gyurcsány-korszak lezárultával” a magyar politikát mindmáig a leginkább meghatározó „törésvonal viszonylag gyorsan és jelentősen tompulni fog”. Merthogy a „posztkommunisták” számára „ez a harc volt a végső”. Eszerint a társadalmi béke ára egyedül a törésvonalat mélyítő, a feszültséget élező Fidesz győzelme és kormányzása lenne. Nincs más dolgunk, mint behódolni a nemes hódítónak, és a haza fényre derül. Pestivel szemben mi ezt nem tartjuk túl felemelőnek.

A parlamenti jobboldal elsőrendű történelmi hivatásának érzi, hogy felszakítsa a Tellér Gyula által „megalvadt struktúráknak” nevezett „posztkommunista” kapcsolati hálókat, és ez a magisztrális cél szentesít minden eszközt. Kormányzásuk alatt a Fidesz politikusai ezt úgy fordították le, hogy a boldogulni kívánóknak a régi telefonkönyvek helyett újakat kell beszerezniük. Több, mint kormányváltás; kevesebb, mint rendszerváltás – szólt akkoriban a szlogenjük. Mozgásra, változásra biztosan szüksége van a társadalomnak, azt azonban nem tudni, mitől lesz jó nekünk, ha a láthatatlan hálók továbbra is megmaradnak, csak most majd mások ülnek a csomópontokon, és másutt csörög a mobil.

Pesti egyenesen odáig megy, hogy Orbánék kormányzása „az MSZP számára is megteremti a lehetőségét annak, hogy 20 évvel a rendszerváltás után végre megszabaduljon kádárista gyökereitől, és modern szociáldemokrata párttá váljon”. Eszerint ami nem ment a szocialistáknak Gyurcsánnyal, Orbánnal majd valóra válik. Mily borzongató, amikor a politikai riválisaik tennék igazivá, valódivá, modernné a magyar szocialistákat, liberálisokat vagy éppen a konzervatívokat.

A helyzet azonban az, hogy Gyurcsány balvégzetű kormányzása következtében az MSZP-ben ma már nem a „valódi” szocdem párttá alakulás a tét, hanem a megmaradás. Mert mostanra egyértelművé vált, hogy Gyurcsány és az MSZP sikere a 2006-os parlamenti választáson pyrrhusi győzelem volt. Ezt, nyilván, akkor senki sem tudhatta. A párt azóta permanens, egyre mélyülő válságban van, amelyet csak tovább fokozott az ország nagy többsége által tragikai vétségként kezelt balatonőszödi beszéd és a sorra elbukott reformkezdeményezések meg országos szavazások. Ezek visszaigazolták az ellenzéki bírálatot, hogy Gyurcsány és az MSZP (a baloldal) nem képesek jó irányba terelni az országot, mindaz, amivel próbálkoznak, csírájában rossz, sőt, kártékony.

Gyurcsány 2006 nyara óta egyre növekvő hitelességi problémákkal küszködött, és ez kényszerítette ki bukását, nem pedig „már-már provokatív habitusa” vagy posztkommunista pedigréje. Ez határozta meg kormánya gyenge teljesítményét is, amelynek valójában sohasem volt meg a kormányzáshoz elengedhetetlen relatív mozgási szabadsága. De mi roncsolta szét leginkább Gyurcsány hitelességét? A 2006-os parlamenti választásig tartó „alibikormányzása”? Nem valószínű, hiszen azt a szavazók sokkal többre értékelték, mint hamvukba holt reformjait, másképpen nem választották volna újra. Az őszödi beszéd? Igen, az fontos lehetett, ám mégsem tartom végzetesnek.

Az okot nem a külső körülményekben kell Gyurcsánynak megtalálni, nem a pártjában, nem a társadalomban („Kádár népében”), a szibarita magyar értelmiségben vagy a nihilista ellenzékben. Ezek olyan adottságok, amelyekről tudnia kellett, amikor politikai pályára lépett. A magyarázatot leginkább magában kell keresnie. Hitelét akkor veszítette el helyrehozhatatlanul, amikor újabb és újabb, egyre követhetetlenebb irányváltásokkal próbálta meg lendületbe hozni a kormányzást. Ekkor mindenki számára kiderült, hogy politikájának nincsen világos irányvonala – így voltaképpen politikája sincs. Mindeközben nem törődött azzal, hogy sorra veszíti el azokat a potenciális szövetségeseit, akikkel esélye lehetett volna kormányzásának szélesebb (társadalmi) támogatást szerezni. Nem létező vagy követhetetlenül változó politikának nem lehetnek elkötelezett hívei.

A demokratikus politikus legfontosabb muníciója a hitelesség. Kolnai Aurél, az ékesszóló konzervatív morálfilozófus így írt erről: „Van abban valami alig elviselhető, amikor korábbi álláspontunkat világosan és explicit módon visszavonjuk – például a politikában. Hiszen éppen konzisztenciánk, felelősségünk és kiszámíthatóságunk révén vagyunk erkölcsi lények. Ha valaki rendszeresen változtatja az álláspontját, akkor állásfoglalásai értéktelenek lesznek. Ha valaki könnyen megváltoztatja nézeteit, akkor számolnia kell azzal a megalapozott gyanúval, hogy lelkiismerete és jelleme fogyatékos.” (Balázs Zoltán fordítása.)

Hát már csak ezért sem lehetett Gyurcsány-korszak. Persze, ettől még beszélni kell a történtekről, mert mégiscsak az életünk négy és fél zavaros évéről van szó.

(Kommentár, 2009/3)

Zádori Zsolt